A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-05 / 27. szám
A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének hetilapja. Megterténik minden vasárnap. Főszerkesztő Major Ágoston Szerkesztőbizottság: Egri Viktor, Gály Iván, Gyurcsik József, Lőrincz Gyula, Mács József, Ozsvald Árpád, dr. Szabó Rezső. Szerkesztőség: Bratislava, Jesenského 9. Postafiók C-398, telefon 833-04 Terjeszti a Posta Hírlap szolgálata, előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Gstredná ezpedbla drafia. Bratislava, Gottwaldovo ném. 48/VII. Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat. Bratalava, Starova 4. Előfizetési díj negyed évre 19.80 Kis, fél évre 39.— Kős, egész évre 78.— Kis. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldtunk vissza. K-21M1495 „Hát megölték a Ferdinándot“. — „Melyik Ferdinándot, Müllerné? ... Két Ferdinándot ismerek... Az egyik a Prusa drogista szolgája, tudja, aki megivott egyszer tévedésből egy Üveg hajszeszt, aztán ismerem még Kokorka Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.“ — így mutatkozik be az olvasónak Hayek világhírű regényében Svejk, a jó katona, s adja tudtunkra, hogy ő bizony fütyül a Ferdinándokra, s a háborúkra, mert hogy úgymond „a máriás, hogyha kettesben játszszák, komolyabb dolog, mint az egész háború. S mennyi a gúny, mennyi a hahotú az Irodalomban, ha az első világháborúról van szó. Remarque pelyhes szájú katonái, akik egyenesen az iskolapadból kerülnek a harctérre, nappal sírnak a félelemtől, de éjszaka fegyelem ide, fegyelem oda, átússzék a folyót s meztelenül, bakancsban mennek udvarolni az Olasz menyecskékhez. S a komoly szenvedélyű, csupaméltó■ág Hemingway „tenentéje“ mikor súlyosan megsebesül, s a kórházban azt kérdezik tőle, hogy milyen hőstettet vitt végbe, azt feleli, hogy: „Semmilyet. Belénk csapott a bomba, miközben sajtot ettünk.“ S a franciák még nem készítettek filmet az első világháborúról, amelyikben ne gúnnyal beszéltek volna róla. De hát akkor ki vette komolyan ezt a föld újraképezését célzó soha nem látott világvállalkozást? A magyarok, az örök „rohanj Jánosok“, ők komolyan vették. A magyar mindig halálosan komolyan vette a háborút, mindig életre-halálra harcolt. Sajnos akkor is, ha nem a saját érdekeiért csattogtatta a puskát, vagy forgatta a kardot. Akkor is, ha „igazságos“ volt, akkor is ha nem volt igazságos a háború, amelyik éppen harcba szólította. Mert az első világháború nem volt igazságos. A XIX. század végére elfogytak a gyarmatosítható „szabad" földek, Amerika, Afrika, Ázsia belseje végleg „felfedezőtlen“, gazdát talált, a világpiacrendszer állandósult, s aki változást kívánt, idegen érdekekbe ütközött. A „változást“, a világ újrafelosztását leginkább a harcias német imperializmus óhajtotta, de nem volt résztvevője a háborúnak, amelyikkel ne a zsákmányolás ördöge íratta volna meg az ultimátumot. S az imperialista tömböknek ebben a hatalmas méretű marakodásában vajon melyik oldalon volt a magyar, vagy akármelyik más nép igazsága? Világos, hogy egyiken sem. Mégis legendák, szállóigék születtek a magyar katona „hősiességéről“. Veres Péter Balogh Janija (Három nemzedék) például el hagyja fagyni a lábát a Kárpátokban, de akkor sem enged. „Csináljuk meg, az anyja istenit! Ne tartson bennünket senki rongy embernek“ — mondja. S megcsinálják, kitartanak. Szabó Pál önéletrajzi regényében (Nyugtalan élet), a szemünk láttára alakul a mítosz. Piavénél, Isonzónál számtalan ütközetben vesz részt úgy az író, hogy aligpáran maradnak a csatatéren, de győznek. Pedig ahogy fut oldalozva, bele a golyózáporba, utászlapátját a hasához szorítva, hogy haslövést ne kapjon, látja ám, hogy egy csomó szép szál dalmát ugyancsak oldalozva, de másfelé fut. Mert nem mindenkit tüzelt az oktalan virtus, nem mindenki azt tartotta, hogy „Csináljuk meg, az anyja istenit!