A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-06 / 45. szám

A műkedvelő színjátszás Csallóközben jelen­leg 115 öntevékeny csoportot tart nyilván Szín­játszóink az elődükhöz hasonlóan lelkesen hir­detik a magyar szót, a haladó gondolatot falu­si színpadjaikon. Ennek az áldozatos munkának a mi szigetünkön gazdag múltja van. Ezekben a napokban ünneplik Dunaszerdahelyen a csal­lóközi öntevékeny színpadok 73 éves évforduló­ját, s illő, hogy az úttörőkre mi is emlékezzünk. RÉGI CSALLÓKÖZI MŰKEDVELŐK ... De amit színpadon A népnek hirdetünk. Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem tesszük azt, Ami föladatunk, Akkor gyalázat ránk, Színészek nem vagyunk! (PETŐFI: Színészdal) 1790-ben jött létre az első magyar világi (állandó) színtársulat. Ekkor indul meg a magyar színházért folyó küzdelem, s vele a műkedvelő szín­játszás is. Főúri kastélyok és nemesi udvarházak közönsége gyönyörkö­dik a dilettáns színészek játékában,­­ amely elsősorban csak szóra­koztató jellegű. 1867 után, a népművelés kiszélesítésével, eljut a mű­kedvelő színpad a magyar falvakba is. Ez a mozgalom az 1880-as évek elején szinte országos jelleget ölt, s a Csallóközben éppúgy tért hódít, mint a Székelyföldön. A falusi műkedvelő gárda műsorán eleinte vegyes típusú darabokat találunk. Később azonban mind több lesz a népszínmű, majd a könnyebb fajsúlyú operett és kabaré-darab. Nem hiányzik ebből a repertóriumból a vallásos játék sem. Így például az egykorú színlap 1887. dec. 26-án arról tudósít, hogy Somorján előadták a Betlehem csillaga című szín­művet. E hirdetéstől kezdve a somorjai műkedvelő gárda rendszeresen tartott előadásokat. Minden évben bemutattak legalább egy színművet. A birto­kunkban lévő színlapok szerint 1887-től 1944-ig 78 esetben léptek szín­padra. A műsorban szerepelt vígjáték, népszínmű, operett, s persze — a katolikus legényegyletről lévén szó — kegyes tartalmú darabok is. De megünnepelték nagy költőink: Arany János, Petőfi Sándor, Kisfaludy Károly évfordulóit, a nemzeti eseményeket, s az év szokásos napjait karácsony, szilveszter stb.) is. Néhány tréfás hangú színlap bizonyítja, hogy a humor iránt is volt érzékük. Az 1935. február 16-án és 17-én ren­dezett tarka estet így hirdették: Nemzetes Asszonyok! Nemzetes Urak! Cssomorja mostoha élettel küzködő s a legény­egyletbe tömörült Komédiás Társaság az egylet istápolásának, no meg az őcsomorjai históriás mulatozások felelevenítése célzatából, az Úr 1935-ik esztendejében, annak is februá­­rius havának 16 ik és 17-ik napján NAGY KOMÉDIÁS ESTÉT rendez, melyre atyafiságos szeretettel megin­vitálja ... stb. stb. A színlap sok mókát, kacagást, fiatalos vígságot ígér a közönségnek. Színre került Békeffy László egyfelvonásos darabja, a Vészcsengő, Török Rezső két darabja: Krumplikapálás és a Lóvásár, valamint Vaszary János­tól a Finom kis fegyház. A befejezés szerint „a lapcsinálás művészetéről fecseg Olló Géza, lapszabó. Ugyancsak tréfás formában hirdették az ABE Színház műsorát, amely szerint „a bennszülött pápista törzsek sajtó- és propaganda osztálya teszi közzé legénységének első számú Színházi Jelen­tését. Ismét egyfelvonásos darabok kerültek műsorra, mint a Nagy cipő­ben kis­fiú, a Forog, vagy nem forog és a Háztűznéző. A lelkes és áldozatkész munkát, amelyet a somorjai műkedvelők a kultúra terjesztése érdekében végeztek, hozzáértő emberek irányították. A legtöbb színlapon Német István zenetanár és Csányi Márton lelkész nevét olvashatjuk. Gyakori szereplésükkel kitűnnek Khin Ferenc, Vim­­mer József, Hakl Béla, később Farkas Károlyné, Khín Erzsike és Sághy Lászlóné. A sort még nagyon hosszan folytathatnék, hiszen a nagyszámú szereplő gárda minden egyes tagja megérdemli az elismerést. A műkedvelő színjátszás másik központja a Csallóközben Dunaszerda­­hely volt. 1890 körül alakult meg az első színjátszó csoport, a katolikus legényegylet égisze alatt. Az irányítást