A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
kiváncsiak Ma A jelbeszéd Kis István gutát olvasónk kérdezi: Hogyan alakult ki a süketnémák jelbeszéde? Ma már csak a süketnémák használják a Jelekkel való beszédet, de az ősember épp olyan tudománynak tartotta, minthavalaki több nyelven beszélne. A süketnémák mai jelbeszéde bizonyos értelemben ennek az ősi jelbeszédnek a tökéletesített változata. Az ősember, akinek még nagyon tökéletlen volt a beszédje, tökéletes volt a jelbeszédben. Tudósok megfigyelték, hogy az állatok közül a legtöbb egy-egy mozdulattal érteti meg magát. A kutya például sokféle hangon ugat, de az ember iránti érzelmeit sokkal jobban tudja ugrándozásával, farkcsóválással kifejezni, mint a hangjával. A „vademberek“ jelei a legtöbb törzsnél megegyeztek, mivel érzelmeik alapvető skáláját fejezték ki velük. A jelbeszéd egyes csökevényei a civilizált Európában is fennmaradtak. Különösen a Földközi-tenger mellékének etnikailag kevert lakossága használja szívesen. A krónika feljegyezte, hogy 1821-ben Nápolyban Ferdinánd király, aki olaszul nem tudott, kizárólag jelekkel beszélt az alattvalóihoz. Jetekkel szemrehányást tett nekik, figyelmeztette őket, hogy engedelmeskedjenek, s végül bocsánatot hirdetett. A görögök és a rómaiak is jelek útján érintkeztek egymással. Quintitus szerint ez a beszéd az ujjmozdulatokban nyert kifejezést. A görögök nélkülözhetetlennek tartották a jelek megértését, azok tudása hozzátartozott a művelt emberhez. Plátó a jelbeszédet a polgári erények közé számítja, mert ez szerinte műnyelv és a pantomímia keretében tanították is. Egy görög színészről, Teleszteszről azt állítják, hogy kitűnő pantomimikus volt, hogy a drámának a legcsekélyebb részét is kitűnően tudta mozdulataival kifejezni. Rómában 160-ban nem kevesebb, mint 600 ember pantomímiával tartotta fenn magát. A római cirkuszban a legyőzöttek úgy könyörögtek kegyelemért, hogy a mutatóujjukat felemelték, ha a császár erre egy hüvelykujját emelte fel, az a halált, ha mindkettőt, az kegyelmet jelentett. A táncművészet is a jelbeszédnek egy neme. Ma már Európában leginkább azalsó végtagok harmonikus, ritmikus mozdulataiból All, tie a régi egyiptomiaknál és a görögöknél a kar fontos szerepet játszott a táncnál. A karnak e fontos szerepe ma is megtalálható a japán és hindu táncokban. A régi rajzok, domborművek megőrizték az ősi táncművészet kar- és lábmozdulatait. A hieroglifák megfejtéséhez is jelentősen hozzájárult az ősi jelbeszéd mozdulatainak ismerete. Így tulajdonképpen a jelbeszéd ismerete hozzásegített a régmúlt idők emberének a megértéséhez is. f sz. j.) Helyreigazítás Lapunk 26. számába sajnálatos sajtóhiba került Kiváncsiak klubja Pánink 13 című cikkébe elírás következtében téves dátum került. A mondat helyesen így hangzik: „Így például Kolumbusz Kristóf 1432. augusztusában pénteki napon kelt útra Pálos kikötőjéből és mégis felfedezte Amerikát." Z. Mínácová felvétele Beültem a kocsiba. Fejem, szemem nyitva. Figyeltem a magyarázatot. „Benyúlnom a tengelykapcsolót, jobb lábam a gázpedálon, finoman indítom a gyújtómotort. ..