A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-11-11 / 45. szám

VLADIMIR KALITCUKs Keresztkérdések tüzébenS­ zabad időmben gyakran párbeszéd zajlott le közöttünk. — Apukám, ha harmadik osztályos leszek, már megnő­sülhetek? — Nem fiacskám, harmadi­kos még nem nősülhet. — A harmadikos mikor nő­sülhet? — Ha kijárja a harmadikat, a negyediket, az ötödiket, szó­­ val, ha kijárja az összes osz­tályt, felnő, dolgozik és meg­keresi a kenyerét. — Szóval, ha bányász lesz. — Igen, akár bányász. Szó­val, ha valahol állásban van és keres. — Ahá. És te már keresel? — Természetesen, hiszen tudod, hogy minden nap dol­gozni járok. — És te már kijártad a harmadikat? — Régen. Én már, fiacskám, minden osztályt kijártam. — Akkor hát miért nem nő­sülsz? — Mert már nős vagyok fiacskám. — Biztos? — Egész biztos! — Így görbülj meg, ha nem? — és begörbített uj- tacskáját mutatta felém. — Igen — bólintottam. — Már régen nős vagy? — Bizony, elég régen. — És nekem nem is szól­tál, hogy nősülsz. — Nem tehettem, ficskám, mert még a világon sem vol­tál. Akkor hát miért nem vár­tál meg? — Hm ... hm ... tudod az úgy van, hogy... — És kit vettél el? — Anyukát. — Biztos? — Egész biztos, fiacskám. — Hogy így? — mutatta fel újból begörbített ujját. — Igen. Hogy így. — Hm... Anyukám nem szólt erről semmit. — Mondom fiacskám, még akkor nem voltál a világon. — Miért nem voltam a vilá­gon? — Nézd csak, milyen szép au­tó. .. Szépen tülköl? Tuuuú...! — Miért nem voltam a vi­lágon? — Azért fiacskám, mert mi­kor az én apukám nősült, még én sem voltam a világon. — Miért nincsenek a gye­­­rekek a világon, mikor az apukájuk nősül? — Nos, tudod, ez... Ez már olyan szokás. Hiszen majd meglátod, no. Te is megnő­sülsz, ha felnőssz. — Tudom. Ha kijárom az összes osztályt. Aztán bányász leszek. — Miért? — Hogy megkeressem a ke­nyeremet. — De miért éppen bányász? — Azért, mert ez a leg­szebb hivatás. — Ezt ki mondta neked? — Kovács Misi, az a pionír, aki a negyedikbe jár. —­ Misinek igaza van, a bá­nyászat valóban szép foglal­kozás. — Akkor te miért nem vagy bányász? — Mindenki nem lehet az. — Te nem vagy minden­ki. .. ■— Na nézd? Katonák jön­nek. ..! Milyen szépen mene­telnek! Egy-kettő, egy-kettő! — Te miért nem vagy bá­nyász? — Hm... No... Az úgy van, hogy a bányásznak legénynek kell lennie a talpán. — Mi az, hogy legény a talpán? — Nos, az olyan, aki már az iskolában is kitűnően ta­nul. .. — Gyerünk haza!... — Miért? — Most azonnal megmuta­tod a bizonyítványodat. — Jó... De... Tudod mit? Inkább megmutatom anyuka bizonyítványát, az szebb papír­ra van írva. — Én nem a papírt aka­rom látni, hanem az osztály­zatokat. — Nézd! Nézd! Repülő. Mi­lyen szépen zúg. Hallod? — Nem hallom. Nem is hal­latszik semmi. — Mert nagyon magasan repül. Tudod, milyen maga­san? — Te sem tudod! — Miért ne tudnám? — Mert nem vagy bányász. — Jó. Most gyere a cuk­rászdába, veszek fagylaltot. — Nem kérek. Majd, ha bá­nyász leszel. Most gyere ha­za és mutasd meg a bizonyít­ványodat. — És ha bányász lennék? — Akkor nem volnék kiván­csi a bizonyítványodra. — Miért? — Mert akkor legény len­nél a talpadon! — És... így nem szeretsz? — De. Szeretlek. — így görbülj meg ha nem?.. . — s felémutattam a begörbített ujjamat. Huncutul válaszolt: — így­ Megfogta az ujjamat és ki­csit. .. kiegyenesítette. Fordította: Szántó Éva sSSSSSSSSSSSSSStSSSSSSSSSSSSSSSSrSSSSSr//fSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSfSSrSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSfSMSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSWSSSSSSSSSSSS. Mintha az ébredező természet lélegzet­vételét jelezné a föld nehézszagú párája is. Reggelenként ugyan még köd üli oly­kor a tájat, de a ködöt romboló napsu­gárban valami vérpezsdítő