A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-18 / 25. szám
Nyikola a hajóorrban kuporgó halotthoz ugrott, vállon ragadta és oly veszetten kezdte rángatni, hogy biztosan kirázza belőle a lelket, ha ezt már előtte valaki el nem végezte volna. Hé, mit csinálsz? Nem látod? —ordította. Fordítsd meg! A halott az arcára esett, és sapkája elgurult a fedélzeten. Úgy látszik, nem hallgatott Nyikolára, mert a hajó egyenesen a sziklafalnak tartott. Nyikola a hajó kormányára vetette magát, ám tüstént megértette, hogy itt ezzel már nem segíthet — a szoros ugyanis túlságosan szűk volt. Utolsó reménye az volt, hogy fölfut a parancsnoki hídra és kiadja a gépház számára a parancsot: teljes gőzzel hátra! — úgy, ahogy a Lénye gőzhajón a kapitánytól hallotta. A gépmester szelleme azonban nem engedelmeskedett. A motorok tovább dolgoztak. .. Solondok vagytok mindnyájan — vádolta Nyikola képzelt útitársait. Megszokta, hogy bizonyos helyzetekben gyorsan kell határoznia. Amikor látta, a hajó megmentésére irányuló igyekezete hiábavaló, mindent megtett, hogy legalább saját magát megmentse. Gyorsan lefutott az alsó fedélzetre, felhozott egy kis zsák kétszersültet, bedobta a mentőcsónakba, majd maga is utána mászott és várta, mi lesz tovább. Nem kellett sokáig várakoznia. A hajó hatalmas erővel egy sziklának vágódott, úgyhogy Nyikola a csónakkal együtt a fedélzetre esett. Az összeütközést követő fülsiketítő reccsenést egy még erőteljesebb robbanás követte a gépházból, a hajó sülylyedni kezdett. Jobb oldalára dőlt, úgyhogy a fedélzeten keresztül átcsaptak a hullámok. Nyikola felhasználta az alkalmát és mentőcsónakot gyorsan a vízre bocsátotta. A hatalmas örvény megpörgette a csónakot, a jégtömbök akadályozták Nyikolát az evezésben. Ha nem tud idejében távolabb kerülni, a süllyedő hajó menthetetlenül maga után húzza a mélybe. Nagyon veszélyes percek voltak ezek. Nyikola a hajót állandóan szemmel tartva igyekezett minél távolabbra evezni, míg végre egy hatalmas szikla mögé került. Csónakja villámgyorsan futott el egy sziklazátony mellett. A következő pillanatban a süllyedő hajó helyén a víz felszínén egy óriási kavargó örvény keletkezett. Megmenekült. Két nap múlva csónakjával elérte a Makara-szigetet, s onnan a jégen gyalog folytatta útját a part felé. .. Nyikola befejezte kalandos történetének elbeszélését, és elgondolkozva bántani kezdte a kezében levő botról a nedves kérget. Vadászkésének mammutcsontból faragott markolata szarvasfejre emlékeztetett. Nyikola mestere volt a csontfaragásnak. Elgondolkoztam... A holtak hajójával kapcsolatos kaland olyan különösnek tűnt, mintha az csupán a képzelet szüleménye lett volna. Nyikolát azonban jól ismertem, tudtam, hogy az eseményeket a maga módján kiszínezhette, azonban hazugságra nem volt képes. Egyszeriben valami eszembe jutott. — Hogy hívták azt a hajót? — kérdeztem. Nyikola felelet helyett azonban bizonytalanul megvonta a vállát és tovább hallgatott. — Nem figyelted meg a mentőöveken levő felírást? Nem jutna eszedbe legalább az első betűje? Mihez hasonlított? Nyikola egy ideig gondolkozott, majd megszólalt: — Erre a teafőző állványra — és kése hegyével egy A betűhöz hasonló ábrát rajzolt a tenyerébe. Lehetséges, hogy helyes volna