A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)
2003-10-23 / 1. szám
Kertész Imre: Öröm és szorongás ■ „Ha bárhol és bármikor Németország újraegyesítésére gondolok, képzeletemben mindig a felejthetetlen képsor pereg le újra: az autóúton szélesre tárt magyar és osztrák határsorompók, és a szabadságba áttáncoló emberek mámoros arca. A német egység táncléptekkel kezdődött, s ha e léptek később el is nehezültek kissé, a kezdet örökké emlékezetes marad. Ha egy nemzet visszanyeri a szabadságát, az egész világ elmosolyodik egy pillanatra. De 1989 forró és forrongó nyarán még nem tudhattuk egészen biztosan, hogy e mosoly indokolt-e. Idő kellett hozzá, hogy lássuk és elhiggyük: az évszázad szörnyű megpróbáltatásai közt valóban tanúi lehetünk egy váratlan és örömteli fordulatnak is. A szovjet birodalom vértelen összeomlására gondolok, erre a megrendítő, nehezen felfogható eseményre, amely éppoly öntörvényűen zajlott le, akár a lenyűgöző természeti jelenségek, amelyeket rettegve vagy gyönyörködve bámulunk, befolyásolni őket azonban nem tudjuk. Mikor aztán kiderült, hogy valóban összedőlt a nagy agyagvár, Európa-szerte kigyúltak az örömtüzek. Úgy tűnt, hogy az utolsó totalitárius birodalom eltűntével egyszersmind az utolsó totalitárius ideológia is kihunyt, s a téveszmének bizonyult államszocializmusnak nincs többé talaja Európában. Annál inkább a pénz- és vámuniónak, ennek az óvatos, ám mindenképpen előrelátó, értelmes gondolatnak. [...] Talán nem ünneprontás, ha a német egység ünnepén, mintegy a megtett út magasából visszatekintek a szakadékba, ahonnan ez az út elindult. Annál is inkább, mert úgy érzem, hogy mostanában új állomásához érkezett, amelyet a gyökeres változások, a régi konszenzus váratlan felbomlása, a radikalizálódás, a terrortól való rettegés, és a mindezzel szemben való tehetetlenség érzésével élünk meg. Őszintén a Agyaklom, hogy az utóbbi évek legmegrázóbb élménye volt számomra, hogy az iraki háború első pillanatában hogyan bomlott föl mindaz, amit Luxemburgban, Strasbourgban és az európai összefogás egyéb színterein létrehoztak. Mintha az elmúlt tíz esztendőben mi sem történt volna, újjáéledtek a nacionalizmusok, megjelentek a régi, önpusztító indulatok, s Európa mintegy a régi struktúrájára esett vissza: újra kialakult a domináns kontinentális hatalmak - ezúttal Németország és Franciaország - szövetsége az angolszász hatalmak — Anglia és Amerika - ellen. Hová lett a 2001. szeptember 11-én, a terrorizmussal szemben meghirdetett »korlátlan szolidaritás« elve? [...] Végezetül felmerül a kérdés: mi indokolja jelenlétemet, német koncentrációs táborok egykori lakójának jelenlétét a német újraegyesítés ünnepén? Csaknem hatvan év elmúltával, amikor egy új generáció Megsértik-e az emberi jogokat? ■ A Ziua online szerkesztősége napi rendszerességgel feltesz egy kérdést virtuális olvasóinak, erre igennel vagy nemmel lehet válaszolni, illetve be lehet írni a fórumba az egyéni megjegyzéseket is. Október 14-én a nap kérdése így hangzott: „Megsértik-e az emberi jogokat a bukaresti hatóságok, amikor megakadályozzák a Székelyföld (Ţinutul Secuiesc) megalakulását?” A 948 leadott szavazat fele-fele arányban oszlott meg. Délig a nemleges válaszok 70-75 százalékot értek el, délután és este folyamatosan emelkedett az igenek aránya, kevéssel 23 óra előtt túllépve az 51 százalékot. Ezek után az „igen” visszaesett, és 