Aetas, 2008 (23. évfolyam)
3. szám - TANULMÁNYOK - Lukács Anikó: Átöltözések (A 19. századi magyar nemzeti divat emlékiratok és naplók tükrében)
eredetiségét, függetlenségét, életképességét volt hivatva kifejezni. Az öltözködés szintjén mindez azt jelentette: szembe kell fordulni a külföldről származó mintákkal, fel kell hagyni azok másolásával, meg kell tagadni magát a divatot, helyette azt kell felhasználni, ami itthon található, formakincsből és a védegyleti korszakban - anyagból egyaránt. A divat tagadása új divatot hívott életre, amely azonban nem maradhatott érintetlen a világdivat hatásától sem, és a nemzeti öltözet éppen divatjelenség-volta miatt nem lett az egész, modern értelemben vett nemzet tulajdona. Bár nehéz megmondani, mekkora volt hatósugara, anynyi bizonyosnak látszik, hogy csak azok a társadalmi csoportok hordták, amelyek amúgy is igényelték és megengedhették maguknak a divat követését. A 19. századi magyar nemzeti (öltözködési) divat kutatása során szembesültem azzal a divattörténet-írás szempontjából alapvetőnek tűnő problémával, hogy a rendelkezésre álló források alapján nem is olyan könnyű megmondani, egy adott időszakban mi volt a divat, és kik is követték azt, konkrétabban: beszélhetünk-e egyáltalán divatról a magyar nemzeti öltözet időszakos térnyerései kapcsán. Egyszerűbb dolgunk van, ha divaton az öltözködésről, a külső megjelenésről szóló, a 19. századi Magyarországon egyébként igen élénk diskurzust értjük: ez esetben a divatvilág három főszereplője, az előállító, a propagáló és a fogyasztó közül csak a középsővel kell foglalkoznunk. Ehhez az 1830-as évektől rendszeresen megjelenő, a század második felére pedig szinte feldolgozhatatlan mennyiségűvé duzzadó divatsajtó és egyéb sajtótermékek egymással és a társadalomnak a divatkövetés, vagyis - a korabeli divatsajtó pejoratív kifejezésével élve - „utánzási kórság" szempontjából szóba jöhető csoportjainak viselkedésével, szokásaival polemizáló cikkei, a nemzeti öltözet kérdését meglepően gyakran érintő politikai vitairodalom, valamint a korabeli divattörténeti témájú írások bőséges elemeznivaló szöveget biztosítanak. Bonyolultabb (valójában maradéktalanul el sem végezhető) feladatra vállalkozunk, ha feltételezzük, hogy a divat egy, a szövegeken túl is létező történelmi realitás a nemzeti divat esetében valóságos ruhadarabokban és azok viselési szokásaiban megtestesülő eszme -, amelyet a divattal foglalkozó történész a legkülönfélébb nyomok, források felkutatásával és egységes elbeszélésbe szerkesztésével képes rekonstruálni. Ekkor már nem hagyhatjuk figyelmen kívül a divat tárgyát képező árucikkek előállítóit és közvetítőit, illetve fogyasztóit sem. Az előbbiek, vagyis a kézművesek, kereskedők tevékenységéről levéltári (céhes és közigazgatási) források, illetve a sajtóban megjelenő hirdetések alapján alkothatunk képet. De mihez kezdjünk a fogyasztókkal, vagyis azokkal, akik megvásárolták, szekrényükbe tették, felvették („beléugrottak"4), viselték, „s egy szép ... dehogy szép! ... egy undok őszi reggel"5 letették a nemzeti viselet egyes darabjait?6 3 A 19. századi magyar nemzeti öltözetről lásd például F. Dózsa Katalin: A rendi nemzettudat szimbóluma: a díszmagyar. In: Hofer Tamás (szerk.): Magyarok Kelet és Nyugat közt. Budapest, 1996. 155-166.; uő.: How the Hungarian national costume evolved. In: The imperial style: fashions of the Habsburg era based on the exhibition Fashions of the Habsburg era. Austria-Hungary at the Metropolitan Museum of Art December 1979 - August 1980 [ed. Polly Cone].; Flórián Mária: Magyar parasztviseletek. Budapest, 2001.; Tompos Lilla: A díszmagyar. Budapest, 2005.; Lukács Anikó: Nemzeti divat a reformkori Pesten. Korall, 10. sz. (2002) 40-56. 4 Podmaniczky Frigyes idézi Eszterházy Istvánt. Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824-1886. Budapest, 1887. I-IV. III. kötet 87. Mikszáth Kálmán Eszterházy Istvánt az 1860-as évek nemzeti divatmozgalmának kezdeményezői között sorolja fel. Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora ///. Budapest, 1907. 24.