A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-23 / 8. szám
Az ötvenes évek utolsó harmadának egyik tavaszán a fiatalember — Morvai — a hajnali gyors folyosóján állt és kihajolt a nyitott ablakon. A szél arcába vágódott, kormot fújt a szemébe. Morvai várta a felkelő napot. A szüleitől, faluról utazott Pozsonyba, ahol tanult. S közben úgy érezte, egyik életéből a másikba utazik. A Kis-Kárpátok felsötétló déli nyúlványait megpillantva egyszerre elfelejtette a falut, az előző napi húsvéti mulatságot, ahol leitta magát, apja, anyja árnya szertefoszlott előtte és helyüket, az otthoni házak és emberek emlékét a közeledő nagyváros utcáinak képe foglalta el. Morvai — aki tanulmányai mellett írni is próbált és egy kezdő író kíváncsiságával elemezte önmagát — így gondolkozott: Úgy látszik, kétlelkű ember vagyok, két világban élek és mindkettőben otthon érzem magam. Vagy egyikben sem érzem magam egészen otthon? Igen, talán így igaz ... S amikor megérkezett a városba, már nem gondolkodott önmagán, mert az élet sorban hozta elébe a találkozásokat, az eseményeket, melyek életútját tarkították, s ő ment ezen az úton és nem kísérte más, csak az emlékei. Ezektől nem tudott szabadulni és néha már úgy érezte, hogy nem is ő éli át a hétköznapok különféle helyzeteit, hanem az emlékei találkoznak a jelennel. DUBA GYULA Az erkölcscsőszök szerint egy példás szülő a családjának szenteli minden szabad idejét , s akinek kevés a szabad ideje az már nem is lehet példás Szerencsémre én időmilliomos vagyok , de ha nem létezne a szabad szombat s a hosszú vasárnap a gyerekeim akkor is megtalálnák a módját hogy rendes jóravaló szülőt neveljenek belőlem. Azon kezdem, hogy az iskolában rászoktatták őket a pontos munkaterv összeállítására. Nekem tehát napirenden meg kell tanulnom velük együtt a másnapi leckét, s utána szigorúan kikérdeznek, mint őket szokták a professzorok. S ha a kenyérharcban legyöngült szemem az idősebbik fiam algebrafeladatában nem látja eléggé szögletesnek a szögletes zárójelet elítélően mosolyognak rajtam. De erkölcsi nullává válok akkor is, ha a legkisebbik csemetém előtt belesülök az „Anyám tyúkja“ című versbe. Persze nyíltan nem mernek elmarasztalni csak az irodalmi tárgykörben érdekelt fél jegyzi meg halkan cinikusan: — Kellett nekünk ilyen apa, aki még ezt se tudja? Hiszen Vili bácsi ezt fújja minden nap az iskola folyosóján, amikor tanítás után eljön a kisfiáért, a haveromért , pedig Vili bácsi is csak újságírói Ezt fújja, hogy „Anyám tyúkja Ha kapargál A szegény Pál Háza falát Majd kirúgja." Ilyenkor bűntudatot színlelve taktikusan hallgatok, mert a hazai magyar sajtóból, a ..Szülők iskolájából“ megtanultam hogy a gyerekekkel sohasem szabad éreztetnünk a felnőttek nyomasztó szellemi fölényét. Az én nemlétező házfalamat pedig — hála az illetékes lakáshivatal korrupt bürokratáinak — különben sem rúghatná ki semmiféle tyúk. A tanulás s a kölcsönös leckefelmondás után rendszerint összcsaládi séta következik Őszintén szólva gyakran fejgörcsöket és hascsikarásokat kapok vagy kibicsaklik a bokám már az indulás pillanatában s ilyenkor sajnálkozva visszavonulok A minap azonban nem volt pardon, az ünnepekre való tekintettel „összcsaládi sétában" kellett részt vennem. A főváros kellős közepén poroszkáltunk, de szépreményű ifjonc véreim még itt is szüntelenül vizsgáztattak. A szűcs kirakata előtt például azt firtatták, tudom-e, miért ravasz a róka s hogy egyik másik bundás állat hogyan hordja el az irháját a szüszivadász elől. Égtem mint a rongy, a feleségem, a gyerekeim anyja azonban kisegített kínos zavaromból: — Apropó, az a Vili! Tudod-e, hogy