A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-06 / 6. szám
2. Delhi, a Bhárat fényes székhelye... ... az volt már réges régen, amikor Európa erdeiben még félvad törzsek vadásztak bölényre meg medvére, amikor Róma eljövendő dicsőségéről még nem is álmodtak az Apennini-félsziget lakói. Delhi, azaz Indraprastha — ahogy a Mahábhárata említi — ebben az időben már pompás főváros volt, kedvező feltételekkel a kultúra fejlődéséhez. Az elvont gondolkodás, az élet értelmének írásba foglalt magyarázatai Itt akkor már olyan színvonalat értek el, hogy bámulatba ejtették és lényegesen befolyásolták Európa újkori filozófiáját is. Szervezetten fejlődött tovább a város a Maurlan, majd a Gupta dinasztiák alatt, de a moszlim Invázió sem vetett véget dicsőségének. Az utolsó hindu király, Prithviradzs helyét elfoglalják az új vallás uralkodói, a Slaveszultánok, a Kidzsig, majd Tugluk dinasztiák, és elérkezik a város fénykorához, a mogulok uralkodása alatt. Az angolok idejében a kormány Kalkuttában működik, de 1911-től az alkirály székhelye ismét Delhi, 1947-ben pedig szintén Itt, a „Vörös erőd“ bástyájára kúszik fel először az önálló India zászlaja, és Delhi lesz az új, demokratikus ország fővárosa, az államszövetség központi kormányának, nemzetgyűlése két házának székhelye. Sűrített és nagyon is rövid összefoglalása ez egy ősi város múltjának, de célom nem az, hogy történelmi összefoglalótnyújtsak. A régi időket csak azért említettem, mert a város jelenlegi arculata is magán viseli a letűnt korok bélyegét. Az ideérkező Idegen természetesen először Új-Delhivel ismerkedik meg, hiszen itt vannak a kényelmes, nemzetközi színvonalú szállodák, ahol az éttermek a hindu konyhán kívül angol, francia és magyar konyhát is vezetnek. Ha valaki, mondjuk éppen szegedi halászlére kap kedvet, még azzal is szolgálnak, függetlenül attól, hogy a Tisza innen, úgy jó 8000 kilométernyi messzeségben folydogál. Az Asóka, az Imperial, az Intercontinental vagy a Janpath termeiben ugyanúgy érezheti magát az utas, akárcsak Párizs, Róma vagy Európa bármely más nagyvárosának elsőosztályú szállodájában. Ez a világ azonban még nagyon is messze van az igazi Indiától. Hiába díszítik az indiai építészet elemei a szállodák bejáratát, hiába visel irdatlan nagy turbánt az aranypaszományos portás, ez mind csak díszletként hatott, ebben az Európából importált fehér reneszánsz városban. Mert amikor Edwin Luytens, a nagy angol építész megtervezte ezt a várost, a húszas évek városépítészeti elképzeléseinek megfelelő monumentális alkotást hozott létre ugyan, de olyan együttest, melynek szelleme idegen ezen a földön. Itt nem csupán a formai külsőségekre gondolok, nemcsak arra, hogy a turbános, szakállas férfiak, a száriba öltözött nők, az utcai kígyóbsvelők, sakkok és tenyérjósok idegenül hatnak az Itáliából átültetett palotasor között, vagy az egyébként kiegyensúlyozott, nagy kertek árnyékába bújt oszlopos villák teraszán. Nemcsak az jár, az eszemben, hogy nincs meg a formai összhang Új-Delhi üzleti központja, a Connaught-tér arányosan tagolt árkádjai, és az alattuk zsibongó keleti élet festői szabálytalansága között, vagy hogy egy kissé szokatlanok a hadsereg díszesen fölcicomázott elefántos egységei „India Kapuja“ alatt (mely egy belgiumi diadalív másolata) amikor a köztársaság napján a világ egyik legmonumentálisabb útján, a Rajpathon Jönnek a szigorú szimetriával uralkodó elnöki palota felől, tovább haladva V. György angol király szobra irányéban. Mindez azonban csak megbocsátható külső ellentét, amelyet megdöbbentő meglepetéseket nyújtó érdekességként is lehetne szemlélni. Lényegesebbek Itt a belső, szellemi disszonanciák. Az egyébként kiváló angol építész képtelen volt megérteni India lelkét, és képtelen volt annak szellemében