“ — Köszönöm — mondtam az oktatómnak, de tükörbe nézni elfelejtettem. — Jaj, mi van hátul?! Beállítom az egyes sebességet, kiengedem a kéziféket. Óvatosan indítok. Szívem a torkomban, kezem az utasítás szerint kapkod ide-oda, tényleg elindultam? Megy a kocsi? Az oktató lába a pótpedálon ellenőrzi működésemet. Keze a kormányon. Az első percben az az érzésem, mintha mindig ezt csináltam volna. Mert egyenes az út. Az oktató is leveszi kezét a kormányról. Erre a kocsi finoman keringőbe kezd. Jobbról balra, balról jobbra. Ejha, keskenyebb lett az út? Társam igazítja a kormányt, mert kanyar jön jobbra. Idegességemben balra hajtok. Kiigazít. Most ismét egyenesen haladunk. Megfeszül a karom. Sok a teherautó, a lovaskocsi. Mondanám, menjenek az útból, de már itt vannak. Az oktató keze közbenyúl. Egy mozdulattal rendet teremt. Hű, de melegem van. Jobbra hajtunk, az útpadkára, és az oktató kezdi élőlről a magyarázatot. „Tükörbe nézi Kuplung, gyújtás, kézifék, sebesség, gáz! Húzássá meg!" Meghúzatom. Megugrik a kocsi, mint egy kecskegida. — Sebességet váltunk! —, hallom jobbról, s közben látom, hogy az úton Nagy bácsi, a nyugdíjas ballag keresztül Megállnak, hadd menjen a jó öreg a fájós lábával, de már megint elfelejtettem, mit kell lenyomni, mit kell elengedni. Nagy bácsi is valami ilyenre gyanakodhat, mert már a járda felé igyekszik. Sajnos, én meg hozzá közeledem . . . Mintha mágnes lenne szegényben! Szaporázza, húzza a lépteit, de a kocsi fürgébb, fiatalabb... Az utolsó pillanatban Nagy bácsi felszökken a járdára, az oktató pedig a kormány után kap. — Nahát! — mondja. — Így riogatni a békés járókelőket. Az meg ott fa — figyelmeztet egy pillanattal később. — Hagyjuk meg jövőre. Úgy szebb, ha zöldéll. Könnyög a mester, aztán leállítja a kocsit. Pihenünk. Sétálunk egyet. Titokban megsimogatom hátul a csomagtartót. A következő menetnél összeszedem magam, és olyan szépen vezetek, ahogy illik. — Forduljon ki az E 5 ősre, irány tata! — núz unottan előre az oktató. Szökkenve, csikorogva kifordulok a főútvonalra. Autós társaim tisztelettel elkerülnek, mert sikerült keresztbeállnom az úttesten. Aztán még egy párszor az érek veszedelmes közelsége, mire megnyugszik virgonc kis kocsim. Nem hallok mást most, csak a motor egyenletes zúgását, s a figyelmeztetéseket: „jobbra Index, kanyar, sebességváltás. Kéz, láb .. .“ Igen — mondom magamban. —Kéz, láb és fej a helyén és bennem végtelen nyugalom. Tizennyolc kilométert tettünk meg. Visszanézek a hátrahagyott útra. A fék a helyükön maradtak, a kilométerkövek rendben álltak mögöttem és a kéziféket megállásnál behúztam. Kozmikus gyémántgyár Azok a vadászok, akik Nyugat- Ausztrália szavannáin körülbelül egy kilogrammnyi súlyú kődarabot találtak, természetesen nem gondolhatták, hogy a kő gazdag gyémánt-beágyazódásokat rejt magában. A meteorkő titkát csak nyolc évvel később fejtették meg, amikor szovjet tudósok vették vizsgálat alá. Kimutatták, hogy a szemcsék a gyémántok, s gyakorlatilag nem különböznek a földi gyémánttól. Hogyan keletkeznek vajon a kozmikus gyémántok? A tudósok 20 éven át lázasan keresték a magyarázatot, s egyik hipotézist a másik után vetették el. A. Vinogradov akadémikus és G. Vdovskin olyan hipotézist állított fel, hogy az ürelltékben levő gyémánt — aszteroidák összeütközésének termke. Ha ez a hipotézis igazolódik, akkor lehetővé válik, hogy az eddig talált gyémánttartalmú űretitek száma alapján — életkoruk figyelembe vételével — hozzávetőlegesen felbecsüljük az ilyen összeütközések gyakoriságát. Sok szakember szerint ez a becslés rendkívül érdekes információt adhatna arról, hogy milyen az aszteroida-csoportosulások mozgásának dinamikája és jellege a Föld közelében. Bármint is van, gyémántok ,,hullanak" a kozmoszból.