A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

Batta György A Kürt-tér kegyepén A Kürt-téren asztallábnál alig magasabb, púpos, vöröshajú ember halad. Senki sem ügyel rá, aki mégis lelfejlezi meglepetten kiált fel, mint Kolumbusz: Nézd, rézsörényű púpos! Nini, cseresznyehajú Rómeó! Sodorok fogai közül zenél. Stopplámpafejű! A gyönyörű mellű nők elfordítják fejüket, a félmikronnal magasabbak büszkén húzzák ki magukat. Senki sem mosolyog rá, mindenki elhúzódik mellőle. Megy a kőgyepen egy i­ajlotthátú, rézhajú ember, már nem mer a soffőrökre nézni, már senkire sem mer nézni, pedig neki is két veséje, egy mája, egy szíve, tüdejének két kékeslila kamrája van, ő is levegőt szippant, s az abban lelt oxigénnel frissíti vérét. Ő is fehérjéket zsírokat, szénhidrátokat vesz magához — így él De: magasabban leng fölötte az ég, De: csontkráter dermed a hátán! Ennélfogva kimaradt a regényekből, nem lett plakáthos nem tud az emberek biztató pillantásaitól föltöltődni, mint a napelemek. A lányok nem hallják szíve harangzúgásait, kazánjaiban meddőn piroslik a szerelemhez szükséges hó, pedig Carmenért! Juditért! meg tudna halni. Egyedül lóg a világban, mint szipirtyók szájában az utolsó fog, millión nyeli a szeszt, az egyetlen csodaízt, a biztatót, amely néha harmóniát teremt szervei között. Az alkuhal nem lázadozik nyelőcsövén lecsúszva, nem tiltakozik: púpos, cinóberhajú emberbe nem folyik! Az Alkuhul az egyetlen barát, a legjobb haver, segít átformálni a világot. Elegendő meghúzni az almafák fogantyúit és visszafelé pörög a zöld, elegendő megnyomni a margaréta-gombokat és a földből spriccel ki az eső, s asztallábnál alig magasabb, púpos, ribizlibogyó-piros fickók játsszák a filmek főszerepeit. Most már érted, miért horgonyoz le a kirakatüvegek előtt, s miért köszön oda külön tisztelettel a vodkás és rimus üvegeknek? Ő a címkékkel, dugókkal, szeszekkel kötött emberi kapcsolatot! Ez a felismerés olyan rideggé, kimértté, cicomamentessé tette írásomat, hogy a rímcsengettyűket is kiszereltem a sorok végéről és belémfagytak az ódák gőzei. Róhatnám tovább a sorokat, de telni kezdenek könnymirigyeim és én nem szeretek sírni. Igen, ez az a kor, amelyben az ember kir­­pült földi fészkéből sárga holdat csipegetni az űrbe, ez az a kor, melyben reális a harmadik világháború kitörésének lehetősége, és ez az a kor, amelyben a meggyfejű, csontkráterhátú emberek csak a tárgyakkal tudtak piros izzású kapcsolatot teremteni. Lehet, hogy közömbössé és rideggé válók, semmi sem b­evlt majd, hullhat a hó, szikrázhatnak a kökörcsinek, nem érzek semmi fenségeset. De ha asztallábnál alig magasabb, rézfejű púpos ember jelenik meg a terek kőgyepén, és ismét olyan gyilkos tekintetek lövik körül, mint az imént, felrobbanok talán. Nem dühömben! Nem a méreg robbanótöltetei vetnek szét! A fájdalomé! És mikor leszállt az éj, és a hold Szilvám fölé emelkedett, a há­zak kékes fehérségét az árnyak fekete kékjével és a fák sápadt zöld­jével tarkítva, felkelt Szulamit is a szegényes kecskeször­nyoszolyá­­ról és hallgatózni kezdett. A házban minden csendes volt Kis húga egyenletesen lélegzett a fal mellett, a földön. Csupán odakint, az útmenti bokrokban, kiáltoztak forrón és szenvedélyesen a tücskök. Fülében lüktetett a vér. Az ablak rácsa a hold fényében tisztán, fer­dén rajzolódott ki a padlón. Félelemtől, várakozástól és boldogságtól reszketve, Szulamit ki­gombolta ruháját, leeresztette a földre, lábához, és meztelenül maradt a szoba közepén, arccal az ablak felé fordulva, a rács szövetén ke­resztül ráhullott a hold fénye. A sűrű illatos mirrhát ráöntötte vállára, mellére, hasára és félve hogy egyetlen drága cseppet is elpazarol, gyorsan dörzsölni kezdte az olajat a lábán, a hóna alatt és a nyaka körül. És amint tenyere és könyöke hozzáért sima, csúszós testéhez, ettől az érintéstől megremegett, édes sejtéssel. És mosolyogva, resz­ketve nézett ki az ablakon, ahol a rács mögött két topolyafa lát­szott, az egyik oldalon sötéten, a