50-50 százaléknál stabilizálódott a virtuális „eredmény”. A Ziua internetes változata 2001 áprilisa óta faggatja netes olvasóit. A szavazatok száma csak nagyon ritkán közelítette meg az ezret. Az eddigi 760 szavazás során mindössze egyszer fordult elő 50-50 százalékos megoszlás, az „Indokolt-e Csehország részéről a románokkal szembeni vízum bevezetése?” témakörben. A fórumon általában névtelenül vagy azonosíthatatlanul nyilatkoznak az olvasók. A székely kérdés esetében nevének feltüntetésével olvasható a következő közéleti személyiségek véleménye: Gabriel Andreescu, az APADOR-CH kisebbségügyi raportőre, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének tagja, Bodor János újságíró, Komoróczy Zsolt és Toró Attila. Idézünk Gabriel Andreescu szövegéből: „Fontos jelzés, hogy nem ez az első próbálkozás a román hatóságok részéről arra, hogy olyan kezdeményezéseket büntessen, amelyekre egyébként alkotmányos garancia és nemzetközi szerződések sora biztosítana lehetőséget.” (Megsértik-e az emberi jogokat a bukaresti hatóságok, amikor megakadályozzák a Székelyföld megalakulását? Ziua on-line, 2003. okt. 14.) JAX I/ A. ■ közéleti és kulturális kritikai lap ■ igazgató: Kelemen Hunor ■ felelős szerkesztő: Parászka Boróka ■ szerkesztő: Hegyi Réka, Jánk Károly, Szabó Géza ■ főmunkatárs: Ágoston Hugó, Papp Sándor Zsigmond ■ lapterv, grafikai szerkesztő: Könczey Elemér ■ művészeti tanácsadó: Irsai Zsolt ■ korrektor: Fazakas Attila ■ tördelőszerkesztő: Román László ■ ügyvitel: Kovács Kriszta ■ szerkesztőség és kiadóhivatal: Marosvásárhely, Tg.-Mureş 540113, str. 22 dec. 1989., nr. 29/7., tel/fax: (+40) 265 210 068, e-mail: ahet@orizont.net ■ nyomdai munkálatok: Palatino Nyomda, Marosvásárhely ■ ISSN 1222-7994 ■ lapterjesztés: Krónika Kiadó Rt. ■ lapunk támogatói: Művelődésügyi Minisztérium, Communitás Alapítvány, Szabad Sajtó Alapítvány, József Attila Kulturális és Szociális Közalapítvány, Illyés Közalapítvány 2003. október 23. ? T2›£1‹*‹Io .FCC- nak kell megküzdenie a múlt rettentő örökségével, nem tartom paradoxonnak a választ: a közös munka. [...] (Az október 3-án, Németország újraegyesítésének 13. évfordulója alkalmából Magdeburgban elmondott ünnepi beszéd magyar változata.) (Kertész Imre: Öröm és szorongás. Élet és Irodalom, 41. évf., 41. szám, 2003. okt. 10.) Kampány elő ■ „Markó legutóbbi SZKT-s beszéde az utóbbi hónapok legnagyobb kommunikációs teljesítménye. Az egység-retorika újabb szerencsés próbája volt, a szövegívekhez jól értő, pallérozott politikus erődemonstrációja. De bárhogyan is nézzük, az egység-retorikának magához az egység ideájához sok köze nincs, legalábbis a napi teendők szintjén biztosan nem. [...] Az egység lovagi idea, amiért a tőle telhető maximálisan meghozható áldozatokat már mindenki meghozta, e tekintetben komoly fejlemények nem várhatók. Mégis, ha jobbára konzisztencia nélkül is, de az egység-retorika mégiscsak fontos. Egyrészt azért, mert az egység-retorika normalitás-retorika, és a normalitás-retorika sokkal jobb akármilyen másiknál. Még akkor is, ha az egység-retorika fura áttételeken keresztül a félreállítás-gyakorlatot szentesíti. [...] Mint legutóbbi beszédében is, Markó moralizál, anyanyelv-ismereti hiányosságokra tesz utalást, és lényeges: a maga során csöppet sem pátoszmentes. »Mivel vagytok ti székelyebbek és nemzetibbek, kedves kollégák, mint mi? Micsoda arcátlanság kisajátítani a magyar nyelv legszentebb szavait, és azt hazudni, hogy az a tiétek! Micsoda erkölcstelenség azt állítani, hogy ti autonómiát akartok, és mi nem. Nem, kedves kollégák, nem ez a különbség közöttünk, hanem az, hogy mi dolgoznunk is az autonómiáért, ti pedig rossz magyarsággal csak szónokoltok róla.