A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-05-22 / 21. szám

Hitler utolsó parancsa lil. A Vörös Hadsereg egységei az egész keleti frontszakaszon feltartóztathatatlanul törtek elő­re. Az Odera nyugati partjának a birtoklásáért nagy és elkeseredett küzdelem folyt. A nácik az Odera nyugati partvidékén vonták össze egységeit. Hatalmas vasbeton erődítményeket építettek, az egész területet sűrűn aláaknázták és a még rendelkezésükre álló nehéztüzérséget is erre a frontszakaszra vonták össze. A német hadvezetés mindent elkövetett, hogy csapatai visszaverjék, vagy legalább megállásra kény­szerítsék az előrenyomuló szovjet erőket. Min­den áron időt akartak nyerni... Tervük azon­ban nem sikerült. Igaz, hogy a szovjetek Ode­rái átkelése késett, mégpedig azért, mert az aránylag hideg tavasz miatt az Odera folyón elhúzódott a jégzajlás, és a tavaszi árvizek is nagy területeket öntöttek el. A szovjet egysé­gek ugyan már februárban — amikor az Ode­rát még vastag jégpáncél borította — meg­kezdhették volna az utolsó nagy ütközetüket, az utánpótlás és a hadianyag folyamatos bizto­sítása miatt azonban várniuk kellett. A gyors előrenyomulás és a hadtáptól való elszakadás esetleg nehézségeket okozhatott volna. A nagy­­ náci hadvezetés minden katonai erejét a keleti frontra összpontosította. Az amerikai egységek szinte ellenállás nélkül foglalták el a nyugati országrészt, támadás megkezdésének a napja azonban el­érkezett. A szovjet erők, a második világhá­ború egyik legnagyobb tüzérségi előkészítése után támadásra indultak ... Hitler főhadiszállására szinte percenként je­lentették a keleti frontszakasz eseményeit. Hit­ler izgatottan várta a fejleményeket. Idege­sen, bal lábát maga után húzva járt fel, alá Bal keze láthatóan remegett. Szeme lázasan vörös, arca duzzadt, szürke színű volt, jobb kezében zöld színű napszemüveget tartott. Az erős fény bántotta a szemét. Egy ideig szótla­nul, egy helyben topogott, majd dühösen kifa­kadt és tábornokait szidta. — Hitler ezen a napon — mondotta Heinrici a kapituláció után —, olyan benyomást kel­tett rám, mint egy élő halott. Napok óta nem aludt és ahogyan a beszélgetések során is kitűnt, nem tudta már azt sem, hogy mikor van nappal, s mikor éjszaka. Rengeteg gyógy­szert szedett be; kezelőorvosa szerint gyógy­szermérgezése volt. Hitler, amikor a keleti frontról érkezett leg­újabb táviratokat olvasta, újabb dührohamot kapott. Ismét tábornokait szidta, majd a kár­tyaszobába ment, ahol, mint egy üres zsák, az egyik székbe esett. Heinricinek és Eisem­annak nyújtotta a kezét. Heinrici érezte, hogy Hitler kezében már nincsen erő. A kis kártyaszobá­ban csak kevesen fértek el. Heinrici és szárny­segéde, Eisemann a kártyaszobában tartózko­dott, a vezérkar többi tagja a folyosón maradt, és csendben beszélgetett. Hitler néhány percig szótlanul ült, majd feltette a zöld színű szemüveget és kezével je­lezte, hogy Heinricivel óhajt beszélni. A tá­bornok azonnal a tárgyra tért: — Mein Führer — mondotta —, közölnöm kell önnel, hogy az ellenség nagy támadásra­­készül a keleti fronton. Előkészületeik arra engednek következtetni, hogy rövidesen meg­indítják egész hadigépezetüket. Heinrici közben a térképhez lépett és ujjá­val mutatott arra a területre, ahol a nagy of­­fenzívát várta. — Meg kell mondanom, hogy egységeink nem képesek ezen a területen feltartóztatni a túlerőben levő és kitűnő felszereléssel ren­delkező ellenséget. A folyosón levők néma csendben hallgatták Heinrici fejtegetését Gu­­derian leváltása óta senki sem beszélt ily őszintén Hitlerrel. — Azt hiszem — folytatta Heinrici —, a leg­előnyösebb volna, ha Frankfurtot feladnánk és az ott felszabadult egységeinket a keleti front­szakaszra helyeznénk át. Az addig szótlanul és mozdulatlanul ülő Hit­ler erélyes hangon válaszolt: — Ezt a tervét elvetem! Heinrici hosszú magyarázgatásba kezdett és statisztikai adatokkal is alátámasztotta javas­latát. — Azt hiszem — válaszolta Hitler —, magá­nak