Aetas, 2005 (20. évfolyam)
4. szám - TANULMÁNYOK - Csukovits Enikő: Csodás szabadulások a török rabságból
* ség volt. Ez persze még korántsem volt a teljes váltságdíj - a franciákkal együtt harcoló s velük együtt foglyul ejtett Jolsvai Leusták magyar nádor szabadon bocsátásáért például külön 50 ezer forintot kért. A vereség hihetetlennek tűnő híre decemberben ért Párizsba, a török fogságból kiváltott előkelők hazatérésére azonban még több mint egy évet kellett várni. A nevers-i gróf és életben maradt néhány társa csupán 1398 februárjában értek haza, ekkorra azonban már megkezdődött az események önáltató átértékelése: a burgundi trónörökös szinte győztesként vonult be a dijoni, majd a párizsi udvarba, nikápolyi hősiességével kiérdemelve a „félelemnélküli" melléknevet. „Nem volt a királyságban család, melynek ne kellett volna háza valamely tagját gyászolnia" - jegyezte fel a saint-denis-i krónikás." Valóban, a nyugat-európai, különösen a francia-burgundi kontingens Nikápolynál nagy árat fizetett magabiztosságáért, ezek a veszteségek azonban messze eltörpültek Magyarországéi mellett. Ami a nyugat számára csupán átmeneti - igaz, véres és költséges - kellemetlenség volt, az Magyarország számára ettől kezdve évszázadokra a mindennapok részévé vált. A Magyar Királyságot ugyanis, amelynek hadereje ugyancsak ebben a csatában került először szembe szultáni sereggel, nem csak Nikápolynál érték súlyos veszteségek - az ország hadra fogható fegyveresei és fegyvertelen lakossága egyaránt rendszeresen a saját bőrén érzékelte, mit is jelent a török szomszédságában élni. Az első török betörésekre 1390-ben, a Szerbia feletti oszmán felügyeletet biztosító rigómezei csata után került sor: a támadások kárvallottjai az ország legdélebbi vidékei, a Dunától délre fekvő Szerémség, valamint a Temes és az Al-Duna között fekvő Temesköz volt. A következő évben újra török hadak nyomultak a Szerémségbe, több várost végleg elpusztítva, 1392-ben pedig újfent a Temesköz volt a támadás célja. A portya hírére a helyszínre siető magyar csapatok általában már csak a pusztítás nyomait találták, a törökök - foglyaikkal, zsákmányukkal együtt - a lehető leggyorsabban elhagyták az országot, de ha időben érkeztek, és legyőzték a török seregeket, győzelmük már akkor is kevés volt ahhoz, hogy megállítsa a délvidéki helyzet romlását. A támadások többsége a későbbiekben is főleg erre a területre irányult, a déli megyék mellett azonban a török portyázók egyre újabb és újabb területekre is eljutottak, vagyis a front évtizedről évtizedre egyre szélesebbé vált.5 3 Jolsvai fogságba eséséről Boucicaut krónikása is beszámolt: Le Livre des Juidts ... 110-111. A nádor családjának nem sikerült összegyűjteni a váltságdíjat, Jolsvai a szultán fogságában halt meg. Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437. Budapest, 1984. 106-107.; Engel Pál: Zsigmond bárói: rövid életrajzok. In: Művészet Zsigmond király korában 1387-1437. Budapest, 1987. I. 422-423.; végrendelete: Zsigmondkori oklevéltár. (a továbbiakban: ZsO) I-IX. Összeáll. Mályusz Elemér, Borsa Iván, C. Tóth Norbert. Budapest, 1951-2004. II. 36. 4 Chronique du Religieux..., 522-523. 5 A Mohács előtti török-magyar küzdelem áttekintésére elsősorban lásd Szakály Ferenc: A törökmagyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365-1526). In: Rúzsás Lajos-Szakály Ferenc (szerk.): Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Budapest, 1986. 11-57.; Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest, 2001. (História könyvtár. Monográfiák 17.) vonatkozó fejezetei; a résztanulmányok közül főként lásd Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393-1437). Hadtörténelmi Közlemények, 20. (1973) 403-441.; Engel Pál: A török-magyar háborúk első évei 1389-1392. Hadtörténelmi Közlemények, 111. (1998) 561-577. (Megjelent még in: Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő. Budapest, 2003. [Milleniumi magyar történelem. Historikusok] 555-577.); Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387-1437). Századok, 128. (1994) 273-287.