Aetas, 2005 (20. évfolyam)

3. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Majtényi György: Az „új kultúrtörténet”-ről

neteit történeti elbeszéléseknek (historical novellas) nevezi.32 Többen azonban műfaji kor­látozások nélkül terjesztik ki a korábban tudományosnak deklarált történetírás határait a fikció, a fikcionalitás irányába - ezzel is jelezve a műfajhatárok elmosódását. A többszólamúságra való törekvésnek, az egymással versengő értelmezések, diskurzu­sok bemutatásának mértékadó példája James Goodman Stories Of Scottsboro című mun­kája.33 A szerző könyvében egy bírósági ügyet dolgoz fel. 1931-ben Alabamában­­ kilenc fe­kete fiatalt vádoltak meg két fehér nő megerőszakolásával. A kilenc teenager - a legfiata­labb tizenhárom, a legidősebb tizenkilenc éves volt - egy vonaton verekedésbe keveredett fehér fiatalokkal. Később az utasok közül két fehér lány azt vallotta, hogy a feketék megerő­szakolták őket. A fehérekből álló bíróság első fokon halálra ítélte a vádlottakat. Az ítélet utóbb politikai üggyé, a nyilvánosság előtt az amerikai demokrácia megítélésének kérdé­sévé vált. A szerző ismerteti a bírósági ügy narratívumait s az azt követő évtizedes vita tör­ténetét, és ennek során különböző nézőpontokból beszéli el a történetet. Megismerhetjük az esetet a vádlottak, az áldozatok, valamint különböző társadalmi, etnikai és politikai cso­portokhoz tartozók szempontjából. A „mi történt?" kérdésre Goodman több történettel vá­laszol, különböző emberek gondolatait ismerteti arról, hogy mi történhetett valójában, s ennek alapján az olvasó maga is szubjektív képet alkothat az eseményről, az okokról és a következményekről. Emellett Goodman érzékelteti (elismeri) saját szerepét is a történet megszerkesztésében, az események és a különböző történetek utólagos rekonstrukciójá­ban.34 Ismeretes Hayden White álláspontja a tragikus, modern történelmi események (mint például a holokauszt) korlátozott cselekményesítési lehetőségéről.35 felvethető ugyanakkor az a kérdés, hogy etikai megfontolások nem korlátozzák-e szükségszerűen a hétköznapi emberek történeteit közvetítő történész „elbeszélői szabadságát". Goodman e Scottsboro-i történet „plurális" elbeszélése során nyilván nem hangsúlyozhatta túl a könyvében színre lépő fehér déliek szempontjait, előítéleteit. Megkérdőjelezhető ennek kapcsán az is, hogy a történetírásnak valóban a többszólamúságra kell-e törekednie, s hogy egyáltalán képes le­het-e rá.) a2 Két, véletlenszerűen kapcsolódó történetet (mesét) fűz egymásba: James Wolfe tábornok hősi halálát a quebeci csatában 1759-ben és Dr. George Parkmannak a Harvard Medical College-ban 1849-ben történt meggyilkolását. A szerző könyvében regényírói eszközöket alkalmaz, több szálon futtatja a cselekményt, és narrátorként különböző elbeszélők hangján szólal meg. Wolfe halálának történetét egy hétköznapi brit katona, szemtanú beszámolóján, családi levelezések töredékein, a festő, Benjamin West alkotásán (Wolfe tábornok halála, 1770), és a hősével szinte rögeszmésen azonosuló történész, Francis Parkman munkáján keresztül ábrázolja. Keveredik munkájában az események képzelt, illetőleg - a hagyományos történeti dokumentáción alapuló - tudományos re­konstrukciója, s elbeszélésének hitelessége felől el is bizonytalanítja olvasóit. A már említett kato­nának a quebeci csatáról tudósító beszámolójáról például az utószóban árulja el, hogy azt valójá­ban ő találta ki. Schama, Simon: Dead Certainties. (Unwarranted Speculations.) New York, 1991. 33 Goodman, James: Stories of Scottsboro. New York, 1994. 34 Amellett, hogy végigköveti az esetről tudósító történetek születését, alakulását, s hogy azok miképp kapcsolódtak különböző csoportokhoz, diskurzusokhoz, a szerző hangsúlyozza, hogy e történeteket ő maga szerkesztette a könyv megírása során egyetlen egésszé, egy újabb történetté. (Stories of Scottsboro, XIII.) Jellemző, hogy a könyv az eset novellaszerű elbeszélésével indul, annak leírásá­val, ahogyan Goodman utólag elképzeli az eseményeket, majd ama történeteknek a filológiailag ellenőrizhető (lábjegyzetek­) ismertetésével folytatódik, amelyek alapján képet alkothatunk, s ame­lyek alapján a szerző maga is képet alkotott az eseményekről. 35 White Hayden: A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. In: Uő.: A történelem terhe. Budapest, 1997. 68-102.

Next