Aetas, 2009 (24. évfolyam)
4. szám - MÚLTIDÉZŐ - Báró Meszéna Ferenc visszaemlékezése (Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Antos Balázs)
társadalomtudományos témájú PhD-met. Talán ezért írok újabban a szkepticizmusról és az iróniáról? Nem tudom - de ez nem is számít, hiszen történeteket kreáló teremtmények vagyunk, és a történetek, amelyeket elmesélünk, valószínűleg mindig módosulnak. Bárhogy is legyen, hinni kezdtem, hogy a múltnak tudományként való tanulmányozása tévút. Elméleti megalapozása elhibázott a legalapvetőbb episztemológiai és ontológiai szinteken. Miután megszereztem a PhD-t (amely disszertáció tehát e gondolatmenetbe egyáltalán nem illeszkedett), hamarosan az európai filozófia idevágó területeit kezdtem tanulmányozni, különösen Foucault-t, de míg Marx háttérbe szorult, Althusser és Gramsci jelentősége megnőtt a számomra - különösen a kulturális hegemóniáról alkotott fogalma, valamint egyéb eszméi, például az ideológiai interpellációról vagy az értelmiség szerepéről. S miután jobban belemélyedtem Foucault-ba, elkezdtem vizsgálni a kultúra és diskurzus viszonyát. A nyolcvanas évek elejének nagy részét ezzel az elmélyedéssel töltöttem, és tanítottam az interdiszciplináris kurzusokon. Azután elkezdtem írni az első könyvemet. Ennek kiérlelése és megírása öt évbe telt. Végül 1992-ben jelent meg Discourse and Culture: The Creation of America, 1870-1920 (Kultúra és diskurzus: Amerika megteremtése, 1870-1920) címmel. A könyv a White, Foucault, Althusser és Gramsci iránti érdeklődésem terméke volt, s különösen az értelmiségi mint kulturális ágens működését feszegeti. Így aztán egyidejűleg eszme- és kultúrtörténet, azonban - mivel szerzőként választási lehetőségem volt - úgy döntöttem, hogy hat rövid biográfiaként készítem el. Olyan személyek életrajzaként, akik a szociális reform, vállalkozások, fekete radikalizmus és történelem diskurzusait teremtették meg. Ez tehát kultúrtörténet, amely számos különböző szinten operál. Úgy gondolom, kedvenc könyvem marad. Valóban, úgy vélem, hogy nem sokat írtam más irányokban, és mostanság visszatérek a biográfiához. Mindennek háttereként tevékenykedtem az amerikanisztika általános területén és a Brit Amerikanisztikai Társulatban is, ahol számvivő/pénztáros lettem nagyjából abban az időben, amikor első könyvem megjelent. 1997-ig végeztem ezt a munkát, amikor lemondtam, és felhagytam az amerikanisztikai tanulmányokkal, hogy a továbbiakban a kutatásra és az írásra koncentráljak az újonnan fellépett posztmodern fordulat jegyében. Hogyan alakult egyetemi pályafutása? Egyetemi pályafutásom (amely 1974-ben kezdődött) 2005-ig tartott, amikor is a Staffordi Egyetem létszámfölöttinek nyilvánított. Csökkent a hallgatók létszáma, és azon szerencsések egyike lettem, akik megmenekültek a modern brit egyetemi élet terheitől, jóllehet a brit egyetemen való tanítás nemigen tekinthető kifejezetten kemény munkának. Miután első könyvem megjelent 1992-ben, tovább folytattam elmélkedéseimet a történelem és irodalom viszonyáról, és így még inkább elmélyültem a posztmodern irodalmában. Éppen akkor olvastam Keith Jenkins Rethinking History (A történelem újragondolása, 1991) című könyvét. Az amerikai történelemről is publikáltam, együttműködve jó barátommal és profeszszor/tanár kollégámmal, Owen R. Ashtonnal, akivel néhány könyvön együtt dolgoztunk a kilencvenes évek elején. Ekkor az a szerencse ért, hogy az első könyvemet publikáló Routledge Kiadó szerkesztője, Heather McCallum megkérdezett, szerintem volna-e piaca egy olyan történelmi folyóiratnak, amely a poszmodernnel foglalkozna és azt közvetítené. Úgy véltem, ez lehetséges. Sőt, egyenesen szükségesnek tartottam. McCallum támogatása nagyon lényeges volt ekkoriban történészi fejlődésemben. 1997-ben jelent meg a folyóirat első száma. Meg kell vallanom, ismét csak szerencsés voltam, mert a korai fázisban Patrick Joyce és Keith Jenkins is bekapcsolódott a munkába. Jelenleg már tizenhárom éve vagyok az Egyesült Királyság-beli szerkesztője a Rethinking History : The Journal of Theory and Practice című folyóiratnak.