Aetas, 2015 (30. évfolyam)
2015 / 2. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Simon Zoltán Boldizsár: Interpretáció és történetiség
Interpretáció és történetiség Elmélet és módszer történetelméleti vizsgálódásokat, amelyek idővel szárba szökkentek: ez villant fel Frank Ankersmit szerényebb korai megfogalmazásában, miszerint „a történeti vita - legtipikusabb formájában - nem a múlt ténybeli asjektusairól szól, hanem a múlt interpretációiról”,* és ez bomlott ki Keith Jenkins harsányabb és lényegre törőbb szavaiban arról, hogy a múlt a történészek textuális és konstruktív eljárásainak eredményeként nem rendelkezik semmiféle „függetlenséggel ahhoz, hogy ellenállhasson [a történészek] értelmezői akaratának”. Végül, ezen későbbi fejlemények felől visszatekintve akár amellett is lehetne érvelni némi tudatos anakronizmussal, hogy az interpretáció mindent áthatósága derengett fel már az analitikus történetfilozófia azon elképzelésében is, amely szerint a történeti narratívák nem magukra az eseményekre referálnak, hanem csupán adott leírás alatt álló eseményekre. Az interpretáció bűvölete, azt gondolom, számtalan értékes meglátáshoz vezetett mind a történetfilozófia, mind általában véve a humán tudományok területén. Az első viták fellángolása óta azonban az interpretáció mindent áthatóságának az autoritásellenessége egyetemi kurzusok intézményesült kánonjává nemesülve maga is autoritássá vált. Attól a pillanattól kezdve pedig, amelyben megszületik a felismerés, hogy az interpretáció szövete mindenre ráfeszülni látszik, hogy az interpretáció bűvölete általánossá és magától értetődővé vált, az interpretációt illető vizsgálódások feladata már nem lehet egyéb, mint ennek a magától értetődőségnek, az interpretáció bűvöletének és mindenhatóságának a megkérdőjelezése. A kérdésnek ezért manapság már inkább arra kell irányulnia, hogy hogyan lehetne valamiképp, ha nem is szétszaggatni, de legalábbis felfejteni az interpretáció mindenre ráfeszülő szövetét. A „Hogyan?” kérdésre adott választ persze illendő volna megelőznie egy másik, a „Miért is volna szükség az interpretáció szövetének a felfejtésére?” kérdésre adott válasznak. Az alábbiakban ezért elsőként ez utóbbi megválaszolására teszek kísérletet, és csak ezt követően térek ki a „Hogyan?” kérdésre, miközben magukat a kérdéseket az interpretációt a történetiséghez fűző sokrétű viszony egyes aspektusainak a felmutatásán keresztül próbálom megközelíteni. Interpretáció és történetiség kapcsolatának a leginkább kézenfekvőnek tűnő aspektusa - amire az előző két bekezdés, ha mégoly esetlenül, de többször is utalt - az interpretáció bűvöletének a történetisége. Az interpretáció bűvöletének tengernyi, egymással gyakorta nem is érintkező formáit legalább egy dolog biztosan összefogja: egytől egyig egy adott kor és kulturális környezet termékei. Legyen szó akár a Hans-Georg Gadamer és Emilio Betti közötti vitáról hermeneutikai körökben,9 az Umberto Eco - Richard Korty vitáról,10 Fish rat, elbeszélés. In: Bódy Zsombor - D. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek. Budapest, 2003. 11-57. 6 Ankersmit, Frank: Narrative Logic: A Semantic Analysis of the Historian’s Language. The Hague, 1983. 205. 7 Jenkins, Keith: Why History? Ethics and Postmodernity. London - New York, 1999. 2. 8 Vö. Mink, Louis O.: A narratív forma mint kognitív eszköz. In: Kisantal Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. Budapest, 2003. 113-132.; egy korábbi verzióban lásd: Danto, Arthur C.: Narration and Knowledge: Including the Integral Text of Analytical Philosophy of History. New York, 1985. 112 -181., 201-232. (Mink szövege 1978- ban, Dante könyvének az első kiadása - Analytical Philosophy of History címen, a később hozzáfűzött fejezetek nélkül - 1965-ben látott napvilágot.) Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest, 2003.; Betti, Emilio: A hermeneutika mint a szellemtudományok általános módszertana. Athenaeum, I. kötet, 2. füzet (Olasz filozófiai hermeneutika), Budapest, 1992. 3-52.