másikon ezüstös fényben és így sut­togott magában: — Ez mind a tied, kedvesem, ez mind a tied, szerelmem. Az én kedvesem különb tízezer másnál, feje színarany, haja hullámos és fekete, mint a holló. Szája édes és egész testében forró vágytól ég. Ez az én szerelmesem, ez az én egyetlenem, Jeruzsálem leányai! És mírrhától illatosan lefeküdt újra fekvőhelyére. Arccal az ab­lak felé fordulva, kezeit térdei közé szorítva, mint a kisgyermek, szíve hangos dobogása betölti a szobát. Sok idő múlik el így. Szinte le sem hunyva a szemét, félálomba merül, csak a szíve virraszt éb­re. Azt álmodja, hogy kedvese mellette fekszik. Jobb karja a feje alatt, baljával átöleli. Boldog félelmében elhessegeti az álmot sze­méről és keresi szerelmesét maga mellett, de nem talál senkit. A hold rácsos mintája a padlón már közelebb mozdult a fal felé, megrövidült és ferdébb lett. Ciripelnek a tücskök, egyhangúan cso­bog a kedroni patak, ide hallatszik a városból az éjjeli­őr panaszos kiáltása. S mi lesz, ha nem jön ma éjjel? — gondolja Szulamit. — Hi­szen kértem, s hátha hallgat rám?. .. Kényszerítelek titeket, Jeru­zsálemnek leányai, a vadkecskékre és a mezőknek szarvasaira; fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet, valamig ő akarja fié íme most bezörgetett hozzám a szerelem. Fuss, én szerelmesem! jegyesed vár téged. Légy gyors, mint a fiatal szarvas a balzsamos illatú hegyekben.“ Odakizn­ megropog a homok, könnyű léptek alatt. A leányban elhal a vér. Óvatos kéz kopogtat az ablakon. Sötét arc villan meg a rács mögött. És hallatszik a kedves halk hangja: — Nyisd ki az ajtót, én húgom, én szerelmem, én galambom, én egyetleneml­­ejemet belepte már a harmat. De hirtelen, mintegy varázsütésre, megmerevedik Szulamit teste. Fel akar állni, de nem tud, mozdítani akarja kezét és nem tudja. És nem értve, mi történik vele, így suttog az ablak felé: — Ó, fürtjeid átáztak az éj harmatától! De én levetettem köntö­sömet. Hogy vegy­em most fel újra? — Kelj fel én szerelmem. Én gyönyörűm, jöjj ki. Közeleg a reggel, nyílnak a virágok, árasztva a szőlő illatát, a szerelem dalának ideje ez: búg a vadgerlice a hegyek felől. K­UPRIN: SALAMON KIRÁLY LEGNAGYOBB SZERELME — Megmostam a lábamat — suttogja Szulamit — hogyan lépjek a földre? A sötét fej eltűnik az ablak rácsa mögül, zizegő léptek járják kö­rül a házat és elcsendesednek az ajtóban. A kedves óvatosan bedugja kezét az ajtó hasadékán. Hallani, amint ujjaival belülről keresi a reteszt. Ekkor Szulamit felkel, kezét erősen kebléhez szorítja és rémülten suttogja: — Kis húgom alszik, félek felébreszteni őt. Tétován felölti saruit, könnyű köntöst borít meztelen testére, ken­dőt borít vállára és kinyitja az ajtót, s a záváron marad a mirrha nyoma. De már senki sincs az úton, amely magányosan fehérült a sötét bokrok között a reggeli szürkeségben. A kedves nem várta meg: elment, már léptei sem hallatszanak. A hold is megfogyatkozott már, elhalványult és magasan áll. Keleten a hegyek gerince fölött már elömlik az égen a hajnal előtti hideg pír. Messze fehérlenek Jeru­zsálem falai és házai. — Szerelmem! Életem királya! — kiáltja Szulamit a nedves sö­tétségbe. — Itt vagyok. Várok rád... Térj vissza! De senki sem felel. „Lefutok az úton és utolérem, utolérem az ép kedvesem — mondja magában Szulamit. — Végigmegyek az úton, a város utcáin, terein és megkeresem azt, akit az én lelkem szeret. Ó, bár az én testvérem volnál,ki az én anyám emlőjét szívta, hogy mikor megtalálván téged az utcán, megcsókollak, senki se rójon meg miatta. Kézen fog­nálak és elvezetnélek anyám házába. Te tanítanál engem, én meg itatnálak a gránátalma borával. Kényszerítelek titeket, Jeruzsálem leányai, ha mgtaláljátok az én szerelmesemet,­ mit mondotok néki, hogy én a szerelem betege vagyok." Így beszél magában és könnyed, rugalmas léptekkel siet lefelé az úton a városba. A szemetes kapunál a fal mellett ül és szunyókál a reggel hűvösségében a két őr, aki az éjszaka a várost járta, Felserken 12

Next