A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-10 / 32. szám

. Most már mindörökre belépett a magyar titkok közé, akinek megfejtésén még sok­szor elmereng az álmodozó magyar a mesz­­szi éjfélek csendjében is. Világrajövetele, rövidre szabott, de a magyar búza bőségével fizető élete, prófé­tákéhoz hasonlatos, tanú nélküli égberöp­­penés nagy rejtélyként maradt azok előtt, akik a hegységek alajában, a folyamok futamodásában, az erdők zúgásában is sze­retik a nemzet sorsát, jövendőjét keresni. Természeti csuda volt ő is, mint a Kárpát hegylánca vagy a Tisza folyása. Lélekmeg­­állító, mint a csillagos égboltozat, amely a magyar Alföldre borul és csodálkozásba ejtő, mint Magyarország, amelyet az ős­magyar vezér a hegyek csúcsáról először megpillantott. Mindent szeretnénk tudni, és csak ár­nyékként látjuk nagy messziségből külső emberi alakját; a belső ember, a belső Pe­tőfi oly mélységbe tűnt előlünk, mint At­tila koporsója. Mintha valami csodálatos végzet emelgette volna körülötte egész életén át a felhőket, amelyek majd idejé­ben eltakarják. Valami földön túli, rejté­lyes szellem járt, a háta mögött, hogy a lábnyomait elrejtse azok elől, akik majd sírva keresésére indulnak, a nemzet elve­szett, legszebb fiának. Valamely nemzeti babona, ősi mítoszainkból, pogány vallá­sunkból maradott csodatevés gondoskodott arról, hogy sohase tudjuk feltalálni őt, mikor azt hittük, hogy már a közelébe ér­tünk, ahol a szívverése van, levegőt fo­gott kezünk, eltűnik kutató lelkünk elől, mint a kürtszó az erdőn, mint a lélek a halottból, amint Árpád királyaink eltűntek, hogy soha többé nem találkozhatunk ve­lük. Ami fennmaradott róla: jóformán képze­lem, amint álmunkban látjuk visszatérni néha halottjainkat. De nem tudjuk az álombéli alak szenvedéseit, legbensőbb gondolatait, mert hiszen a kéz nem tud minden érzésnek hangot adni, még az ajak sem, pedig annak milliónyi skálája van. Mondják, hogy mindazt papirosra vetette apró betűkkel, ami lelkében zenélt__De meg lehet vajon írni akár a Vezúvnak, akár egy kis virágnak a belső életét úgy, hogy azt mindenki megérthesse? Ki merné azt mondani, hogy ismeri Petőfi minden­ ­ gondolatát, holott csak verseit olvasta? Milyenek lehettek azok az érzések, ame­lyekhez gyönge volt még az ő tolla is? — Feleletet senkitől sem kaphatunk, mert aki ismerte is külső alakjában, csak úgy látta őt, mint egy örök nyugtalanságban tovasuhanó szellemet, mint a villámsuga­rat a horizonton, mint a folyó habját, amely örökké vándorol... Végzetes iramo­­dásában nem állott meg annyi időre, hogy bárki a szeme mélyére, a lelke kútjába pillanthatott volna. Ragadta magával a reábízott másvilági lángot, hogy azt közel­ről senki szemügyre ne vehesse. Sietett élete, költészete nagy titkával él a földről, hogy visszaadhassa a legnagyobb darab magyar aranyat a Teremtőnek, aki reá­bízta. Nem tudunk róla többet, mint egy át­utazó vendégről, aki darab ideig társa­ságunkban volt, és annyit mondott el éle­téről, napjairól, amennyit jónak látott. Nem tudjuk róla, hogy miként élt, amikor senki sem volt a társaságában, legfeljebb a csodálatos szellemalak hajolt feléje, aki tollát, sorsát kormányozta ... nem tudjuk, hogy miként töltött bizonyos éveket, ami­kor jóformán senki se látta az emlékezők közül, midőn országutakon járt, az ég alatt pihent, árva madárként aludt a bokor alatt, és tán verset írt a határkövön ... nem tud­juk, hogy mivel táplálkozott, amikor sen­kije, semmije nem volt, csak egy nagy da­rab gyémántja, amellyel az ország fővá­rosa felé közelgett, senkitől sem kérdezve az utat — nem tudjuk, hogy kik csatla­koztak mellé a kanyargó ösvényeken ván­dorlásaiban, akik darab időre elkísérték, betyárok, vándorlegények vagy külföldi nagy költők szellemei, könyvei__ nem tudjuk a házfedeleket, amelyek alatt a cso­dálatos álomlátások meglátogatták ... nem tudjuk, a kunyhókat, amelyek csendes éj­szakákon megvilágosodtak, amikor belé­pett ... nem tudjuk a nőket, akik nyug­talankodva néztek a vándor ifjú után, mintha különös álmuk lett volna az éjsza­ka __ Csak egy július végi nap emlékét őriz­getjük konokul véges memóriánkban, amely napnak a lehanyatlása után nem látta őt többé senki sem elevenen, sem holt állapotban. Egy nap ez, amely közöm­bös lehetne, mint a többi milliók, midőn nyár lombjai között bújdosik a szél, és az alkonyat hosszú, mint általában nyár ha­vában: ebbe a dátumba kapaszkodik gyön­ge tudásunk, mint valami szögbe, amelyhez az égboltozatról eltűnt üstökös további sor­sát kötjük; eltűnt, meghalt, mondjuk arról a tüneményről, akinek életéről is oly szé­gyenletesen keveset tudunk, hogy ez örö­kös szemrehányásként éget... Eltűnt, meghalt, ismételjük, mert ször­nyű álmokkal volna telve éjszakánk, ha azt hinnénk, hogy Petőfi Sándor 1849. jú­lius harmincegyedike után is életben volt. A Hét társadalompolitikai melléklete 32 Felelős szerkesztő: Mécs jóssal Petőfi Sándor, a nagy magyar forradalmár költő halálának százhuszadik évfordulójára­ ­ KRÚDY GYULA 1874-ben készült dagerotípia Petőfiről Petőfi Sándor A XIX. Század Költői Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez. Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelő A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön — vízen át, Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy míg a nép küzd, fárad, ittzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán, Akkor mondhatjjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás. Addig folyvást küszködni kell. Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel. De a halál majd szemeinket Szelíd lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. 1847

Next