A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-05 / 27. szám

A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének hetilapja. Megterténik minden vasárnap. Főszerkesztő Major Ágoston Szerkesztőbizottság: Egri Viktor, Gály Iván, Gyurcsik József, Lőrincz Gyula, Mács József, Ozsvald Árpád, dr. Szabó Rezső. Szerkesztőség: Bratislava, Jesenského 9. Postafiók C-398, telefon 833-04 Terjeszti a Posta Hírlap szolgálata, előfize­téseket elfogad minden postahivatal és le­­vélkézbesítő. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS­­ — Gstredná ezpedb­la drafia. Bratislava, Gott­­waldovo ném. 48/VII.­­ Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat. Bra­t­alava, Starova 4. Előfizetési díj negyed évre 19.80 Kis, fél évre 39.— Kős, egész évre 78.— Kis. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem kül­dtunk vissza. K-21M1495 „Hát megölték a Ferdinándot“. — „Me­lyik Ferdinándot, Müllerné? ... Két Fer­­dinándot ismerek... Az egyik a Prusa drogista szolgája, tudja, aki megivott egy­szer tévedésből egy Üveg hajszeszt, aztán ismerem még Kokorka Ferdinándot, ame­lyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.“ — így mutatkozik be az olvasónak Hayek világ­hírű regényében Svejk, a jó katona, s adja tudtunkra, hogy ő bizony fütyül a Ferdi­­nándokra, s a háborúkra, mert hogy úgy­mond „a máriás, hogyha kettesben játsz­­szák, komolyabb dolog, mint az egész há­ború. S mennyi a gúny, mennyi a hahotú az Irodalomban, ha az első világháborúról van szó. Remarque pelyhes szájú katonái, akik egyenesen az iskolapadból kerülnek a harctérre, nappal sírnak a félelemtől, de éjszaka fegyelem ide, fegyelem oda, át­ússzék a folyót s meztelenül, bakancsban mennek udvarolni az Olasz menyecskék­hez. S a komoly szenvedélyű, csupaméltó­­■ág Hemingway „tenentéje“ mikor súlyo­san megsebesül, s a kórházban azt kérde­zik tőle, hogy milyen hőstettet vitt végbe, azt feleli, hogy: „Semmilyet. Belénk csa­pott a bomba, miközben sajtot ettünk.“ S a franciák még nem készítettek filmet az első világháborúról, amelyikben ne gúnnyal beszéltek volna róla. De hát ak­kor ki vette komolyan ezt a föld újraképe­­zését célzó soha nem látott világ­vállalko­zást? A magyarok, az örök „rohanj Jáno­sok“, ők komolyan vették. A magyar min­dig halálosan komolyan vette a háborút, mindig életre-halálra harcolt. Sajnos ak­kor is, ha nem a saját érdekeiért csat­togtatta a puskát, vagy forgatta a kardot. Akkor is, ha „igazságos“ volt, akkor is ha nem volt igazságos a háború, amelyik éppen harcba szólította. Mert az első vi­lágháború nem volt igazságos. A XIX. század végére elfogytak a gyarmatosít­ható „szabad" földek, Amerika, Afrika, Ázsia belseje végleg „felfedezőtlen“, gaz­dát talált, a világpiacrendszer állandósult, s aki változást kívánt, idegen érdekekbe ütközött. A „változást“, a világ újrafelosz­tását leginkább a harcias német imperia­lizmus óhajtotta, de nem volt résztvevője a háborúnak, amelyikkel ne a zsákmá­nyolás ördöge íratta volna meg az ulti­mátumot. S az imperialista tömböknek eb­ben a hatalmas méretű marakodásában va­jon melyik oldalon volt a magyar, vagy akármelyik más nép igazsága? Világos, hogy egyiken sem. Mégis legendák, szálló­igék születtek a magyar katona „hősiessé­géről“. Veres Péter Balogh Janija (Három nemzedék) például el hagyja fagyni a lá­bát a Kárpátokban, de akkor sem enged. „Csináljuk meg, az anyja istenit! Ne tart­son bennünket senki rongy embernek“ — mondja. S megcsinálják, kitartanak. Szabó Pál önéletrajzi regényében (Nyugtalan élet), a szemünk láttára alakul a mítosz. Piavénél, Isonzónál számtalan ütközetben vesz részt úgy az író, hogy alig­­páran maradnak a csatatéren, de győznek. Pedig ahogy fut oldalozva, bele a golyózáporba, utászlapátját a hasához szorítva, hogy has­lövést ne kapjon, látja ám, hogy egy csomó szép szál dalmát ugyancsak oldalozva, de másfelé fut. Mert nem mindenkit tüzelt az oktalan virtus, nem mindenki azt tar­totta, hogy „Csináljuk meg, az anyja istenit!