« Az ilyen ellenőrizetlen kifakadások ugye nem éppen a nyitottság retorikájának zálogai.” [...] (Kelemen Attila: Kampány elő. Transindex, 2003. okt. 15.) Ezért kézenfekvőnek tűnik, hogy a polgárok egyenlő méltóságát védelmező alkotmány nem részesítheti védelmében a fajgyűlölő beszédet. A kérdés nem merőben elméleti. A régi rendszer nemcsak a kommunista egypárturalom kritikáját nyomta el, hanem az antiszemita és cigányellenes beszédet is. A demokrácia elhozta a szólás szabadságát, s a szólásszabadság oltalma alatt viszszatértek a rasszista megnyilvánulások. A demokratikus érzelmű közönség nagy része nem érti, hogy miért nem indul büntetőper az ilyen esetekben. Elégedetlen az igazságszolgáltatással, mely — úgy látja — vonakodik érvényt szerezni a törvvny szigorának. És elégedetlen a törvénnyel, mely - úgy látja - nem eléggé szigorú. A jogalkotó pedig időről időre elébe megy a szigorítási óhajnak. Megpróbál olyan törvényt alkotni, mely szabadabbá teszi az utat a büntető igazságszolgáltatás előtt. Most megint egy ilyen kísérlet tanúi vagyunk. A kormány az Országgyűlés elé terjesztette a Btk. 269. §-ának (az ún. izgatási paragrafusnak) a módosítására tett javaslatát. [...] E cikk szerzői azt javasolják a képviselőknek, hogy ne nyúljanak hozzá a 269. § hatályos szövegéhez. De ha semmi sem változik, mi lesz akkor a demokratikus nyilvánossággal? Törődjünk bele, hogy elönti a gyűlölködő beszéd? Fogadjuk el, hogy a fajgyűlölet ugyanolyan legitim része a közbeszédnek, mint a humanizmus és a tolerancia? Ez nem következik álláspontunkból. Már az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozata is rámutatott, hogy a hatályos jog nem kárhoztat tétlenségre. A nyugtalanító jelenségek ellen törvénymódosítás nélkül is fölléphet az igazságszolgáltatás és a politikai közösség.” (Kiss János-Sólyom László: Az alkotmány és a szólásszabadság. Népszabadság, 2003. okt. 11.) Ugyanakkor Vadim Tudor alattomosan játszik. Arra biztatja az embereket, hogy ne menjenek el szavazni, majd amikor a lakosság 40-45 vagy éppen 50 százaléka - unalomból, lustaságból, kényelemből vagy a rossz idő miatt - nem megy el szavazni, ő majd elmondhatja, hogy Románia állampolgárainak fele az ő hívására válaszolt. És mint ilyen, az ő pártját támogatja. A szeszélyes őszi időjárás a nacionalista szélsőségeseknek tényleg látszólagos támogatottságot hozhat. Ami katasztrofális lenne. A romániai referendumot a nemzetközi színtéren úgy tekinthetnénk, mint az egyetlen olyan párt erőteljes visszatérését, amely elszigetelheti az országot. Bármennyit szórakoztunk, bármilyen túlzások történtek, ezzel a referendummal nem lehet szórakozni. A dolgok túl messzire jutottak. [...] Egy csepp lustasággal és némi felelőtlenséggel, visszautasítva a szavazást, öntudatlanul egy olyan pártot támogatnánk, amely a halálnál is veszélyesebb.” (Cornel Nistorescu: Elég a röhögésből. Evenimentul Zilei, 2003. okt. 17.) Az alkotmány és a szólásszabadság ■ „A többség szívének kedves nézetek demokráciában ritkán szorulnak rá a szólásszabadság védelmére. A szólás szabadsága