Aetas, 2011 (26. évfolyam)
2011 / 4. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Simon Zoltán Boldizsár: A történetelmélet önigazolása
Elmélet és módszer Simon Zoltán Boldizsár elmélet, sem pedig egy bizonyos, helyesnek tekintett elmélet nem szolgálhat kritériumként annak megítélésében, hogy mi számít jó, és mi számít rossz történelemnek. Ha ugyanis a történelem megjelenítési formái sokszínűbbek, minthogy kizárólag történetírásról beszélhetnénk, akkor mindehhez érdemesnek tűnik még hozzátenni David Harlan azon meglátását, amely szerint az ítéletalkotás kritériumainak - amelyeknek persze továbbra sincs közük az elméleti álláspontokhoz - média- és műfajspecifikusnak kell lenniük.26 Ami pedig a történetelmélet jövőjét illeti, attól tartok, hogy mindaz, ami a történetírásra/történelemre nézve érvényes a lépéstartást illetően, ugyanúgy érvényes a történetelméletre/történelemelméletre is. White majd fél évszázados írásai formailag megkülönböztethetetlenek a mai elméleti szövegektől, és A történelem terhe bármiféle változtatás nélkül akár ma is megjelenhetne a History and 77ieoryban. Mindaddig, amíg akár a forma elsőbbségét hirdető „helyes” elméleti álláspont is nyugodt szívvel kifejthető a történeti szövegekhez hasonlóan „szabályszerű, sematikus, száraz és érdektelen” elméleti szövegekben, a gyakorlat elmélet általi esztétikai átformálását célzó teoretikus erőfeszítések nem sokkal tűnnek komolyabbnak, mint egy Ozzy Osbourne beszéd az egészséges életmódról. Még akkor sem, amikor a beszéd Munslow-hoz hasonlóan egy olyan alapvetően értékes célra hívja fel a figyelmet, amely valamilyen szinten még ma is aktuális. White örökségéből, amit Munslow a maga sajátos módján kezel, ha más nem is, de a narratíva fogalma és a hozzá kötődő esztétikai aspektusok, úgy tűnik, túlélték az elmúlt évtizedeket.27 Olyannyira, hogy a „tapasztalat” és a „jelenlét” fogalmai köré épülő újabb kísérletek sem lépnek ki az esztétikai keretek közül. Másfelől azonban a teoretikus mező White óta olyannyira átrendeződött - akár csak az esztétikai megközelítésen belül is -, hogy ezt figyelmen kívül hagyva nehéz volna jó történetelméletet írni. A jó történetelmélet ugyanis sokkal inkább a teoretikus mező vitáiban elfoglalt pozíció függvénye, semmint annak, hogy egy, a történetírás természetéről szóló elmélet mennyire képes tárgyának gyakorlati átformálására. Az elmélet ereje nem a gyakorlat, hanem a gyakorlatot tárgyává tevő teoretikus mező formálásában rejlik. Carl Hempel, Arthur Dante és White tevékenységét sem azért tartjuk kiemelkedőnek, mert radikálisan átformálták volna a történészi gyakorlatot, hanem azért, mert mély nyomokat hagytak a teoretikus mezőben. Munslow történetelmélete is akkor lenne jó történetelmélet, ha a teoretikus mezőben újrapozícionálva magát többet foglalkozna az álláspontját az utóbbi időben ért elméleti kihívásokkal, és kevesebbet ábrándozna a gyakorlat formálásán. A történetelméletet azonban ma még nem az jellemzi, hogy megszabadult volna az ilyesfajta ábrándoktól. De ha túllendül a nyelvi meghatározottság önismétlésbe és unalomba fulladó témáján, ez lehet jövőjének egyik legszerencsésebb változása. 26 Harlan, David: „The Burden of History” Forty Years Later. In: Re-figuring Hayden White, 182. 27 Lásd: Partner: Narrative Persistence, i. m.