A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 1. szám

Jóképű, barna bajuszkás ember Baran­y elvtárs, egykor zempléni favágó, most a perényi szövetkezet agronómusa. A há­ború utáni mindenféle idők vetették ide néhányszáz magával. Ki ne emlékeznék azokra a népvándor­lásszerű időkre. Hányféle furcsa erő ha­tott akkoriban — a szegényemberek ha­zatáhítozásától a naiv meggyőződésig, hogy népek csereberélgetésével meg le­het oldani az évszázadok óta megoldat­lan kérdéseket. ¡Hogy és mint sikerült? Íme, itt ez a falu — Perény — a bizonyság. Hiába, nem lehet kiugrani a világból. Semmiféle intézkedéssel nem lehetett hatálytalaní­tani az évszázadok óta kényszerű, mégis felemelő kötelezettséget: szlovákok és magyarok, végső fokon minden náció együttélését, ott, ahol vannak és ahogy lehet. Mert ugyan imi­­változott meg eb­ben a tekintetben a történelem folya­mán a különféle beavatkozások következ­tében? Ami mégis megoldódott, azt nem a primitív nacionalizmus oldotta meg, hanem a szocializmus. Természetesen nem lehet erről be­szélni a régi sebek felszavatása nélkül, bár érdekes volna elemezgetni a kérdést egy különféle sorsokból rekutálódott kö­zösség kialakulásán. Summa summárum — kérdésemre ennyi a felelet. Sok nehézségünk volt. Jelent ez mindenfélét — csalódásokat, becsületes küzdelmet és reményeket, meg azt is, hogy a múlt csak volt, bár kemény volt; meg azt is jelenti, hogy a jövő nem a torzsalkodóké, hanem a szö­vetkezeté, mert Perény szocialista falu. A bizalmatlan kerítések, a házőrző ebek, a déli harangszó és mit tudom én, mi minden, ha van is, mégis anakroniz­mus — és anakronizmus itt mindenféle bizalmatlanság.­­Baran elvtárs négy esztendeig a szö­vetkezet elnöke volt. Tudomása van min­den apró lépésről, de szemtanúja a nagy­szerű nekilendülésnek is. — Istállókat építettünk a semmiből. Tizenöt hektár kertészetet létesítettünk. A­­Nagyidéra vezető út nem is volt út néhány évvel ezelőtt. A Kanyapta rakon­cátlankodott arra­felé, mocsárrá áztatva egy nagy darab tájat.­­Megszabályoztuk és száztíz hektár szántót nyertünk vele, olyan területen, ahol ezelőtt legeltetni se lehetett. Arra Felsőlánc felé, az úttól jobbra száz hektáron halastavat terem­tettünk az egyébként hasznavehetetlen mocsaras tagon. Ebben az esztendőben adtuk el az első haltermést — egy kiló halat tizenegy koronáért. Éppen egy va­gonra való volt. Kár, hogy a tó vize a környező talajba szivárog. Rámegy egy milliónk, mire rendehozzuk. Aztán majd tarthatunk rajta kacsát is - évente húszezer darabot. Négy hektár szőlőt is ültettünk. Perényben ilyesmi még sose volt. Ezen az őszön szüreteltünk először — tizennyolc hektó bort egy hektárról. Hiába, fiatal még a szőlő, de nem nyug­szunk, míg húsz hektár nem lesz belőle. - Aztán mi ütött magába, hogy elnök­ből agronómussá lett? - kérdem, félbe­szakítva ezt a biztató felsorolást. — Annak is készültem én. Rozgony­ban egyéves mesteriskolát jártam, de hát megtettek elnöknek. Most aztán képzett agronómusra volt szükség.­­Letettem a süveget, hogy nekilássak a munkának, mert baj van a takarmányalap körül. Tar­nóczi lett az elnök — így talán többre visszük. Csupa biztató szép dolgot mond. Ám bizakodása mögött sok szomorú tény la­pul. Érzem, azért beszél így, hogy hidat verjen maga magának a múltból a jövőbe. Joga van rá, és így szép. Van ebben va­lami hősies önmegtartóztatás, ahogy visz­szagyömöszöli, elfojtja a kitörni készülő panaszt. Végül mégis megtorpan. — Annyi mindent építettünk, annyi mindenünk van, mégiscsak tizenhat ko­rona a munkaegység. Ha még annyi vol­na. A felét kifizetjük, de aztán jó, ha év végén két korona jut egy munkaegység­re. Hiába, száraz, rossz esztendő volt. Aztán az új tagok, azaz az új föld. Meg kellett művelni, a tervezett állatállo­mányt is úgy vásároltuk. A növekedés fájdalmas dolog. Belefáj­dul, beleropog az ember csontja, minden porcikája. Amit mondott, talán nem is panasz volt, csak egyszerű ténymegálla­pítás. Este a kultúrházban vita készül a párt leveléről­­és a szövetkezetek negyedik országos kongresszusának anyagáról. Vagy negyvenöt ember gyűlt össze. Sokáig várakoznak az előadóra kemé­nyek, szögletesek, akár a fából faragott szobrok. Fiatalok és öregek — asszony is akad köztük — talán tíz. Az előadó csak nem érkezik. Elmúlik fél óra, egy óra — végül is Tarnóczi elvtárs, a helyi párt­szervezet­­elnöke ismerteti a kérdéses anyagot. Világosan, érthetően és röviden beszél — alkalmazkodik hallgatóságához, vagy jobban mondva nem is kell alkal­mazkodnia, hiszen közülök való. Az első felszólaló a szövetkezet köny­velője. A legfontosabb alapok pénzügyi, biztosítását javasolja.­­ Szükséges, hogy minél több termő­földhöz jussunk­­ a mocsarak lecsapo­lásával, további vízszabályozással. Fon­tos a termény és takarmányalap bizto­sítása. A munkaegységekre kiadott ter­mények mennyiségét célszerű volna csökkenteni. A tagok pénzjutalma így növekednék, sőt lehetővé válna, hogy a munkaegység értékének nyolcvan száza­lékát fizessük ki előlegképpen. A szövet­kezet így nyolc vagon takarmányhoz jutna, ami körülbelül száz-százhúsz ser­tés hizlalását tenné lehetővé, s ez végül a munkaegység értékének növeléséhez vezet. A szociális alapra több pénzt kell fordítani, hogy családi pótlékot fizethes­sen a szövetkezet, mint az állam az ipari munkásoknak. A kultúralapot jobban ki Perényi utcarészlet Szép, kétemeletes iskolája van Perénynek

Next