Aetas, 2014 (29. évfolyam)
2014 / 4. szám - FIGYELŐ - Káli Róbert - Török László Dávid: nemzet és kihívói (Stefan Berger - Chris Lorenz (eds.): The Contested Nation. Ethnicity, Class, Religion and Gender in National Histories. Palgrave Macmillan, CPI, Chippenhaus und Eastbourne, 2011)
A nemzet és kihívói Figyelő Joep Leersen tanulmányában nemzet és az etnikai alapú narratívák viszonyát a történetírás 19. századi professzionalizációjától kezdve követhetjük nyomon. Számos esetben az etnikai nemzetfogalom jelent meg a nemzetépítésben tevékeny részt vállaló történészek munkáiban (hiszen az etnikai felfogás összefonódott a romantikus nacionalizmussal), a kelet-európai peremvidékeken pedig szinte általános volt ez. Az etnikai szemlélet a huszadik század első felében különösen a német Volksgeschichte révén volt virulens, majd később jelentősen csökkent a jelentősége a történetírásban. A politikai és etnikai nemzet viszonyára Belgium esete különösen jó példa. Itt a nemzettel (amely politikai nemzetet jelent) szemben nyelvi-etnikai (flamand vagy vallon) fonalak erőteljesebben jelentkeztek, mint például a 19. századi Németországban. Igaz, a belga történetírás kapcsán sem beszélhetünk teljes „hatalomátvételről”, sokkal inkább részleges adaptációról. Ebben az esetben látható, hogy az egységes (germán) gyökerekkel rendelkező Belgium-képpel szemben a fizikai antropológiának köszönhetően már a 19. század közepén szembeállították az etnikai állam képét, amely elméletet történetírók (Godefroid Kurth, Henri Pirenne) is átvettek. Emellett a 20. század közepéig aktívak voltak a korábban népszerűbb, az egységes germán ősökkel rendelkező belga nemzetkép hívei is. Flamand részről problémát okoztak a saját etnikai kötődéseik és a belgaságuk közötti ellentmondások, amit az írók az ezen narratívák közötti egyensúlyozással próbáltak kiküszöbölni. A vallon történetírásban ez a probléma kevésbé volt jellemző, hiszen náluk a második világháború után kezdődött jelentősebb nemzeti történetírás, s egyértelműen a vallonságuk mellett tettek tanúbizonyságot a kutatók. Ugyanígy komparatív szemlélettel válik érthetővé az etnikai (kulturális) és a politikai (egy államhoz kötött) nemzet- vagy ezekkel szemben egy mindezeket beolvasztani igyekvő birodalom-koncepció közötti különbség az orosz, litván, ukrán, észt és lett nemzeti történetírás vizsgálatánál. A kulturális nemzetdefiníció kézenfekvő volt a történelmi államisággal nem rendelkező lettek és észtek számára, míg a litvánok és az ukránok a történelmi állam tradícióját hangsúlyozták (Litván Nagyhercegség, Kijevi Rusz), az oroszok pedig egy összbirodalom keretén belül gondolkodtak, ennek megfelelően az orosz állam történelmébe próbálták integrálni a nem orosz (ukrán, belarusz) népeket is. Az állami intézmények, a történetírás szakszerűsödésének fontosságára mutat rá a szlovák történeti gondolkodás esete: itt az etnikai nemzetfelfogás dominanciája összefüggésben állt a szakszerű történetírás (államhatalomhoz kapcsolódó) intézményeinek a hiányával. A vallás és a nemzeti történetírások öszszefüggéseit vizsgáló tanulmány (James C. Kennedy) szerint a nemzeti történelmek a 19. század folyamán nem szekularizálódtak teljes mértékben, hiszen a nemzet és a vallás összeolvasztásával a történészek gyakran „szakralizálták” nemzetüket, egyfajta klérusként léptek föl, és csak korlátozott mértékben marginalizálták a vallási tényezőket a történelemben. A szakralizáció paradox módon a nemzetépítés folyamán a szekularizációt volt hivatott erősíteni, az eredmény így a vallás és a nemzetépítés szoros kapcsolata lett. Németország és Franciaország együttes vizsgálatával sikerült egységes irányvonal szerint bemutatni a vallás és a nemzeti narratíva között lehetséges változatok több fajtáját. A 19. századi Poroszországban a kifejlődő professzionális történetírás első generációjának tagjai protestáns papi családokból kerültek ki (Ranke, Droysen), akik az isteni tettek dokumentálását művelték munkásságukkal, így a protestantizmus és a porosz nacionalizmus nagymértékben kapcsolódott. Ez majd csak az 1880-as évek technika által inspirált világában kezd háttérbe szorulni, hogy aztán a völkisch identitás teljesen marginális, megalkuvó szerepbe kényszerítse a politikai nemzet és a vallás szerepét. Ehhez képest a nyugati szomszéd nemzetépítő történetében két irányzat fejlődött 223