itt is, mint mindenütt a Csalló­közben, értelmiségi emberek vették a kezükbe, falvainkon elsősorban a tanítók. Dunaszerdahelyen Tölgyessy Lajos karnagy, Pirovits Sándor, Jeóos György és Szpnker Lajos voltak lelkes munkásai a színpadnak, később, 1920 után, Szeiff Géza, Dobler Kálmán és felesége, Bartossik Pál és György, Farkas Sándor és Sándorné, Pirovits Anna, Korsos Margit, és Világhy Erzsébet is bekapcsolódtak a munkába. Minden nevet termé­szetesen itt sem sorolhatunk fel a számos szereplő közül, akik sokszor a napi munka után tanultak, hogy másokat is tanítsanak és szórakoztas­sanak. Sajnos, a dunaszerdahelyi színlapok közül nem maradt fenn annyi, mint Somorján, de van egy, amely 1934. június 16-án Bakonyi Károly és Kálmán Imre darabját, az Obsitost hirdeti. Az előadást az első vi­lágháborúban elesett dunaszerdahelyi hősök emlékére rendezték. Tudo­másunk van arról, hogy a szerdahelyi legényegylet is minden évben rendezett előadást, a sok darab közül néhánynak a címét is feljegyeztük. A szerdahelyi színjátszás főképpen a 20-as évek derekán lendült fel, ekkor kerültek előadásra a Sárga csikó, a Falurossza, a Piros bugyel­láris, s természetesen vallásos tárgyú darabok, mint a Szent Imre herceg. A Csallóköz falvaiban ugyancsak az első köztársaság idején lendül fel a műkedvelés. Az országhatárok megváltozásával válságba jutott a fel­vidéki magyar színészet is, s így a magyar városokban és falvakban divatba jött a műkedvelő színpad. Kezdetben ez volt az egyetlen műve­lődési és szórakozási lehetőség, s a magyar falu életében szinte egye­düli kulturális tényezővé vált. A színjátszással teremtették elő a kul­túrára szükséges összegeket, ebből emelték az elesett katonák emlékét hirdető oszlopokat, a pompás kultúrházakat. A gyakori játék következ­tében elég magas színvonalra emelkedett a falu színészi játéka. Nem egy falusi „színész“ megállta volna a helyét a hivatásos színpadon is. Az ügyes és lelkes falusi tanító, „a nemzet napszámosa“, ahogy Gárdonyi Géza nevezte, valóban egyedüli mozgatója volt a falu életének, s egy-egy színielőadás, műsoros évforduló ünnep volt a faluban. Van néhány szín­lapunk, amely a nagymagyari, a dercsikai, kisudvarnoki és doborgazi egyesületek munkájáról tanúskodik. Nagymagyaron 1923-ban színre hoz­ták a Mese egy királykisasszonyról című mesejátékot, 1932-ben a Sárga csikó­t, 1944-ben a Diákszerelem című darabot. A dercsikai kultúrházban a fogyasztási szövetkezet 25 éves fennállását A kolduskisasszony előadá­sával ünnepelték. Kisudvarnokon Hlavaty Gábor, majd Dr. Erényi Margit tanítók irányításával, Abonyi Mihály és Dombai Béla közreműködésével rendezték az előadásokat, nagy sikerrel. A műsor — mint szerte a Csal­lóközben — itt is népszínművekből: Katóka őrmesterné, Árva Rózsi, Betyár kendője, és hazafias darabokból, mint a Gábor Áron — állt. Hasonló volt a helyzet Doborgazon is, ahol 1924-től játszottak rendszere­e­sen Nesztorné Somogyi Paula tanítónő vezetésével. De felsorolhatnánk szinte minden magyar falut, mert a két világháború közötti időszakban ez jelentette az egyedüli szórakozást. Szinte felújult a magyar színészet hőskora, a csallóközi színjátszók — mint hajdan a vándorszínészek — sorra járták a falvakat, hirdették a magyar kultúrát. A dunaszerdahelyi­­ek Somorján 1924-ben az „Iglói diákok“-kal léptek színre, az érsekújvá-­­riak „Kis kadét“ című darabot mutatták be. A kisebbségi sorsközösség kapcsolta össze Csallóköz népét, hogy egymást segítve őrizze, terjessze a magyar szót. Számukra az előadás nemcsak szórakozás volt, hivatástu­datból cselekedtek. Egy korabeli kritikus szerint a műkedvelő színját­szás nem lehet öncélú, a fiatalság és a nép nevelését kell szolgália. Természetesen a műsorpolitika, a darabok megválasztása nem volt min­dig a legszerencsésebb, ez azonban nem kisebbíti a tiszta szándékot és a nemes célkitűzést. MARCELL BÉLA a Hét irodalmi melléklete­.

Next