Aetas, 2010 (25. évfolyam)
2010 / 4. szám - KOROK ÉS KORSZAKOLÁS A TÖRTÉNETÍRÁSBAN - Kisantal Tamás: Korszakok léteznek - hogyan lehetségesek? (Korszakfogalom és korszakolás a történetírásban)
Korok és korszakolás a történetírásban Kisantal Tamás gyamatszerűségével nem foglalkozik. Tanulságos például a Manfred Frank híres kritikájában elhangzó egyik kijelentés, miszerint Foucault az episztéméváltást úgy képzeli el, mintha az adott episztémé, mondjuk, a klasszikus kor végén, a 18. század utolján hirtelen legördülne a függöny, hogy aztán, amikor újra felhúzzák, már az új episztémé, a modern kor, a történelem kora váljék láthatóvá.24 Azaz Frank igen alapos elemzése végén olyan retorikát használ, mely arra enged következtetni, miszerint Foucault-nál is valamiféle színdarab játszódik, még akkor is, ha a jelenetek inkább állóképszerűek, de köztük óhatatlanul kell, hogy legyen valamilyen kapcsolat, folytonosság. A folytonosság tehát aligha kiküszöbölhető, de nem is feltétlenül ennek a megszüntetése a célja az erre irányuló kritikáknak, inkább a célorientáció mellőzése, vagyis - akárcsak Foucault-nál - egy olyan, a modernségre jellemző történelemkoncepció meghaladása, mely az emberi és az emberi progresszió állandóságát és linearitását helyezi a középpontba (és ennek rendeli alá a korszakok egymásutánját). Szinte közhelynek számít a posztmodern történelemszemléletben a „nagy történetekkel” szembeni bizalmatlanság. E „nagy történetek”, „metanarratívák” paradigmája Lyotardnál a hegeli folytonos történelemkoncepció, mely korszakolás szempontjából is látványosan konceptuózus.25 Általában a mikroelbeszélések térnyerését szokták említeni a nagy történetekkel szemben, olyan érvrendszerrel, miszerint a történelem az ilyesfajta léptékváltások révén szétaprózódik, a kontinuitás (pontosabban a folytonos történet összerakhatósága) megkérdőjeleződik, valamint a mikrotörténetek mintegy önmagukat, saját reprezentációs terüket legitimálják, amennyiben a „nagy”, „folytonos” történelemből tudatosan kiszakadnak.26 Sőt, bizonyos újabb történetírói irányzatok, melyek a perspektívaváltásnak még erőteljesebb társadalmi-politikai tétet tulajdonítanak, egyértelműen megkérdőjelezik a hagyományos korszakolások legitimitását. Pontosabban a korszakok tradicionális szemléletmódjának olyan rejtett előfeltevéseire világítanak rá, melyek meghaladása a korábbi történelemkoncepciókat és korszakfogalmakat is felülírja. Látványos példa lehet egy nagy hatású feminista szöveg, mely már a címében is provokatív, ugyanis a következő kérdést teszi fel: Volt-e a nőknek reneszánsza? (Did Women Have a Renaissance?) A szerzőnő szerint: ,A nők történetének kutatása során az egyik feladat, hogy a korszakolás elfogadott sémáit megkérdőjelezzük. A nők emancipációja felől nézve felfedezhető, hogy azok az események, melyek a férfiak történelmi fejlődéséhez vezettek, melynek során a természeti, társadalmi és ideológiai kényszerek alól felszabadultak, teljesen más, mi több, ellenkező hatással voltak a nőkre. Ez jól látható a reneszánsz esetében. Itália nagyjából 1350 és 1530 között jócskán megelőzte Európa más részeit, amennyiben valódi államai korán megszilárdultak, ezek kereskedelmi, manufakturális gazdaságot tartottak fenn, és posztfeudális, illetve a céhest meghaladó társadalmi viszonyrendszereket alakítottak ki. E fejlemények modern irányvonalak mentén szervezték újjá az itáliai társadalmat, és lehetőséget biztosítottak azoknak a társadalmi és kulturális jegyeknek a kialakulására, melyekről a reneszánsz ismert. Ám éppen ezek a fejlemények a nőkre ellenkezőleg 24 Frank, Manfred: A diszkontinuitás mint a történeti analízis összetevője. Az 1775-ös korszakforduló Foucault „archeológiájában”. Helikon, 46. évf. (2000.) 3. sz. 368. 25 Lyotard, Jean-François: Széljegyzetek az elbeszélésekhez. In: Habermas, Jürgen - Lyotard, Jean- François - Rorty, Richard: A posztmodern állapot. Budapest, 1993.146. 26 E meglehetősen radikális tételt (mellyel paradox módon a mikrotörténelem számos prominens képviselője sem ért egyet) hangsúlyozza például Ankersmit egy cikkében. Szerinte a „posztmodern történetírás microszoriái [...] függetlenek az időtől [...] Úgy is mondhatnánk, hogy a microszoriák mozdíthatatlan sziklákként állnak az idő folyamában. [...] A microszomák nem reprezentálnak semmit, és azokat sem reprezentálja semmi.” Ankersmit, Frank: A történelmi reprezentáció. In: Kisantal (szerk.): Tudomány és művészet között, 262. 56