Aetas, 2005 (20. évfolyam)
3. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Majtényi György: Az „új kultúrtörténet”-ről
számtalan, többek között kortól és befogadótól is függő, változó értelmű olvasatot tesznek lehetővé. A történész nem törekedhet egységes és egyedül érvényes strukturalista elmélet, csak hipotetikus elemzési modell megalkotására. A történetírói stílusnak ezzel a felismeréssel kapcsolatos átalakulását jelzi, hogy a többes szám első személyű elbeszélési mód helyébe az egyes szám első személyű narráció, a korábban gyakorta egyes számban használt főnevek, „valóság", „igazság" stb. helyébe ezek többes számú változata lépett. Az interpretáció során a történész a politika- és a társadalomtudományok fogalmai helyett olyan kategóriákat kénytelen kölcsönözni - elsősorban az irodalomelmélettől és a nyelvészettől amelyek a történetinek tekintett narratíva poétikai értelmezését is lehetővé teszik, így nyelvi jelekről beszél, s többek között a metafora és a szimbólum trópusainak leírására törekszik. Hayden White szerint a historikus alapvetően négyféle formában mondhatja el tárgyát a magyarázó stratégiának megfelelően: a románc, a komédia, a tragédia vagy a szatíra műfajában.29 A történész elsődleges feladata a forrás jelentésszerkezetének „megbontása", elemzése. A dekonstrukció során az írónak nemcsak a szöveg szemantikailag értelmezhető síkjával kell állandó kapcsolatot tartania, hanem a szöveggel mint nyelvi valósággal is. Az a felismerés, hogy minden narráció már önmagában is szubjektív értelmezés, segítheti a történetírót egy forráskritikus és önreflexív írásmód megtalálásában.30 És éppen ez az új kultúrtörténészek deklarált célja: újraolvasni és újraolvastatni a régi módszerekkel már elcsépelt forrásokat, hogy öntudatos formálóivá váljanak egy többszereplős és többszempontú, az egyes narratívumokat magában foglaló metanarratívumnak. Ez a hatás a történetírásban - természetszerűleg - a „személyes jellegűnek tekintett" források (művészeti alkotások, interjúk, naplók, levelek) divatját eredményezte.31 Tényszerűség és fikcionalitás Magyarországon is sokat olvashatunk az unalomig magyarázott történetfilozófusok elméleteiről, viszont szinte semmit az e teóriákat alkalmazó historikusok műveiről. Az alábbiakban empirikus kutatásokról számot adó munkákat ismertetek, melyek érzékeltetik, hogy a történetírás hagyományos feladatának s korábbi szerepének megkérdőjelezése nemcsak a stílus megváltozását, de egyes esetekben a műfaji korlátok szétfeszítését is eredményezte. Ennek sokat hivatkozott, klasszikus példája Simon Schama az Egyesült Államokban élő brit történész, művészettörténész Dead Certenties című könyve, mely két 18-19. századi eseményről és az ezeket körbelengő mítoszokról szól. Schama szándékosan megszegi a történetírás konvencióit, hagyományos bizonyítási eljárásait (filológiai ellenőrizhetőség, „tudományos" stílus stb.), jóllehet könyvét nem tudományos munkaként határozza meg: törté- 29 Nemcsak a magyarázó stratégia lehet szerinte négyféle, hanem az érvelési, illetőleg az ideológiai vonatkoztatás módja is. Ezek a formalista, az organicista, a mechanisztikus és a kontextualista, illetőleg az anarchista, a radikális, a konzervatív és a liberális. White: Metahistory, 7-31. Történetipoétikai elemzésre alkalmasnak tartja az elméleti nyelvészet által meghatározott négy alapvető trópust is: a metaforát, a metonímiát, a szinekdochét és az iróniát. 3° Halttunen: Cultural History and the Challenge of Narrativity, 177 31 Annak ellenére is, hogy a posztmodern narrativitáselmélet a történettudományban - amint azt több szerző is hangsúlyozza - nagyobb hatással volt arra, ahogyan írunk arról, amit tanulmányozunk, mint arra, hogy mit tanulmányozunk. Halttunen: Cultural History and the Challenge of Narrativity, 178.