A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-05 / 27. szám
» A Reichstag hősénél — ma Neve történelemkönyvekben szerepel. Történetét iskolásgyerekek is kívülről tudják. Annyi dicsfény van hőstette körül, hogy szinte meglepő hallani: ma egyszerű kőműves egy Fekete-tenger parti városkában. Mellton Kantarijáról van szó,aki 1945 áprilisában társával, Mihail Jegorovval, kitűzte a vörös zászlót a Reichstagra. A tetőig gránáttépte lépcsőkön kellett felkapaszkodniuk, kézigránátok robbanása, mesterlövészek puskatüze elől kellett kitérniük. A grúz származású Melkton Kantarija Ocsamcsirában lakik, s a kolhoz kőmüvesbrigádját vezeti. A Szovjetunió Hőse címmel büszkélkedhet ez a hétköznapi külsejű, középmagas, kopaszodó ember. A berlini nagy esemény után egy másik kolhozban dolgozott, majd kőbányász volt. Ocsamcsira — szülővárosa. A grúz nép vendégszeretetéről el lehet mondani, hogy festői, költői és szertartásosan ünnepélyes. Kantarija is így fogadta újságíró vendégeit. Régi szokás szerint áthívta szomszédait, és a jövevények tiszteletére gazdag vacsorát tálalt. Grúziában elképzelhetetlen, a vendéglátás pohárköszöntő nélkül. Kantarija és emberei nemrég fejezték be a tengerparton egy hullámtörő gát építését, és erre tett célzást, amikor beszélt. — Megépítettük a hullámtörőt, hogy a kolhoz földjét megóvjuk a vízmosástól. Sokszor 9-es erejű szélvihar dühöngött. A munkát többször újból kellett kezdeni. Azt hittük, hogy a fáradtságtól már összeroskadunk, néha úgy látszott, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló. S mégis legyőztük a tengert. Rövid szünetet tartott. Magunk elé képzeltük az egy kilométer hosszú vasbeton gátat, amelyet sem nyájas kékséggel hízelegve, sem fekete haraggal dühöngve nem tud széjjelzúzni a tenger. Kantarlja arca nagyon komollyá vált. Szinte furcsa volt a mély csend ebben a falusi házban,amelyet előbb még vidám társaság nevelése töltött be. Kantarlja tovább folytatta: — Egész életemben kész vagyok így küzdeni. Inkább így, mint a háborúban. A békére ürítem poharamat. És összecsendültek a nehéz, talpas poharak, amelyek vérszínű grúz borral voltak tele. Wheeler bankigazgató, a hájas, kopasz, vörös arcú házigazda a szokottnál korábban tért haza. Felesége és lánya még nem volt otthon. A kertben egy új, karcsú, fekete bőrű szolgáló aggatta fel száradni a fehérneműt. Mister Wheeler, a baptista egyház jámbor tagja megkérdezte a néger nőt, hogy hívják és mióta lakik Mississippi állambeli szép városkájukban. Aztán lefeküdt szunyókálni. Egyszeresük zaj hallatszott a házból. A szolgáló besietett a hálószobába és pillanatokon belül Mr. Wheeler karjai között találta magát. A házigazda durván csókolgatni kezdte a kétségbeesetten védekező nőt. „Gyere már, te fekete" — lihegte a gazda. A néger nő kirohant az utcára. Megállított egy autót, s a volánnál ülő színes bőrű férfi biztonságos helyre vitte. A 46 éves Grace Halsell most átérezte, mit kell évszázadok óta elszenvedniük a néger szolgálóknak az amerikai délvidéken. Engedelmeskedniük kell fehér uraiknak — Mississippiben, Alabamában, Arkansasban és Louisianában. A fehér ember semmibe veszi a néger nőt — „joga" van hozzá. Havi egy évig néger volt Grace Halsell amerikai újságírónő, aki Johnson elnöksége idején a Fehér Ház tanácsadója volt, egy napon elhatározta, hogy bőrszínt változtat és egy időre négerré válik. Saját tapasztalatából akart meggyőződni róla, hogyan élnek a néger nők Amerikában. szont egy néger próbálna így bánni fehér nővel, villamosszék várja. Grace számára megrendítő élmény volt ez, annál is inkább, mivel nem néger, jómódú fehér déli családból származik, őseinek néger rabszolgáik voltak. Grace Halsell feketére festette bőrét, hogy személyesen ismerje meg az amerikai négerek életét Harlemben és Mississippiben. Grace sötétbarna kontakt üveggel változtatta meg a szemét. Dr. Aaaron Lerner, a legkiválóbb amerikai pigmentszakértő egy Psoralen nevű szert adott neki. Ebből egy tablettát naponta be kell venni és közben erősen napozni. Két-három hét múlva a szer hatására a bőr teljesen sötétté válik és egy évig sötét is marad. Grace Harlemben élt, a New York-i négerek gettójában. Lába az erős napozástól annyira leégett, hogy alig tudott járni. Longus Moore néger vendéglős elkísérte egy kórházba. Hosszú várakozás után végre bebocsátották a fehér orvoshoz. — Mi van? Azért jöttél, hogy a lábadat mutogasd? — fogadta az orvos. Aztán rászólt: — Tépd már le a kötést. — Ő maga nem ereszkedett le odáig, hogy egy néger nő kötésével foglalkozzon. Inkább rászólt: — Ti. négerek sohasem fürödtök eleget. Piszkos a lábad. — Majd végül is legyintett: — A, semmi az egész, csak