A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-06 / 6. szám

2. Delhi, a Bhárat fényes székhelye... ... az volt már réges régen, amikor Európa erdeiben még félvad törzsek vadásztak bölény­re meg medvére, amikor Róma eljövendő dicső­ségéről még nem is álmodtak az Apennini-fél­­sziget lakói. Delhi, azaz Indraprastha — ahogy a Mahábhárata említi — ebben az időben már pompás főváros volt, kedvező feltételekkel a kultúra fejlődéséhez. Az elvont gondolkodás, az élet értelmének írásba foglalt magyarázatai Itt akkor már olyan színvonalat értek el, hogy bámulatba ejtették és lényegesen befolyásolták Európa újkori filozófiáját is. Szervezetten fejlődött tovább a város a Mau­­rlan, majd a Gupta dinasztiák alatt, de a moszlim Invázió sem vetett véget dicsőségé­nek. Az utolsó hindu király, Prithviradzs he­lyét elfoglalják az új vallás uralkodói, a Slave­­szultánok, a Kidzsig, majd Tugluk dinasztiák, és elérkezik a város fénykorához, a mogulok uralkodása alatt. Az angolok idejében a kor­mány Kalkuttában működik, de 1911-től az alkirály székhelye ismét Delhi, 1947-ben pedig szintén Itt, a „Vörös erőd“ bástyájára kúszik fel először az önálló India zászlaja, és Delhi lesz az új, demokratikus ország fővárosa, az államszövetség központi kormányának, nem­zetgyűlése két házának székhelye. Sűrített és nagyon is rövid összefoglalása ez egy ősi város múltjának, de célom nem az, hogy tör­ténelmi összefoglalót­­nyújtsak. A régi időket csak azért említettem, mert a város jelenlegi arculata is magán viseli a letűnt korok bé­lyegét. Az ideérkező Idegen természetesen először Új-Delhivel ismerkedik meg, hiszen itt vannak a kényelmes, nemzetközi színvonalú szállodák, ahol az éttermek a hindu konyhán kívül angol, francia és magyar konyhát is vezetnek. Ha valaki, mondjuk éppen szegedi halászlére kap kedvet, még azzal is szolgálnak, függet­lenül attól, hogy a Tisza innen, úgy jó 8000 kilométernyi messzeségben folydogál. Az Asó­­ka, az Imperial, az Intercontinental vagy a Janpath termeiben ugyanúgy érezheti magát az utas, akárcsak Párizs, Róma vagy Európa bár­mely más nagyvárosának elsőosztályú szállo­dájában. Ez a világ azonban még nagyon is messze van az igazi Indiától. Hiába díszítik az indiai építészet elemei a szállodák bejára­tát, hiába visel irdatlan nagy turbánt az aranypaszományos portás, ez mind csak dísz­letként hat­ott, ebben az Európából importált fehér reneszánsz­ városban. Mert amikor Edwin Luytens, a nagy angol építész megtervezte ezt a várost, a húszas évek városépítészeti el­képzeléseinek megfelelő monumentális alkotást hozott létre ugyan, de olyan együttest, mely­nek szelleme idegen ezen a földön. Itt nem csupán a formai külsőségekre gondolok, nem­csak arra, hogy a turbános, szakállas férfiak, a száriba öltözött nők, az utcai kígyóbs­ve­­lők, sakk­ok és tenyérjósok idegenül hatnak az Itáliából átültetett palotasor között, vagy az egyébként kiegyensúlyozott, nagy kertek árnyékába bújt oszlopos villák teraszán. Nem­csak az jár, az eszemben, hogy nincs meg a formai összhang Új-Delhi üzleti központja, a Connaught-tér arányosan tagolt árkádjai, és az alattuk zsibongó keleti élet festői szabály­talansága között, vagy hogy egy kissé szokat­lanok a hadsereg díszesen fölcicomázott ele­­fántos egységei „India Kapuja“ alatt (mely egy belgiumi diadalív másolata) amikor a köztár­saság napján a világ egyik legmonumentáli­­sabb útján, a Rajpathon Jönnek a szigorú szi­­metriával uralkodó elnöki palota felől, tovább haladva V. György angol király szobra irányé­ban. Mindez azonban csak megbocsátható külső ellentét, amelyet megdöbbentő meglepetéseket nyújtó érdekességként is lehetne szemlélni. Lényegesebbek Itt a belső, szellemi disszonan­ciák. Az egyébként kiváló angol építész kép­telen volt megérteni India lelkét, és képtelen volt annak szellemében