“. A régi Magyarország nemzetiségei közül szinte egy sem. A múltkoriban Terezinben jártam. Az ún. Kiserdőben az első világháború idején tolvajokat, gyilkosokat, politikai foglyokat, katonai szökevényeket, s lázadókat őriztek. Az egyik terem ajtajában megállt a kísérőm, s körbe mutatott: — Itt és a szomszéd szobában volt fogva tartva az a rumburgi és Cesky Brod-i 140 katona, akik 1918 májusában fellázadtak, nem akartak tovább harcolni. A lázadás szervezői orosz hadifogságból haza körült cseh katonák voltak, akik részt vettek az Októberi Forradalomban. A felkelést azonban elnyomták, vezetőit kivégezték, a résztvevőit egészen a háború végéig itt tartották fogva. S tudunk a liptói „drótos ezred“ lázadásáról is. Igaz, hogy ezek a lázadások már inkább a háború vége felé szaporodtak, amikoris a háború ellenes erők a frontokon s a hátországban egyaránt óriás méretűre nőttek, s a magyarok sem álltak mind egy szálig a másik oldalon, sőt, de nem is ennek az ellenkezőjét akarom én most bizonyítani, csak emlékezem. S az én „emlékeim“ az első világháborúra csak olvasmány-élmények. S az olvasmányélmények egymás mellé rakva nem mindig adnak történelmi logikát. Mert az a magyar paraszt és proletár, aki a fronton azt mondta, hogy „Csináljuk meg, az anyja istenit!“ ugyanolyan ellentmondást nem tűrő keménységgel számolt le IBIS májusában a burzsoáziájával s teremtett proletár diktatúrát, s harcolt a Vörös Hadseregben a minden oldalról támadó fehér Intervenció ellen, s ugyanakkor a háborút szabotáló, lázadó nemzetiségek meg a nemzeti felszabadulás görög tűjénél többnyire megelégedtek a polgári demokráciával. Dehát ez a logika nagyon messze vezetne, s én most csak emlékezni akarok. Emlékezni arra a háborúra, amely a finánctéka profitvágyából, nemzeti gyűlölködésből, s virtusból kelt, s végül lángbaborította az egész világot. S itt az „egész világot“ szó szerint értendő, mert az 184 napig tartó háborúban az emberiség 67%-a vett részt — a hátország népét is számítjuk —, s a harc négy millió négyzetkilométeren folyt. Az első háború volt, ahol a halottak száma milliókra rúgott. Egy korabeli feljegyzés szerint a sagbachi csatában (1BZS) olyan öldöklés folyt, hogy még a „leglassúbb katona is hatszor (!) elsütötte puskáját. „Hány ember halhatott ott meg, ahol egy-egy katona csak hatszor lőtt? Az első világháborúban a modern fegyvertechnika egész sor eredményét (a Hiram Mazim féle 1883-ban szerkesztett géppuskát, a dinamitot, a harcigázt, a tankot stb.) először próbálták ki. Az eredménye: 10 millió halott, s kétszer annyi sebesült. S ez a mérhetetlen szenvedéssorozat akkor indult meg az emberiségre, mikor Svejk háziasszonya azzal nyit rá a jó katonára, hogy „Hát megölték a Ferdinándot.“ 1914. június 28-án. S most ötven évvel később nekünk már csak az emlékezés és okulás maradt. Emlékezzünk, gondolkozzunk el az Irodalom és a történelem adatain, okuljunk, vigyázzunk a még halálukkal is „háborút csináló“ Ferdinándokra. TŐZSÉR ÁRPÁD „Hát megölték a Ferdinándot“ A parkban (Katuna Kralová felvételei