egypár hólyag. Washingtoni háziorvosa, akihez Grace-nak végül is segítségért kellett fordulnia, harmadfokú égési sebeket állapított meg. Csak nagy nehezen sikerült megmenteni a lábát az amputálástól. Amikor viszszafelé tartott a gettóba, máris újabb fájdalmas élmények érték. A fehér taxisofőr, aki kelletlenül szántotta el a harlemi lakásba, búcsúzóul „ostoba fekete szukának" nevezte. De Grace-nek azért jó emlékei is vannak Harlemről. „Amikor fehér voltam, a négerek sohasem voltak kedvesek hozzám — írja. —■ Rosszkedvűen, zárkózottan és bizalmatlanul elfordultak. Most barátságosak és rokonszenvesek, mert bajtársak vagyunk. Tudják, hogy Harlem pokol. Azt is tudják: ahhoz, hogy ebben a pokolban megélhessenek, össze kell tartani." Így volt ez Harlemben, New Yorkban. De ez mind semmi ahhoz képest, amit Grace délen tapasztalt. Jacksonban Grace becsengetett egy házba, amelyre ki volt írva: „Kiadó szoba". Egy fehér nő nyitott ajtót. „Szeretném megnézni a szobát" — mondta Grace. „Nincs itt semmiféle szoba" — felelte az asszony. „Hiszen kinn van a hirdetés" — mondta Grace. „Te fekete majom!" — kiáltott rá a fehér nő és becsapta az ajtót. A munkaközvetítőnél, ahol Grace munkát keresett, megkérdezte, hol van a mosdó. „Mosdó van, de nem az ilyenek számára, mint te vagy" — förmedt rá a tisztviselőnő. Néhány néger lánnyal együtt Grace elment az indlandai baptista templomba. A lelkész éppen megkezdte volna a prédikációt, amikor megpillantotta a néger nőket. Hosszú hallgatás után így szólt: „A pap életében is vannak helyzetek, amikor nem tudja, mit csináljon". Rámutatott a néger nőkre: „Ilyen helyzetekben a legjobb, ha az ember igyekszik megőrizni nyugalmát." „A hívők olyan gyűlölettel meredtek ránk, hogy lélegzeni is alig mertünk. Inkább kiosontunk a templomból" — írja Grace. Grace azóta visszaváltozott fehérré és ismét Washingtonban él. Sportklubjának vezetője később azt kérdezte tőle: — Mi van veled? Tíz évet öregedtél. Mintha börtönben lettél volna... .. EUROPEO 4 Mi vár rátok, amerikai férfiak? !t A nők szexuális forradalma . A nőknek mindent szabad !z Engedelmes kutyusok it Ismerik ezt? A cannesi tengerparton egy halott nő fekszik, a rendőrség egy férfit talál mellette, aki a hozzá intézett kérdésre így válaszol: — Jé, nem is vettem észre, hogy halott. Azt hittem, egy hideg amerikai nő. Harsogó, újra és újra kirobbanó kacagás. A füstöt vágni lehet, vörös és zöld tompított fények. Csaknem teljesen pucér felszolgálónők,a felsőtestükön semmi, s azon a bizonyos helyen pedig csak egy fügefalevélnyi anyag, a zene túlságosan hangos, a whiskyben túl sok a jég, a Los Angeles-i Sunset Strip egyik mulatójában vagyunk. — És ezt Ittismeri? — mennydorgi valaki a fülembe. Esti hat óra, s a mulatónak nincs egyetlen nővendége sem. Ez férfibár, kimondottan az. Mióta megnyílt. Ahová a férfiak munka után betérnek egy pohár italra, mielőtt hazamennének. Az utolsó előtti megálló. Mert az üzlet sokkal jobban megy azóta, hogy a tulaj meztelen nőkkel szolgáltatja fel az italokat. Csakhogy ezek a nők hidegebbek, mint a jégkockák, és a férfiak ezt nagyon jól tudják. Tudják, hogy ezek a nők, hm ... Csakhogy semmi többnek nem szánták őket, mint finom és szép étvágygerjesztőnek. Ennek ellenére a mohó férfiszemek percekig fixírozzák a párductestű, ritmusos mellű nők járásátkelését, míg rá nem eszmélnek, hogy a kollégáik látják a tekintetüket, s arra is, hogy otthon az asszony és a gyerekek várnak rájuk. Amint így bámulják ezeket a leányokat, akiken minden mozog, az arcukon kívül, a férfiak olyan kutyákra hasonlítanak, melyeknek húst mutattak. Jól dreszírozott, engedelmes kutyákra. Mert ezeknek a nőknek Itt, úgy látszik, nincs szíve. — Ezek az átkozott nők le csikorgatja fogát az egyik vendég, azután leszáll a bárszékről, fizet és megy. A reklám is: szex szex, szex A bárral szemben filmreklám, olyan nagy, mint minden ebben a városban, mely akkora, mint egész Belgium: a reklám egy csaknem teljesen meztelen nő, s ez a legmegdöbbentőbb, a legízléstelenebb meztelenség, amit csak életemben láttam. Néhány lépéssel idébb állandóan villogó fényreklám: Go Go Girls. S egy házzal tovább: The most beautiful In town. A következő épületen: Amateur Strip, és Body Shop, és Topless and Beer. Girls, leányok nagyban és kicsiben, provokáló görlök, szemérmetlenül pózoló görlök. És mindez mégis tabu. És mindenütt az engedelmes kutyuskák. Beülök a kocsiba és lassan hajtok lefelé a körúton. Három teljes percig a hangszóró minden kétértelműséget kizáróan, tolakodóan kérdezget: „Hogy is áll nők dolgában, mister? Bizonyára nem a legjobban, pedig most már vannak különféle arcvizek, halvizek, borotvakré .