formálni az ország új fővárosát. Nehéz ugyan valamilyen kézzelfog­ható tévedést a szemére vetni, hiszen alkotása egy nagy ország központi hatalma komoly­ságának megfelelő főváros, amelynek pompás, széles, sugárútjai, szabályos terei jó előre megoldották a jövő forgalmi nehézségeit. Az is csak dicséretére válik, hogy pazar parkok pompájával övezte az épületeket, hogy a ha­talmas tektonia fák árnyékával megvédte az utcákat, és azok lakóit a nap perzselő suga­raitól. Van itt azonban valamilyen feszültség, ren­dellenesség, ezt lépten-nyomon érezni lehet, de szavakkal kifejezni nagyon nehéz. Csak úgy a tudat alatt lehet sejteni a soha meg nem szűnő ellentétet a város, és a környék lelkülete között, és aki jól figyel, megérzi azt is, hogy ennek a fényes nagyvárosnak a messzi nyugatról származó szelleme, ez a re­neszánsz arcú gigász éjszakánként megbor­zongva húzódik vissza a homlokzatok oszlo­pai mögé, valahányszor vonultani kezdenek a parlament környékén kószáló sakálok. Valamikor régen szintén épültek már itt új és új városrészek, a sok idegen dinasztia, a török, perzsa, vagy afgán eredetű uralko­dók a saját ízlésük szerint, a magukkal ho­zott formák felhasználásával alakították ki székhelyüket, de az eredmény mindig szerves, belső egységet alkotott a környezettel. India egyik csodája, a 75 méter magas Kutub­mmnar, minden ideológiai ellentét dacára jól megfér a szomszédos ősi hindu templommal, és Csan­­dra Varman király több mint 1500 éve rozsda­­mentesen álló vasoszlopával. Ha formáiban idegen, de szellemében mégis hindu Humájun nagymogul mauzóleuma, valamint a régi város felett uralkodó hagymakupolás hatalmas mé­retű mesé, a Dzsámna Maszjid. A mogul Saji­ Dzsahán alapította Csandi Csauk, „Holdfény útja“ pedig bazárjaival, erkélyes, aranykupolás házaival, hangyabolyhoz hasonló forgalmával, olajbűzével és szantálfa-illatával talán a leg­­indiaibb utca egész Indiában. Ha az arab architektúra elemeiből rakosgatták, is össze a „Vörös erődöt“, a szellős pavilonok, oszlopso­rok, a kupolás mecsetek és a körülöttük zaj­ló élet egységesen oldódnak föl a hindu világ hamisíthatatlan atmoszférájában. Úgy tűnik, ho­gy régebben valahogy sikeresebb volt ez az összehangolás, talán akkor, még ha kevesebb tudással is, de több szívvel dolgoztak az é­l- Jöttem a Gangesz partjairól­ tészek. Bizonyos igyekezet ezen a téren látható ugyan Új-Delhiben is. Ott van például a Laks­­mi-Naraján templom, ez a bizarr külsejű együt­tes, amely a harmincas évek végén épült. A különböző hindu vallások közös temploma ez, amelynek építésekor felhasználták és be­tonba öntötték India nagy múltú építészeté­nek minden jellegzetes elemét. Egy elvarázsolt kastély falai között érzi itt magát az ember: különleges szörnyetegek szobrai, barlangok, szökőkutak, tavak mindenfelé. Megtalálni itt az orisszai templomok mását éppúgy, mint a dél-indiai szentélyeket fedő gúlatornyokat. Külsőleg tehát tagadhatatlanul hindu építészet ez, de összehasonlítva az eredeti példákkal, mégiscsak élettelen, panoptikumszerű­. Az ön­magukban érdekes formák mesterkélt össze­olvasztásával csupán egy, már a giccs határát súroló elektikus kompozíció keletkezett, amely az eredeti minták pontos másolása ellenére is legalább annyira idegen Itt, akárcsak a belga diadalív. Annyi bizonyos, hogy nagyon nehéz egy olyan határozott tradíciókkal rendelkező országban, mint India, új várost építeni, amely amellett, hogy szerves egységet képez a kör­nyezettel, megfelel a modern élet minden kö­vetelményének. Nehéz feladat ez, de nem lehe­tetlen, példa erre Csandigár, Pandzsáb új fő­városa. Igaz ugyan, hogy itt olyan építész­zseni formázta vasbetonba gondolatait és érzé­seit, mint Le Corbusier. A szerző felvételei A Váril­ érád bejárata Új-Delhi — a Lakimi-Naraján templom Vásáriak ■ Csandl Csaukon Jankovich Imre 19

Next