A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-03 / 49. szám
Bodrogközi tudósítás Nád Endre Ady Ne tessék megütközni a cseh címen! Ha rendhagyó jelenség is, hogy egy magyar képes hetilapban cseh szöveg jelenik meg, most ez mégis így van rendjén, mert ha azt írnám: „A mi Ady Endrénk“, első látásra minden olvasó így értelmezné: a mienk, a magyaroké. Ám most az egyszer a csehek írták, hogy Ady Endre az övék, s ezt a nyilatkozatot egy olyan tekintélyes kritikai és irodalomelméleti folyóiratban tették, mint az Impuls, így: „Náš Endre Ady.“ Bármennyire is igyekeztem tudatni ezt a nem mindennapi hírt olvasóimmal — nem mindennapi? Nem minden évtizedbeli! — mégis, mire nyomdafestéket lát, már túl leszünk Ady születésének 90. évfordulóján. Azon az alapon azonban, hogy „Jókívánság sose késő", ezzel a tvtudósítással sem lehet elkésni. Mert hogy a csehek egyszerre csak magukénak vallják Adyt, ez valóban Jókívánság, szép és nemes gesztus a magyar irodalom felé. Az történt ugyanis, hogy Kamil Bednár és Ladislav Hradský fordításában Ady Endre 199 versét, 16 rövidebb prózáját és tíz levelét — fényképekkel illusztrált, reprezentatív kivitelben, Egyedül a tengerrel (Sám s morémt címen — kiadták csehül. A vállalkozás önmagában is imponáló. Tizenhat évvel ezelőtt már jelent meg Ady-válogatás František Halas és Vilém Závada tolmácsolásában. Most azonban valami több történt: visszhangja is kelt, mégpedig nem is egyszerű, szokványos recenzió formájában, hanem kiemelt helyen, tipográfiailag is szembeötlő és tartalmilag is tiszteletet keltő címmel: ,JJáš Endre Ady* Ha költőnk megérte volna a kilencvenet, ma bizonyára örülne ennek a jubileumi ajándéknak, még tán tollat is ragadna, s az ifjú szivekben élek s mindig további sorait így folytatná: „Cseh szivekben is élek s mindig tovább.” És ki tudja, jókedvében még talán azon a sokat emlegetett ,fszláv bánaton is módosítana... A kötetet a cseh olvasóközönségnek beajánló kritikus nagy szimpátiával ír Adyról, egyúttal azt az óhaját is kifejezi, hogy többet is szeretne róla tudni. Mintha hájjal kenegetnének. / Az előszó ugyanis nem elégíti ki. Az ő számára tudniillik keveset mond az, hogy „Ady túllépett Petőfi és Arany költészetének szabályain“, ha ezeket a szabályokat nem ismeri. Ezért kívánna többet tudni a költő életéről és általában a magyar költészetről. Mivel Ady pontosan egyidős Viktor Dykkal és Karel Tomannal, Ivan Kraskótól pedig csak egy, St. K. Neumanntól két évvel fiatalabb, tanácsos lett volna egy kis összehasonlítást is tenni nemcsak a korabeli cseh és magyar poézia, hanem az egyes Adyfordítások a Halas—Závada, Bednár—Hradský, illetve a szlovák E. B. Lukác, Beniak és Smrek között is. Én még azon vitatkoznám a könyv sajtó alá rendezőivel, miért éppen az Egyedül a tengerrel-t választották a kiadvány címéül. Nem lett volna-e ajánlatos egy olyan Ady-szerűbb köteteimet kiemelni, amely már él a köztudatban? Mégiscsak változnak az idők. 1943-ban Satío Mach, a Hlinka-gárda főparancsnoka, Tiso egykori belügyminisztere még azt írta Adyról, hogy „sem irodalmi, sem nemzeti szempontból nem jelent a szlovákok számára semmiféle nyereséget." Költészetét másodrendű irodalomnak, beteges jelenségnek gyermolta, s hozzátette: „Ady a szlovákok előtt teljesen idegen szellem.“ Egy negyedszázad múltán a csehek ezt írják: Náš Endre Ady — A mi Ady Endrénk. Tolvaj Bertalan tillsarcú mogyoróktól ts újarcú magyarok regényéig Győry Dezső kötetének évfordulója . Amikor Móricz Zsigmond a húszas évek végén Szlovákiában tett körutazást, bemutattak neki egy szerény verseskötetet. A könyvecskének, Győry Dezső harmadik verseskötetének, „Újarcú magyarok“ volt a címe és egy egész mozgalom (a Sarló fiataljai) esküdött rá. Móricz finom érzékenységgel, magabiztos kézzel tapintotta ki a kötet mögött a sokra hivatott költőt. A Nyugat 1928. évi márciusi számában máig ható érvénnyel fogalmazta meg Győry költészetének legfontosabb jegyeit: „Elsősorban és teljesen politikai költő. Benne van a magyar bánat egész skálája, de valami új erővel, az új szociális és emberi célok felé irányuló arccal és szívvel. Magasabban van e tekintetben, mint az itthoni költészet.