ízek is van­nak. Vidámabbak a csacska madarak, kékebb színű az égbolt. A közgyűlés az iskola pionírjainak a műsorával kezdődik, majd a beszámoló­val, tervismertetéssel, s végül a vitával folytatódik. Parázs vita alakul ki a sző­lő­­­kérdés körül. A szőlőtulajdonosok nagy része érvel, tűzzel-vassal ragasz­kodik a tulajdonához, de köztük is akad olyan, aki belátja, elismeri, hogy a sző­lőhegy miatt sántikál legtöbb esetben a munka a szövetkezetben. Bognár József az egyik sarokban ül csendesen. Úgy ül ott egymagában, mint akinek semmihez semmi köze, mint akit egyáltalán nem érdekli, mi történik kö­rülötte. Beszéljenek csak, vitázzanak, tervezgessenek, ő már elkészítette a ter­vét, az úristen sem változtat rajta. Ami­kor a szőlőre terelődik a szó, feláll és kimegy a teremből. Az udvaron rágyújt és elnézeget jobbra, balra. Közben a vita befejeződik és a válasz­tásra kerül sor. Kisebb huzavona után javarészt a régi vezetőség marad, csak a nagybeteg Valkó és Bognár helyett vá­lasztanak mást. Az új elnök Gergely Ká­roly, javakorabeli, volt nyolc holdas kis­­paraszt, Bognár helyett meg a felvégi Kurta Ernőt választják. Kis évelődés még, mert az újonnan választottak sza­badkoznak egy kicsit, végül minden rendbejön. Ezalatt négy asszony szorgoskodik a kö­zös vacsora elkészítésén, a szertárban pe­dig három ember palackozza a bort, amit Bognártól vásárolt a szövetkezet. Megér­keznek a zenészek is: nagy mulatságra van kilátás, mert a szövetkezet fennállá­sa óta első ízben kerül sor osztalék­fize­tésre. Napok óta erről beszél a falu ap­­raja-nagyja. Mennek a számítások, tervez­­getések, ki mennyit kap öt korona ötve­­néves, ki hová teszi, mit vásárol rajta. Közben a gyűlés befejezéshez közeledik. Bognár is visszakerül a helyére. Ekkor áll meg az iskola előtt a takarékpénztár fe­kete autója. Fiatal, mosolygó arcú tisztvi­selő száll ki belőle, hóna alatt tömött ak­tatáskával. A pénz, a pénz, a pénz! Izgatott han­gok duruzsoló zajától és elfojtott neveté­sektől hangos a terem. Aztán elcsendesedik a világ. A tömött táskából egymás után kerülnek elő a bo­rítékok. Fél óra múlva csupa ujját nyála­­zó, számolgató embert látni a teremben. A legtöbb pénzt — tizenhatezernyolcszáz­­ötven koronát — a kisszögi Csömör Ká­roly kapja, aki egész évben negyed­magával dolgozott, és a csúcsmunkák idején még a felesége is ellárogatott dolgozni. Bognár József még mindig a sarokban ül. Onnan figyeli az embereket. Nézi, né­zegeti őket, szeme sugara egyik emberről a másikra vándorol. Azt próbálja kitalálni, mit gondolnak, mit éreznek, mi rejtőzik a mosoly, vagy a komor vonás mögött, mit akar mondani egy-egy sebes, vagy legyin­­tő kézmozdulat. Csömör Károlyon pihen meg a szeme. Az őszülő ember magába roskadva, komor arckifejezéssel ül. Mellette Ferenczi Géza éppen cigarettára gyújt. Két füst között szól valamit Csomornak, aki meghúzza a vállát és bólogat. Csömör volt a nincstelen, Ferenczi a volt húszholdas. Most egymás mellett ül­nek, mindkettőjük kezében boríték; az egyik boríték duzzadtabb, a másik lapo­sabb. Vajon mit gondol most egymásról a két ember? Bognár József feláll és Csömörhöz megy. Melléül: — Miért szomorkodsz, Károly? Hiszen most örülnöd kéne — mondja Bognár csen­desen. — Megijedt a sok pénztől! — szól közbe Ferenczi. — Hát... nem vagyok én szomorú ... Nősül a fiam, a Karcsi, tudod? A legidő­sebb ... Azon töröm a fejem. — Hogy nősül? — Dehogy!... Házat kellene építeni. Az öreg ház kicsi, sokan vagyunk egy raká­­son, alig félünk benne. Építeni kellene... Valamicske pénzt már összerakosgattunk, ha ezt hozzácsapjuk, tán kezdhetnénk va­lamit. Mit szólsz hozzá, Józsi! — teszi fel a kérdést, és Bognárra néz. Most látja csak Bognár Józsi, hogy nem szomorúság 12

Next