a feltevésem? Eszembe jutott, hogy három évvel ezelőtt Angliából egy expedíciót indítottak útnak, melyet Mr. Bailley, az ismert kapitalista pénzelt. Az expedíció kitűnően fel volt szerelve mindennel, ami ilyen tudományos kutató munkához szükséges. A hajó — az Artic jégtörő — fedélzetén több kiváló tudóssal, a szibériai partok mentén Aljaszka felé tartott. Az expedíció tragikusan végződött. Az utolsó rádióüzenetet a jégtörő Borhalósok közeléből adta le. Később SOS-jeleit fogták fel, és azóta nyomtalanul eltűnt. Egy év múlva a halászok két szétroncsolt mentőcsónakot találtak, és a Léna torkolatában az Arctic egy mentőövét vetette partra a víz. Nyilvánvalóan csupán ez maradt meg a jégtörőből. A bátor kutatókat az a megtiszteltetés érte, hogy nevüket bejegyezték a tudomány áldozatainak hosszú lajstromába és az Arcticot kihúzták a hajók jegyzékéből. Ezzel az egész dolog befejeződött. És most itt, ezen az átkozott vidéken a jakut szájából egy igen érdekes történetet hallottam, amely némiként bizonyos fényt vetett a jégtörő sorsára, hogy egyúttal még nagyobb rejtélybe burkolja. Hova tűnhettek a hajó utasai? Hogyan lehetséges, hogy a hajó személyzet nélkül teljes gőzzel futott a tengeren? És futhatott-e egyáltalán? A gépek nem működhettek önmaguktól. Vagy a kazánoknak kellet volna felrobbanniok, vagy — és ez a valószínűbb — üzemanyag hiányában kihűltek volna és a hajó megáll. Ki lehetett hát az az angol, akit az előbb kihúztunk a mocsárból?_J az angol sarkkutató expedíció tagjaként mutatkozott be. Azonban semmiképpen sem hasonlított olyan emberre, aki néhány évvel ezelőtt szörnyű hajótörést élt át és azóta itt él ezen a hideg, kietlen tájon. És végül, mit jelenthet a különös figyelmeztetése? Miért vár ránk a halál, ha a szél irányába folytatjuk utunkat. A figyelmeztetésben szintén valami titokzatosság rejlik. Engem azonban nem fog megfélemlíteni! Expedíciónk fő célja ugyanis az, hogy a szél irányában haladjunk. Mindenesetre résen kell lennem. A józan ész azt parancsolta, hogy forduljak vissza Verhojanszkba, és az utat az expedíció többi tagjával együtt folytassuk. Ha a józan ész szavára hallgatok, sok mindennek nem kellett volna megtörténnie. Ám becsvágyam és a kutatók nyugtalan ösztöne feltartóztathatatlanul űzött előre. Igyekeztem megnyugtatni magam, hogy csak néhány kilométert megyek, megnézem, miféle veszedelem fenyegethet a szél irányában. — Kész a tea — szólt Nyikola, és leemelte a forró vízzel teli teáskannát a tűzről. Aj-Tojon isten orrlyuka A szúnyogok elleni védekezésképpen jól begöngyöltük a fejünket, és a fáradságos út után mély álomba merültünk. Amikor Nyikola felébresztett, az itt soha le nem nyugvó nap keleten állott. Reggel volt. A szél, mely éjjel valamelyest lecsendesedett, ismét feltámadt. Egyenletesen, különösebb lökések nélkül fújt és egyre erősödött. — Oda megyünk — jelentettem ki és a szél irányába mutattam. Előttünk hatalmas ■ hegyvonulat magaslett. — Megint oda? — kérdezte Nyikola kétségbeesetten — kell visszamenni. Én tovább nem megyek. Határozott kijelentése őszintén szólva meglepett. Nyikola, ez a bátor, mindig tettre kész jakut most egyszeribe nem akar tovább jönni velem. Talán megfélemlítette az angol figyelmeztetése? (Folytatjuk) 10