formálni az ország új fővárosát. Nehéz ugyan valamilyen kézzelfogható tévedést a szemére vetni, hiszen alkotása egy nagy ország központi hatalma komolyságának megfelelő főváros, amelynek pompás, széles, sugárútjai, szabályos terei jó előre megoldották a jövő forgalmi nehézségeit. Az is csak dicséretére válik, hogy pazar parkok pompájával övezte az épületeket, hogy a hatalmas tektonia fák árnyékával megvédte az utcákat, és azok lakóit a nap perzselő sugaraitól. Van itt azonban valamilyen feszültség, rendellenesség, ezt lépten-nyomon érezni lehet, de szavakkal kifejezni nagyon nehéz. Csak úgy a tudat alatt lehet sejteni a soha meg nem szűnő ellentétet a város, és a környék lelkülete között, és aki jól figyel, megérzi azt is, hogy ennek a fényes nagyvárosnak a messzi nyugatról származó szelleme, ez a reneszánsz arcú gigász éjszakánként megborzongva húzódik vissza a homlokzatok oszlopai mögé, valahányszor vonultani kezdenek a parlament környékén kószáló sakálok. Valamikor régen szintén épültek már itt új és új városrészek, a sok idegen dinasztia, a török, perzsa, vagy afgán eredetű uralkodók a saját ízlésük szerint, a magukkal hozott formák felhasználásával alakították ki székhelyüket, de az eredmény mindig szerves, belső egységet alkotott a környezettel. India egyik csodája, a 75 méter magas Kutubmmnar, minden ideológiai ellentét dacára jól megfér a szomszédos ősi hindu templommal, és Csandra Varman király több mint 1500 éve rozsdamentesen álló vasoszlopával. Ha formáiban idegen, de szellemében mégis hindu Humájun nagymogul mauzóleuma, valamint a régi város felett uralkodó hagymakupolás hatalmas méretű mesé, a Dzsámna Maszjid. A mogul Saji Dzsahán alapította Csandi Csauk, „Holdfény útja“ pedig bazárjaival, erkélyes, aranykupolás házaival, hangyabolyhoz hasonló forgalmával, olajbűzével és szantálfa-illatával talán a legindiaibb utca egész Indiában. Ha az arab architektúra elemeiből rakosgatták, is össze a „Vörös erődöt“, a szellős pavilonok, oszlopsorok, a kupolás mecsetek és a körülöttük zajló élet egységesen oldódnak föl a hindu világ hamisíthatatlan atmoszférájában. Úgy tűnik, hogy régebben valahogy sikeresebb volt ez az összehangolás, talán akkor, még ha kevesebb tudással is, de több szívvel dolgoztak az él- Jöttem a Gangesz partjairól tészek. Bizonyos igyekezet ezen a téren látható ugyan Új-Delhiben is. Ott van például a Laksmi-Naraján templom, ez a bizarr külsejű együttes, amely a harmincas évek végén épült. A különböző hindu vallások közös temploma ez, amelynek építésekor felhasználták és betonba öntötték India nagy múltú építészetének minden jellegzetes elemét. Egy elvarázsolt kastély falai között érzi itt magát az ember: különleges szörnyetegek szobrai, barlangok, szökőkutak, tavak mindenfelé. Megtalálni itt az orisszai templomok mását éppúgy, mint a dél-indiai szentélyeket fedő gúlatornyokat. Külsőleg tehát tagadhatatlanul hindu építészet ez, de összehasonlítva az eredeti példákkal, mégiscsak élettelen, panoptikumszerű. Az önmagukban érdekes formák mesterkélt összeolvasztásával csupán egy, már a giccs határát súroló elektikus kompozíció keletkezett, amely az eredeti minták pontos másolása ellenére is legalább annyira idegen Itt, akárcsak a belga diadalív. Annyi bizonyos, hogy nagyon nehéz egy olyan határozott tradíciókkal rendelkező országban, mint India, új várost építeni, amely amellett, hogy szerves egységet képez a környezettel, megfelel a modern élet minden követelményének. Nehéz feladat ez, de nem lehetetlen, példa erre Csandigár, Pandzsáb új fővárosa. Igaz ugyan, hogy itt olyan építészzseni formázta vasbetonba gondolatait és érzéseit, mint Le Corbusier. A szerző felvételei A Váril érád bejárata Új-Delhi — a Lakimi-Naraján templom Vásáriak ■ Csandl Csaukon Jankovich Imre 19