Aetas, 2013 (28. évfolyam)

2013 / 1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Simon Zoltán Boldizsár: Tapasztalat, jelenlét, történelem

Simon Zoltán Boldizsár Tapasztalat, jelenlét, történelem Azt mondják, egyre többen és egyre hangosabban, hogy a posztmodern pillanat elmúlt. És miközben egyesek fellélegeznek, mások pedig elszomorodnak, mintha senki sem lepődne meg túlságosan - ami viszont egyáltalán nem meglepő. Amikor az akadémiai tevékenység és az intellektuális presztízs megalapozásának legszerényebb formája is egy egész kutatási terület megújítását célzó fordulat bejelentése, akkor aligha lehet egyébről beszélni, mint pillanatokról. A pillanatok pedig elmúlnak. Még azok is, amelyek olyan fordulatot céloznak, amely az intellektuális presztízs megalapozásának legirigyeltebb formájaként a világról va­ló gondolkodást újítaná meg, úgy általában véve. Paradox módon azonban a posztmodern pillanat elmúlásáról való beszéd maga is egy fordulatot jelez, ekként pedig éppen abba a posztmodern logikába illeszkedik, amely kisebb-nagyobb kvázi-forradalmakként megköve­teli a folytonos fordulatokat. Innen a meglepetés hiánya. És éppen ezért nem annyira a posztmodern mint állapot történeti meghaladásáról, mint inkább a posztmodern gyűjtőnév alatt futó különböző elméletek - posztstrukturalizmus, dekonstrukció, a mindenféle konst­ruktivizmusok stb. — fogalmi készletének a kimerüléséről lehet szó. A történetfilozófia és a történetelmélet területén a fogalmi készletek kimerülése első­sorban (az önmagát egyébként nem posztmodernnek tekintő) Hayden White - vagy még inkább a követői - reprezentacionalizmusát, Keith Jenkins, Elizabeth Deeds Ermarth és mások önmagukat posztmodernként leíró elméleteit és általában véve az összes olyan el­méletet érinti, amely a nyelvi dimenzió kizárólagossága mellett érvelve kételkedik a szöve­gen kívüli életben. A szövegen kívüli életbe vetett hit visszatérését mindazonáltal nem az olyan elméleti kísérletek térnyerése jelzi, amelyek sohasem fordítottak kellő figyelmet a történetírás nyelvi dimenziójára, esetleg mindig is annak háttérbe szorításán dolgoztak, vagy pedig egy attól egészen eltérő regiszterben működtek.­ Sokkal inkább azok elbizonyta­lanodásáról és útkereséséről van szó, akik egykoron maguk is elbűvölőnek találták a poszt­modern pillanatot - mint Frank Ankersmit vagy Nancy Partner­ -, valamint azok kezdeti . Ide sorolhatók Mark Bevir és Aviezer Tucker poszt-analitikus történetfilozófiai kísérletei. Lásd ró­luk Skoda, Admir: Post-Analytic Philosophy of History. Journal of the Philosophy of History, vol. 3. (2009) no. 3. 303-333.; lásd még: McCullagh, Behan C.: The Logic of History: Putting Post­modernism in Perspective. London - New York, 2004.; Murphey, Murray G.: Truth and History. Albany, 2009. Az összes itt felsorolt - egymással nehezen összevethető - kísérlet ragaszkodik ah­hoz, hogy a posztmodern kísérletekkel szemben ne jellemzően esztétikai, hanem jellemzően episztemológiai vállalkozásnak tekintse a történetírást. 2 Ankersmit, Frank: Sublime Historical Experience. Stanford, 2005. Magyarul ugyanerről Anker­smit több mint egy évtizeddel korábbi székfoglalója olvasható, értelemszerűen egy jóval rövidebb és jóval kevésbé kidolgozott formában. Ankersmit, Frank R.: A történelmi tapasztalat. Budapest, 2004.; Partner, Nancy: Narrative Persistence: The Post-Postmodern Life of Narrative Theory. Aetas 28. évf. 2013.1. szám 160

Next