elsősorban a népszerűtlen nézetek nyilvános hangoztatását védi. De meddig terjed ez a védelem? Hol ér véget az immunitást élvező beszéd, hol kezdődnek a büntethető megnyilvánulások? Ezekre a kérdésekre úgy szól a válasz, hogy nincs olyan gondolat, melynek nyilvános közlését pusztán a tartalma alapján tiltani és büntetni lehetne. Tiltásnak és büntetésnek akkor lehet helye, ha a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közönséget, vagy ha ilyen cselekedetek közvetlen veszélyét idézi elő. Sokan vannak, akik ezt nem tudják elfogadni. Úgy vélik, minden eszme azért mégsem kaphat nyilvánosságot. A fajgyűlölet, a faji egyenlőtlenség hirdetése, emberek származásuk alapján való megbélyegzése, önmagában is tűrhetetlen. Az ilyen beszéd fölé nem terjesztheti ki védőernyőjét a szólásszabadság. Ez a gondolat nem logikátlan. A demokrácia arra az elvre épül, hogy minden ember egyenlő. Az alkotmány arra kötelezi az államot, hogy ne tűrje a polgárok közti faji, nemzeti, etnikai, vallási alapú diszkriminációt. A szólásszabadság határainak tekintettel kell lenniük erre. Elég a röhögésből ■ „Bármennyit gúnyolódnánk a népszavazás rovására, fontossága meghaladja magáét az Alkotmányét is. Rendkívüli politikai jelentősége van. Eleget hangsúlyoztuk mi magunk is az utóbbi napokban a szavazásra bocsátott módosítások gyengeségeit és hiányosságait. Aki meg akarta ismerni ezeket, hogy véleményt alkothasson, megvolt rá az alkalma. Másvalamit akarok kiemelni most. Corneliu Vadim Tudor és a Nagy-Románia Párt játékáról van szó. Erre figyelni kell. Vadim a nemet karolta fel, és jobb ügyhöz méltó rátartisággal arra buzdítja a lakosságot, hogy ne menjen el szavazni. Stratégiája a PSD és a többi párt elleni kihívásnak tűnik. Erdély eladása, a román föld eladása - jelszavak, amelyek az egyszerű emberekre kívánnak hatni. Arra alapoz, hogy egyesek képtelenek megérteni az európai szellemet és az öreg kontinens politikai törekvéseit. Egy magyar szekus panaszai ■ A legnagyobb példányszámú román napilap, az Adevărul címoldalon foglalkozik a CNSAS által „lebuktatott” egykori szekusok sorsával. A 33 név szerint emlegetett mamut közül az egyik történetesen magyar, és fennhangon nyilatkozik is a napi sajtónak. Ungvári Iosif 1972—1980 között a Szekuritáté dési egységénél folytatott titkosrendőri teendőket az Irredentizmus Elleni Ügyosztályon. A szekus őrnagy 1980-ban kérte Kolozsvárra való áthelyezését, ugyanazon ügyosztály keretében. 1990-ben vonult vissza, ma 64 éves. Egyáltalán nem zavarja, hogy neve megjelent a CNSAS listáján, mivel „lelkiismerete tiszta”. Gyanítja azonban, hogy „egy valaki, aki most nagyon üvöltözik, ez a Tőkés” intézte el, hogy az ő neve ezen a listán szerepeljen. Ezt nyilatkozta az Adevarulnak: „Morálisan sem, személyesen sem érint ez az ügy. Emelt fővel megyek tovább. Rólam ellenem már Bodor Pál is, Tőkés is írt, rögtön 1990 után, de én csak annyit mondhatok, hogy Romániáért fáradoztam, nem dolgoztam idegen országoknak. Ezt egy olyan magyar mondja, aki, amennyiben újra kellene kezdenie az egészet, mindent ismét ugyanúgy tenne. Különösnek tartom, hogy engem, habár a magyarokat besúgtam, most éppen a román testvérek intéznek el. Vajon azok is titkosrendőrök, akik ma az irredentizmussal foglalkoznak? Most egy-null a javukra, de eljön még az az idő, amikor a román politikai zóna másképp fog gondolkozni.” (Adevărul, 2003. okt.18.)