Vili azért vett csak ezüstrókát a feleségének, mert aranyróka nincs? És te, aki olyan nagy alkimistának tartod magad, nekem még ezüstöt se veszel? Még egy rusnya vakondot se ... A következő összcsaládi gúnykacaj után a lányom megállapította, hogy a vakond azért vakond, mert gyenge a szeme" Szerinte azonban furcsa, hogy a mai modern korban miért nem csináltatnak neki szemüveget. — Bármilyen kicsi még a lányom már bizonyosan nőnek képzeli magát, nőt pedig nem illik felpofozni... s hátha még politikus lesz belőle — gondoltam magamban, s a járdába gyökerezett a lábam a főutca közepén. — Jó apu nézd ezt a klassz kocsit fa karolt belém a kamaszfiam, hogy megmentse apai tekintélyemet — tudod-e, milyen gyártmányú, s tudod-e mit tud ez a tragacs? Sajnos, nem tudom Én ugyanis még a biciklikhez sem értek. Csak a személyvonatokhoz, s hosszú esztendők tapasztalatai alapján azokhoz is csak annyit hogy minden késlekedő személyvonat Párkány felől indul Pozsonyba A vizsgáztatásban a közlekedési szabályok következnek. Az útkereszteződésnél a jelzőlámpával kapcsolatban a nyolcéves fiam unszolására aprólékosan be kellett bizonyítanom hogy nem tévesztem össze a vöröset a zölddel. — A kicsiből is politikus lesz — gondoltam nem kis kárörömmel — s vége a színvakságnak, ha ő és a generációja felnő. A további keresztkérdések árada-Darabos arcú, cseh ember a tanár, markáns és kirívó részletekből állnak össze a vonásai. Orra hosszú, kissé horgas és oldalra görbült, szögletes álla kihívóan előreugrik, szeme savószürke és egészen eltűnik szemüvege csillogása mögött, belevész a dioptriás üveg fénylő köreibe és sugaraiba. Szemöldöke bozontos és a vége bajuszként, harciasan felkunkorodik. Akár egy vörhenyes hollószárny, vagy tollseprű. Gondolatai csapongóak, gyorsan beszél és közben logikája megtörik, eltér eredeti irányától. Előadás közben néha belebonyolódik a részletekbe, apróságokra tér ki és nem tudja megtartani az egyes gondolatmenetet. A hallgatók éppen azért nem tartották jó előadónak, mert előadásaiból sok munkával kellett kibontaniuk a lényeget. Öltözködésében is hanyag volt, szórakozottság, bohémes vonások oldották fel benne a tanári tekintélyt, de nagyon lelkiismeretes és megértő embernek ismerték. Morvai szemben ült vele, a tanár az indexében lapozgatott. Előző jegyeit nézegette. Rá nem nézett. Igyekezett nyugodtan ülni, de bensőjében émelyítő szorongást érzett és enyhén remegett a gyomra. Megpróbálta még egyszer átgondolni az anyagot, bár tudta, hogy ez lehetetlen, mert a tanult ismeretek olyan óriási mennyiségben halmozódtak össze, hogy akárcsak rendszerbe foglalni is eleve kilátástalannak látszott, de Morvainak mégis gondolkodnia kellett, hogy a bensőjében vibráló feszültségnek tárgya legyen. Az egészet átgondolni hiábavaló igyekezet, az ember mindenre gondol egyidejűleg, s így lényegében semmire sem gondol igazán, csak bizonytalan, kusza képek és jelek villóznak a tudata felszínén. Halálosan elárasztja és elcsüggeszti önmagát. — Kétszer volt már nálam vizsgázni? — Igen. Január végén és február közepén. — Azóta miért nem jelentkezett? Már április közepén vagyunk. Morvai hosszas hallgatás után válaszolt. — Tanultam ... — No jó... — mondta a tanár. Úgy jött a vizsgára, hogy a szerencséjében bízott, talán sikerül. S ha nem sikerül levizsgáznia, a kudarc a sors döntő szava lesz, hogy kezdjen más életet, hagyja ott az iskolát. Ezt eddig félt megtenni, akkor majd meg kell tennie. S most, hogy szemtől szemben ült a tanárral, egyszerre egész elképzelése megváltozott. Már minden erejével le akart vizsgázni. Le kell vizsgáznia. Nem a jövőjére gon- NEHÉZ APÁNAK LENNI