“ Móricz tehát az „Újarcú magyarok“ néhány verséből azt hallotta ki, ami rokon vele, ami társa lehet a hazai valósággal való viaskodásban. Az „Újarcú magyarok: negyven éve, 1927 őszén jelent meg. Korszakot jelöl nemcsak Győry költészetében, hanem a „láthatatlan gárda“, a Sarlós mozgalomból indult fiatalok életében is, akiknek — miként Fábry Zoltán oly találóan írja — „Európa volt a hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük és emberség a magyarságuk.“ Az „Újarcú magyarok“ mára irodalomtörténetté, történelemmé lett. Annak idején — a Horthy-Magyarország elmarasztaló, megbélyegző ítélete ellenére is — zászló volt, szellemi-politikai eszménye a szlovenszkói magyar ifjúságnak, a Sarló mozgalomnak. „Nyaranta a falvakat jártuk, téli estéken munkásakadémiákra lopakodtunk —■ írja ezekről az időkről Dobossy László — a világtalan kisvárosokban nem kevesebbről álmodoztunk, mint hogy a tudás és az emberség tüzét szítsuk fel a körülöttünk sűrűsödő európai éjszakában ... Ekkor találkoztunk Győry Dezső verseivel... Aki átélte e találkozást, soha többé nem feledheti el a Győry versek fel-feltörő pátoszát, érdes hangját, a bánat, a keserűség, a fájdalom és a remény váltakozó szólamát.“ Győry így emlékezik egyik későbbi versében: „Mi az ember igazáért, / s magunk győzvén, mindig másért / is, népünk helyett is, voltunk / őr s önkínzó remegés.“ A néhány évvel ezelőtt megjelent gyűjteményes Győry verseskönyv, „Az élő válaszol" egy kivételesen nehéz emberi-költői életpályát vetít elénk, kirajzolja e költészet csúcsait és a csúcsok között a vergődések, • keresések, • tévedések lefelé lejtő csapásait is. Kitérőkkel és pillanatnyi társtalansággal együtt olyan költői út a Győryé, amely a kisebbségi költő viharral dacoló hadállásaiból indult, hogy az egész magyarsághoz, majd a középeurópai népekhez találjon. A fasizmus tobzódása idején Győry azon kevesek közé tartozott, akik szinte az első perctől kezdve elszántan és messzire hangzó szóval tiltakoztak a század legnagyobb szégyene, a modernül szervezett barbárság ellen. Mélységes és igaz emberség, harcos és cselekvő humanizmus, tiszta és szenvedélyes internacionalizmus-áhitás, a közép-európai népek egymásrautaltságának felismerése és hirdetése — ezek a jegyek a maradandóság pecsétjével avatják nagy költészetté Győry líráját. Ismert dolog, hogy Győry irodalomtörténeti ritkaságot művelt: a megélhetés szükségétől és lelkiismereti parancstól késztetve (hiszen verseskönyve hazatérésétől, 1949-től 1957-ig nem jelenhetett meg) regényeket kezdett írni. Sőt, a próza, a regény új szerelmévé-hivatásává vált. 1950-től szokatlan bőséggel-gazdagsággal sorjáztak regényei: az elmúlt évig kilenc prózai műve jelent meg. Tavaly a „Tűzvirág“-gal — a „Viharvirág“ és a „Sorsvirág“ után — kézhez kaptuk „Száz esztendő" című regényciklusának befejező kötetét. Igényében, megformálásában és terjedelmében egyaránt jelentős — és tegyük hozzá mindjárt: sikeres — vállalkozás volt ez a trilógia. Közel másfélszáz íven kíséri végig egy évszázad magyar történelmét: a szabadságharctól 1919 nyaráig, a Vörös Hadsereg északi hadjáratáig, a rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság megalakulásáig. A „Száz esztendő“ legfontosabb mondanivalója: a Tanácsköztársaság — magasabb fokon és más történelmi körülmények között — ugyanúgy kiemelkedő eseménye történelmünknek, mint az 1848—49-es forradalom és szabadságharc, hogy az első magyar proletárdiktatúra merész és nagyszerű folytatása volt 1848, de méginkább 1849 szellemének és örökségének. Az életének hatvanhetedik évében járó Győry Dezső most ismét figyelmet érdemlő terven dolgozik. Három kötetre tervezett önéletrajzának első részét írja. Címe: „Az „újarcú magyarok regénye“. A készülő műből egyébként néhány érdekes fejezetet az Irodalmi Szemlében olvashattunk már. A prózaíró Győry Dezső tele van tervekkel, munkássága korántsem lezárt, befejezett még. Szeretnénk hinni: a költőé sem. Dorogi Zsigmond