mégis igaza van. Frankfurtot feladjuk! Készítse elő az ezzel összefüggő parancsokat és még ma juttassa el hozzám. * * te A folyosón mozgolódás támadt. Hermann Gö­ring birodalmi marsall érkezett a Vezér fő­hadiszállására. Szívélyesen üdvözölte Hitlert és a szobában levőket. Krebs, Hitler szárnyse­géde is bejött a szobába. Röviden tájékoztatta Göringet Heinrici javaslatáról. A birodalmi marsall úgy tett, mintha figyelne. Gondolatai azonban másutt jártak. Nem törődve Krebs je­lentéstételével, viccelődve, jókedvűen szólt Hitlerhez: — Egy érdekes történetet kell önnek elmon­danom __ Hitler székében előbb kiegyenesedett, majd hirtelen felugrott, s szinte ordítva mondotta: — Ebben a háborúban nem egyszer bizo­nyosodott be, hogy a városerőditményeknek hadászati céljuk van! Posen, Breslau és Schnei­demühl is ezt bizonyítják. Hány oroszt kötöt­tek le ezek az erődítmények? A történelem be­bizonyította, hogy igazam van! Ezért az a pa­rancsom, hogy minden erődöt, erődítményt az utolsó emberig védeni kell! Ez így helyes. Hitler ezután Heinrichre nézett és ismét dü­hösen ordította: — Ezért Frankfurt is Festung marad, nem adjuk fel! Hitler nem tudott magán uralkodni. Egész teste remegett. Kezében ceruzát tartott, mely reszkető ujjai között vitustáncot járt. — Hitler aznap olyan benyomást tett rám, mintha az eszét veszítette volna — mondotta Eisemann, Heinrici szárnysegéde Egy bolond, egy ámokfutó kezében volt egy ország, egy nép sorsa ... — Vezérem — mondotta jónéhány perccel későbben Heinrici, amikorra már Hitler kissé megnyugodott —, ismétlem: az Oderánál össze­vont erőink nem tudják feltartóztatni a túl­erőben levő, kitűnő fegyverekkel rendelkező szovjet egységeket. És az ejtőernyősök segít­ségére sem számíthatunk. Hitler ismét szótlanul, reszketve ült. Göring törte meg a csendet. — Heinrici, ön az én ejtőernyőseimről be­szél? Az ilyen megjegyzéseket nem tűröm! Személyemmel felelek az ejtőernyősök harcba­­vetéséért! — Reichsmarschall úr, — válaszolta nyugod­tan Heinrich, — a helyzetet alaposan áttanul­mányoztam, jól ismerem, ezért az ejtőernyő­sökkel szembeni állításomat fenntartom. Ismét Hitler vette át a szót. Most megint nyugodtan beszélt. — Mindent meg kell tennünk, hogy az ejtő­ernyőseinket kiképezzük. Hiszen idő még bő­ven van ...! Az oroszoknak sincs már elegendő tartalékjuk, már ők is kimerültek. — Vezérem — válaszolta Heinrici —, az oroszok szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeznek. Állandóan újabb, pihent egysé­geket vetnek harcba. — Führerem, — szakította félbe Göring Heinricht, — azonnal százezer katonát bocsá­tok a keleti front rendelkezésére. Az eddig szótlan Himmler, Göring régi, nagy riválisa szintén megszólalt: — Engedjék meg — mondotta —, hogy én is húszezer jól kiképzett SS katonát küldjék a keleti frontra ... Heinrici tanácstalanul nézett maga elé, majd halkan mondotta: — Vezérem, mindent megtettem és megte­szek, hogy a támadást visszaverjem. Tudom, hogy ez hallatlanul nagy veszteség árán sem sikerül. Kötelességem, hogy ezt megmondjam. Hitler öklével a kártyaasztalra ütött, majd így szólt: — A győzelemben hinni kell! A sikerbe vetett hit minden nehézséget legyőz ...! — Ha katonáit a győzelembe vetett hit hatja majd át — folytatta kis szünet után Hitler —, akkor ön a második világháború legnagyobb és legdöntőbb csatáját nyeri meg! Heinrici elsápadt... Összeszedte iratait és elbúcsúzott. Csak akkor szólalt meg, amikor szárnysegédével már a kertben haladtak. — Itt már semmi és senki, még a csodában való hit sem segíthet! E feladat megoldása ép­pen olyan lehetetlen, mintha azt kérné tőlem valaki, hogy az égről hozzam le a Holdat... Heinrici megállt. A városra nehezedő sötét füstfelhőket nézte, majd halkan mondotta: — Megoldhatatlan feladat elé állítottak min­ket ... Következő számunkban: GÖRING FŐHADISZÁLLÁSÁN ... A Hitlerről készült utolsó felvétel. Krebs szárny­segéde társaságában a szétbombázott berlini főhadiszállás bejárata előtt. 18

Next