Aetas, 2019 (34. évfolyam)
2019 / 2. szám - NEMZET ÉS DIVAT - Szentesi Réka: (Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2017)
Nemzet és divat Figyelő tett szóváltást nem lehetett mellőzni a reformkori nemzeti divat kérdése kapcsán sem. A két szabó véleménykülönbsége ugyanis jól tükrözi a már említett idegenmagyar ellentétpárt, hiszen az összekülönbözés alapvetően egy kérdés köré épült: jogosult-e német szabó magyar ruhát készíteni? Az 1850-es évek végén, az 1860-as évek elején a nemzeti divat polémiájának újabb iránya, rétege látszik kibontakozni. Az a kérdés foglalkoztatja a nemzeti divattal foglalkozókat, hogy a divat múlékonysága, állandóan változó mivolta vajon összeegyeztethető-e a nemzeti öltözék elveivel, az állandósággal és a változatlan értékek képviseletével. A divat természetéből fakadóan változik, szezonról szezonra, de akár hónapról hónapra is valamilyen újdonsággal kecsegteti követőit. Ilyen körülmények között igazi divattá válhat-e a nemzeti öltözék? - teszik fel a kérdést a kortársak. A nemzeti öltözék pártfogói viszont épp ez ellentmondás miatt igyekeztek nem divatnak tartani a magyar ruhát. A külföldi, elsősorban párizsi divat újdonságaival azonban nehéz volt felvenni a versenyt. Hiába tekintünk a magyar ruhára nem divatcikként, hanem egy meggyőződés kifejeződéseként, ha a vásárlóközönség újdonság iránti igényét az nem képes kielégíteni. Lukács Anikó elemzése szerint a század második felében számos szabó igyekezett ötvözni az európai divatot a magyar ruha elemeivel, folyton újítani, változtatni, ha úgy tetszik, modernizálni a nemzeti öltözéket. A szerző által feltárt forrásanyag felsorakoztatja a divat készítőit (a szabók), a divat terjesztőit (a divatlapok szerzői) és a divat követőit egyaránt. Ez utóbbi csoport megszólaltatására a napló- és emlékirat-irodalom segítségével került sor. Meglepő módon a kortársakat, mint például Jókai Mórt, Kánya Emíliát, Vachott Sándornét, Lauka Gusztávot vagy Slachta Etelkát foglalkoztatta annyira az öltözködés kérdése, hogy arról hosszabb-rövidebb formában hírt adjanak naplójukban vagy emlékirataikban. Ezeknek a híradásoknak a jelentősége nem csak abban rejlik, hogy látjuk, a valódi végfelhasználó hogyan vélekedett egy-egy divatról. Ezen túl abban is segítették a szerzőt, hogy megvizsgálja, a sajtóban hangsúlyosan képviselt divat mennyire terjedt el a valóságban. A sajtóban megjelent cikkek, hirdetések, valamint az emlékanyag összevetésével Lukács Anikó arra a megállapításra jut, hogy az 1860-as években sikeres volt a nemzeti öltözékek propagálása, ám azt maradéktalanul elterjeszteni sohasem sikerült. Látjuk tehát, hogy a 19. századi nemzeti divat kérdése és az arról folytatott vita menynyire sokrétű volt. Lukács Anikó kimerítő forrásfeltáró és értelmező munkája, bár a célja nem ez volt, a 19. század nemzeti divatjának problémakörén keresztül jól érzékelteti a divat mechanizmusát. A divatkutató számára rendkívül érdekes látni, hogy a nemzeti divatot pártolók és ellenzők menynyire jól látták a divat működésének lényegét. A divat kommunikációs, reprezentáló, hovatartozást kifejező, de egyúttal kirekesztő szerepét ugyanis jól tetten lehet érni a nemzeti divatról folyó 19. századi vita kapcsán. A nemzeti öltözék propagálói épp ezért nem akarták, hogy az divattá váljon. Szemük előtt olyan utópia lebegett, amelyben a magyarok, társadalmi helyzetüktől függetlenül, a nemzethez való tartozásukat fejezik ki egységesen a nemzeti ruha viselésével, nem divatból, utánzási vágyból, hanem meggyőződésből veszik azt fel. A kitartó propagálásnak, a divat természetének és a társadalmi nyomásnak köszönhetően a források tanúbizonysága szerint az 1860-as években sikerült elterjeszteni a nemzeti ruhát, de leginkább a felsőbb rétegeknél. A szerző nem vitatja, hogy a pesti úri közönség tagjai között voltak, akik valóban nemzeti érzésből és politikai kinyilatkoztatásból hordták a magyaros öltözéket, de a társadalom legtöbb tagja számára, állapítja meg, a magyar nemzeti ruha nem jelenthetett élő hagyományt. Szentesi Réka 185