Aetas, 2015 (30. évfolyam)
2015 / 2. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Simon Zoltán Boldizsár: Interpretáció és történetiség
Interpretáció és történetiség Elmélet és módszer A történetfilozófia említésével mindenesetre át is kötnék az interpretáció és történetiség kapcsolatának harmadik olyan aspektusára, amelyet érinteni szeretnék, a történeti interpretációra. Arra a történeti interpretációra, amely bizonyos tekintetben elválaszthatatlan az interpretáció történetiségre alapozottságától. A történeti interpretáció ugyanis nem tűnik egyébnek, mint a történetiségre alapozott interpretáció hazatérésének abban az értelemben, hogy a történetiséget saját szülőhelyére, a történetírásra vonatkoztatja. Ennek az egyelőre szándékoltan homályos utalásnak a kibontása a jelen esszé egyik legfőbb feladata, amelynek során a következőképp fogok haladni. Első és második lépésként interpretáció és történetiség kapcsolatának két utóbbi aspektusát, a történetiségre alapozott interpretációt és a történeti interpretációt próbálom röviden felvázolni; az előbbit Fish értelmezői közösségekről alkotott elmélete, az utóbbit pedig White Historical Interpretation című, eredetileg 1973-ban a New Literary History folyóiratban megjelent írása kapcsán. Csak ezek után kerülhet szóba a Fish és White elméletében egyaránt felmerülő megkerülhetetlen problematika, amelynek ismét a történetiséghez lesz köze, ezúttal abban az értelemben, hogy Fish és White egyaránt képtelenek számot adni arról, amit egyébként előfeltételeznek: az interpretációk változásáról. Interpretáció és történetiség kapcsolatának ezen aspektusa, amit az önmagába zárt interpretáció történetietlenségének fogok nevezni, egyszersmind választ is ad a korábban már említett „Miért is volna szükség az interpretáció szövetének a felfejtésére?” kérdésre. A válasz pedig így hangzik: pontosan azért, hogy képesek legyünk számot adni az interpretációk változásáról. Végül, befejezésképp igyekszem röviden utalni egy lehetséges válaszkísérletre azzal kapcsolatban, hogy miképp is lehetne felfejteni ezt a szövetet. A történetiségre alapozott interpretáció Az interpretáció mindent áthatóságát hirdető elméletek egyszersmind többnyire konstruktivista elméletek is, a történetiségre alapozottságuk pedig konstruktivista momentumaikban tárul fel. Az alighanem sokak számára ismerős gondolatmenetük nagy általánosságban három lépcsőben építkezik, a következőképp. Attól függően, hogy mit tekintenek az interpretáció hatálya alá eső dolognak, (1) azt állítják, hogy annak az interpretációja nem horgonyozható le semmiben és főképp nem olyasvalamiben, amit az adott dolog kapcsán mintegy magától értetődőnek vélnénk. Az irodalmi művek értelmezése ekképp nem horgonyozható le a szerzői szándékban, ahogy a történeti interpretációk nem horgonyozhatók le történeti tényekben. Mi több, (2) amit szerzői szándéknak vagy történeti ténynek nevezünk, azt ezek az interpretációk hozzák létre és alkotják meg, ezek konstruálják, ahogy magát az interpretáció tárgyát is. Pontosabban szólva, mi, hús-vér értelmezők hozzuk őket létre interpretatív stratégiáink által, amelyek mindazonáltal (3) korántsem önkényesek. Bár a megalkotható, potenciálisan végtelen interpretációk versengésében elveszik a megfellebbezhetetlen kritérium, amely alapján különbséget lehetne tenni érvényes és érvénytelen, helyes és helytelen vagy azok számára, akik az igazságot az interpretáció kapcsán is központi fogalomnak tekintik - igaz és hamis interpretáció között, az interpretatív stratégiák egy többé-kevésbé közös társadalmi-kulturális háttérkészlet képezte mintázathoz igazodnak, amivel eleve rendelkezünk. Ez a társadalmi-kulturális háttérkészlet White narratív történetfilozófiája esetében - ahogyan arról a következő alfejezetben szó lesz - a nyelvi trópusokra vezethető vissza, míg szorította. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak is, hogy jelen esszében is inkább a Fish személyében megtestesített irodalomelmélet játssza a főszerepet a történetfilozófia kapcsán.