“. A régi Magyarország nemzetisé­­gei közül szinte egy sem. A múltkoriban Terezinben jártam. Az ún. Kiserdőben az első világháború idején tol­vajokat, gyilkosokat, politikai foglyokat, katonai szökevényeket, s lázadókat őriz­tek. Az egyik terem ajtajában megállt a kísérőm, s körbe mutatott: — Itt és a szomszéd szobában volt fogva tartva az a rumburgi és Cesky Brod-i 140 katona, akik 1918 májusában fellázadtak, nem akartak tovább harcolni. A lázadás szervezői orosz hadifogságból haza körült cseh katonák voltak, akik részt vettek az Októberi Forradalomban. A felkelést azon­­ban elnyomták, vezetőit kivégezték, a részt­vevőit egészen a háború végéig itt tartot­ták fogva. S tudunk a liptói „drótos ezred“ láza­dásáról is. Igaz, hogy ezek a lázadások már inkább a háború vége felé szaporod­tak, amikoris a háború ellenes erők a frontokon s a hátországban egyaránt óriás méretűre nőttek, s a magyarok sem álltak mind egy szálig a másik oldalon, sőt, de nem is ennek az ellenkezőjét akarom én most bizonyítani, csak emlékezem. S az én „emlékeim“ az első világháborúra csak olvasmány-élmények. S az olvasmányél­mények egymás mellé rakva nem mindig adnak történelmi logikát. Mert az a ma­gyar paraszt és proletár, aki a fronton azt mondta, hogy „Csináljuk meg, az any­ja istenit!“ ugyanolyan ellentmondást nem tűrő keménységgel számolt le IBIS máju­sában a burzsoáziájával s teremtett prole­tár diktatúrát, s harcolt a Vörös Hadsereg­ben a minden oldalról támadó fehér In­tervenció ellen, s ugyanakkor a háborút szabotáló, lázadó nemzetiségek meg a nem­zeti felszabadulás görög tűjénél többnyire megelégedtek a polgári demokráciával. De­h­át ez a logika nagyon messze vezetne, s én most csak emlékezni akarok. Emlé­kezni arra a háborúra, amely a finánctéka profitvágyából, nemzeti gyűlölködésből, s virtusból kelt, s végül lángbaborította az egész világot. S itt az „egész világot“ szó szerint értendő, mert az 1­84 napig tartó háborúban az emberiség 67%-a vett részt — a hátország népét is számítjuk —, s a harc négy millió négyzetkilométeren folyt. Az első háború volt, ahol a halot­tak száma milliókra rúgott. Egy korabeli feljegyzés szerint a sag­­bachi csatában (1BZS) olyan öldöklés folyt, hogy még a „leglassúbb katona is hatszor (!) elsütötte puskáját. „Hány ember hal­hatott ott meg, ahol egy-egy katona csak hatszor lőtt? Az első világháborúban a modern fegyvertechnika egész sor ered­ményét (a Hiram Mazim féle 1883-ban szerkesztett géppuskát, a dinamitot, a har­cigázt, a tankot stb.) először próbálták ki. Az eredménye: 10 millió halott, s kétszer annyi sebesült. S ez a mérhetetlen szenvedéssorozat ak­kor indult meg az emberiségre, mikor Svejk háziasszonya azzal nyit rá a jó ka­tonára, hogy „Hát megölték a Ferdinán­dot.“ 1914. június 28-án. S most ötven év­vel később nekünk már csak az emlékezés és okulás maradt. Emlékezzünk, gondol­kozzunk el az Irodalom és a történelem adatain, okuljunk, vigyázzunk a még ha­lálukkal is „háborút csináló“ Ferdinán­­dokra. TŐZSÉR ÁRPÁD „Hát megölték a Ferdinándot“ A parkban (Katuna Kralová felvételei

Next