Aetas, 2012 (27. évfolyam)
2012 / 3. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Erős Vilmos: Az angol történetírás a huszadik században
154 Erős Vilmos Elmélet és módszer ségében hogyan viszonyul például a huszadik századi angol történetírás a korabeli nyugateurópai és amerikai tendenciákhoz? Mindenekelőtt le lehet szögezni: - ahogy erről már szó esett - több területen megszűnt ennek követő jellege, s például a történetelmélet területén jelentős, sőt alapvetően önálló teljesítményekről beszélhetünk. Különösen érdekes az angol ún. neoidealizmus jelensége (Collingwooddal az élen, de H. Butterfieldet vagy az autonomista pozíció egyéb képviselőit is említhetjük), hiszen az jelentősen ellentmond az angol gondolkodás praktikus, „józan ész”-en alapuló voltáról rögzült sztereotípiának. De alapvetőnek és teljesen újszerűnek tekinthető a brit marxizmus, a Past and Present, illetve az ehhez köthető társadalomtöténeti irányzat is, amely az Annales, a New History vagy a Geschichte und Gesellschaft mellett (azokkal együtt) a legjelentősebb, a történetírás modernizálását, modern társadalomtudománnyá való tételét célzó irányzat volt a huszadik században. Legalább ilyen súlya van mindamellett az autonomista pozícióhoz köthető, általunk elemzett eszmetörténeti iskolának/iránynak is, amely szintén számos párhuzammal rendelkezik az Amerikai Egyesült Államokban vagy Németországban (Begriffsgeschichte). Mindkettő alapvető újszerűsége, hogy leszámol a hagyományos politikai eseménytörténettel, s bár alkalmanként igen eltérő ideológiai alapállásból, ám lényegileg mindkettő elemző, fogalmakat vagy modelleket alkotó, elméletileg igen érzékeny és igényes, „modern” historiográfia60 számára tör utat. Ezekhez képest is új pozíció azonban az angol történetírásban/történeti gondolkodásban heveny módon jelenlévő, „posztmodern” felfogás,61 amely a modernitás szüzséiből és tudományfelfogásából kiábrándulva, de azt mindenképpen megkérdőjelezve, a konkrét empirikus kutatásokban inkább a történeti antropológiai szemszöget érvényesíti (legújabban akár a hadtörténeti kutatásokban is).62 Mindezekhez képest minősíthető kissé - stílusosan - „old fashioned”-nek a (változatlanul virulens) hagyományos, sőt már-már ortodox politikatörténeti orientáció, amely persze nagy harcokat folytat korábbi vezető pozíciójának megőrzéséért, s mindebben nem ritkán a szélesebb közönségtől is jelentős támogatást kap. De ez sem pusztán angol jelenség, vonatkozásban a 16-18. századi angol történetírásban. Az 1980-1990-es években változatlanul igen erős az angol történetírás historiográfiai érdeklődése, amit aláhúznak és bizonyítanak a korábban már említett viták is, például a Past and Present hasábjain. Ebben a korszakban J. Burrow, M. Bentley, D. Cannadine, újabban A. Grafton kutatásai említhetők elsősorban. M. Bentley-nél különösen erős a társadalomtörténeti érdeklődés, s a historiográfiai folyamatból az angol történetírás fejlődésében, „modernizálódásában” leginkább ezeket a mozzanatokat emeli ki. Jelen van a posztmodern szemlélet is, különösen Beverly Southgate, A. Manslow, K. Jenkins, részben Peter Burke idézett munkáiban. Velük szemben például Evans a reálisabb történetszemlélet mellett tör lándzsát, s egyfajta köztes álláspontot foglal el az újabban igazán jelentőssé vált A. Tucker. A legutóbbi idők historiográfiai irodalmából kiemelkedik The Modern Historiography Reader című munka. Lásd mindehhez: Erős: A történetírás-történet paradigmái, id. mű. Gransden, Antonia: Historical Writing in England c. 550-C.1307. London - New York, 1996., illetve a fenti szerzők korábban már említett munkáit. 60 A modernizálódáshoz az angol történetírásban lásd különösen: Bentley: Modernising England’s Past, id. mű 61 Vö.: Munslow, Alun: The future of history. London, 2010. 62 Lásd: Veszprémy László: A helyét kereső hadtörténetírás. Nemzetközi és hazai tapasztalatok. Aetas, 25. évf. (2010) 4. sz. 28-38.