Aetas, 2005 (20. évfolyam)

1-2. szám - HATÁRAINKON TÚL - „… humanista vagyok, és szerintem a humaniórák lényegében az olvasásról szólnak.” Beszélgetés Hayden White történésszel (Az interjút készítette: Kisantal Tamás, Krommer Balázs)

„...humanista vagyok, és szerintem a humaniórák lényegében az olvasásról szólnak" Beszélgetés Hay­den White történésszel* Több mint harminc év telt el a Metahistory megjelenése óta. Mi volt a mű­tétje megírásakor, és mi most? Ha most írná meg, változtatna-e valamit rajta? Hát igen, több mint harminc éve írtam a Metahistoryt. Úgy gondolom, ha valaki ma ol­vassa ezt a könyvet, muszáj egy bizonyos kontextusban elhelyeznie. Mondhatni, nem úgy kell tekinteni a könyvet, mintha csak tegnap írtam volna. Gyakran előfordul, hogy amikor olyan országokban járok, ahol a Metahistoryt olvassák, úgy kérdezgetnek a könyvről, mintha tegnap született volna, s a szememre vetik, hogy bizonyos ott leírt dolgok ellent­mondásban állnak olyasmikkel, amiket húsz évvel később fogalmaztam meg, és így tovább. Erre azt szoktam válaszolni, hogy ha valaki történeti módon gondolkodik, akkor egy adott szöveget mindig saját kontextusában kell értelmeznie, vissza kell helyeznie keletkezésének eredeti körülményei közé. A Metahistoryt a strukturalizmus kulturális korszakában írtam. A strukturalizmus - főként az olyan figurák révén, mint Claude Lévi-Strauss vagy Roman Jakobson - a történelmi gondolkodás számára óriási kihívást jelentett. Az olyasféle törté­nészek, mint az Anna­es-iskola tagjai úgy gondolták, a társadalmat alapvetően strukturá­lis-funkcionalista módon kell vizsgálni, így hát könyvemben strukturalista nézőpontból tekintettem a történetírás történetére. Ez számomra a történetírás fejlődésének egészen más perspektíváját nyújtotta, mint a hagyományos beállítódás, mely a történettudományt az „adekvát" módszer felé tartó folyamatos fejlődésként szemléli. A historiográfia történe­tét hagyományos módon feldolgozó munkák Hérodotosznál kezdik, aztán szépen időrend­ben haladva szövik tovább a történetet, egészen napjainkig. Persze egy ilyesfajta megköze­lítés sok mindent elmond a történetírásról, de nem nyújt igazán betekintés a történelmi szövegek olvasásába, ugyanis ha ezeket a szövegeket egymás mellé tesszük, láthatjuk, hogy meglehetősen nagy különbség van köztük, így inkább arra kérdeztem rá, hogy van-e vala­milyen strukturális hasonlóság a különbözőnek látszó szövegek között. Hérodotosz, Brau­del, E. P. Thompson, Michelet: mindannyian történészek, mégis nagyon-nagyon különböz­nek egymástól. Ezért aztán úgy gondoltam, el kell végezni a modern történetírás klasszikus korszakának strukturális elemzését. A textusok elemzésére törekedtem, a szövegeket alkotó történészeket pedig egy diskurzus létrehozóinak tekintettem, s munkáikat a kompozícióra koncentrálva elemeztem. Vagyis a módszer abban az értelemben dekonstruktív volt, hogy egyszerre mutattam ki és szedtem darabjaira a diskurzus szerkezetét. Nem alkottam el­beszélést, mivel a 19. század történelmi diskurzusát lényegében diszkurzív egésznek tekin­tettem. Nem hangsúlyoztam a fejlődést, habár a fejlődésnek egy bizonyos vonalát óhatatla­nul beépítettem könyvembe. Mivel képtelenség lett volna minden szöveget megvizsgálni, ezért inkább csak azokat elemeztem, melyeket maga a történészszakma paradigmatikusnak tekint: történetfilozófusokat, mint Hegel, Nietzsche, Marx és Croce; történészeket, mint Ezúton szeretnénk megköszönni a Közép-Európai Egyetem keretében működő Pasts, Inc. Center for Historical Studies-nak, hogy lehetővé tették az interjú elkészítését.

Next