A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

Kurucz Sándor felvétele mind a kettő, ámulattal nézi a futó leánykát. Az ifjabb feláll és ki­­tárt karokkal elállja az útját. — Megállj, megállj, gyönyörűm! — kiáltja nevetve. — Hova sietsz? Bizonyára titokban kedvesednél töltötted az éjszakát, és tested még meleg az öleléstől, mi meg elgémberedtünk az éjszaka hűvösségétől. Igazságos lenne, ha egy kicsit leülnél mellénk. Az idősebb is felemelkedik és át akarja ölelni Szulamitot. Nem nevet, csak nehezen fúj, szaporán és sípolva, nyelvével elkékült ajkát nyaldossa. Arcát elcsúfítják a sekély mély forradásai és ijesztőnek rémlik a sápadt félhomályban. És megszólal rekedt orrhangon: Igaz is. Mennyivel különb a te kedvesed a többi férfinál, szép leányka? Hunyd be a szemed és nem tudsz m­egkülönböztetni engem előle. Sőt, én még különb is vagyok, mert nagyobb a tapasztalatom. Megragadják a mellét, vállát, csuklóját, ruháját Szulamit azonban erős és hajlékony és olajjal bekent teste sikamlós Kiszakítja magát az őrök kezében hagyva kendőjét és még sebesebben szalad vissza­fele az úton. Nem érez sem sérelmet, sem félelmet: egész lényét betölti Salamon. Elhaladva a ház mellett, látja, hogy az ajtó, amelyen az előbb kilépett ugyanúgy nyitva áll, ásít fekete négyszögével a fehér falon. De csak visszafojtja lélegzetét, összehúzódik, mint a macska és lábujjhegyen, nesztelenül tovább szalad. Átmegy a Kedron hídján, megkerüli Sziloám falu szélét és a köves úton kapaszkodni kezd Bat-el-Háb déli lejtőjén, a szőlő felé. Fivére még alszik a karók között, gyapjútakaróba burkolva, harmattól ned­vesen, Szulamit költögeti, de a fiú nem ébred: rabul ejtette a fiatal, reggeli álom. Mint tegnap is, lángol a hajnal Anaze felett. Szél támad. Árad a virágzó szőlő illata. — Megy­ek, odapillantok, ahol az én szerelmesem állt a falnál — mondja Szulamit. — Megérintem a követ, amelyet ő érintett, meg­csókolom a földet, amelyet lába taposott. Könnyen siklik a lány a szőlőtőkék között. Harmat csöppen le ró­luk, hűsíti a lábát és könyökére fröccsen. És ekkor Szulamit örömteli kiáltása tölti be a szőlőt. A király ott áll a falnál. Sugárzó arccal nyújtja karját a leányka felé. Madárnál könnyebben veti át magát Szulamit a kerítésen és szó nélkül a boldogság sóhajával tapad a király nyakára. Így múlik el néhány perc. Salamon végül elvonja magát a lány szájáról, s mámorosan, remegő hangon mondja: — Ó, milyen gyönyörű vagy, szerelmem, milyen gyönyörű! — Ó, milyen gyönyörű vagy, te, szerelmem! — feleli a leány. Az elragadtatás és a hála könnye, a boldogság könnye csillog Szu­lamit sápadt, gyönyörű arcán. A szerelemtől ájultan roskad a földre és alig hallható, bódult szavakat suttog. — A mi nyoszolyánk a pázsit. A mi takarónk a cédrusok lombja . .. Csókolj engem a te ajkad csókjaival. A te csókjaid édesebbek a bor­nál . . . Kis idő múltán Szulamit feje Salamon mellén nyugszik. A király bal karjával átöleli. A lány füléhez hajolva, a király súg valamit, szelíd szavakkal kér bocsánatot, és Szulamit pirul e szavaktól és lehunyja szemét. Majd leírhatatlan bájos mosollyal, szégyenlősen így szól . . — Az én fivérem őrzőül állított a szőlőbe ... és a magam szőlejét nem őriztem. De Salamon megfogja a sötét kis kezet és forrón ajkához szorítja. — Sajnálod, Szulamit? — Ó, nem, királyom, szerelmem, nem sajnálom. Ha most nyomban felkelnél és elmennél tőlem, ha arra volnék ítélve, hogy soha többé ne lássalak viszont, akkor is hálával említeném a neved napjaim végeztéig, a Salamon! — Mondd meg nekem, Szulamit... De kérlek, igazat szólj, egyetle­nem. Tudtad, ki vagyok? — Nem és most sem tudom. Azt gondoltam ... De szégyellem be­vallani ... Félek, ki fogsz nevetni... Azt beszélik, hogy errefelé, a Bat-el-Háb hegyen néha pogány istenek bolyonganak ... És sok közü­lük csodaszép... Én azt gondoltam: talán Korusz vagy te, Ozirisz fia, vagy valamely más isten? — Nem, csak a király vagyok, szerelmesem. De ezen a helyen, ahol most napbarnított édes kezed csókolom, esküszöm neked, hogy még sohasem, sem az ifjúság első szerelmi sóvárgásaiban, sem a dicsőség teljében nem lángolt a szívem oly olhatatlan vágyako­zástól, mint amelyet a te egyetlen mosolyod ébreszt, lángoló fürt­jeid puszta érintése, bíborszín ajkad hajlata! Gyönyörű vagy, mint a Kedár sátrai, mint a kárpitok Salamon templomában! Csókod meg­részegít engem. Melled a legfelségesebb illat. Bimbója mámorító mint a bor! — Ó, nézz rám, nézz rám, én szerelmem. Szemed alkábít! Ó, mi­csoda boldogság: értem lángol a te vágyad! A te hajad illatos. Mint egy köteg mirrha, úgy fekszel a két mellem között! Az idő folyása megáll és föléjük borul mint a nap korongja. Nyo­­szolyájuk a pázsit, fedél fölöttük a cédrusok, a falak, a ciprusok. És a lobogó sátruk felett: a szerelem. Volt a király palotájában egy nyolcszögletű, hűvös, fehér márvány­­medence. Sötétzöld malachit lépcsőfokok ereszkedtek le a mélybe. Hó­fehér egyiptomi jáspisból készült borítás keretezte, alig észrevehető rózsaszín erecskékkel. A falakat a legnemesebb ébenfa borította. Négy rózsaszín szardonixből készült oroszlánfa bocsátotta a vizet vékony su­gárban a medencébe. Nyolc embermagasságú ezüsttükör, pompás szi­­doni munka, mély­edt a falba a karcsú fehér oszlopok között Mielőtt Szulamit belépett a medencébe, ifjú szolgálóleányok illatos anyagokat öntöttek belé és a víz megfehéredett tőlük, égszínkékké vált, majd szikrázni kezdett, mint a tejszínű opál. A rabnők elragadta­tással bámulták Szulamitot, mikor levetkőztették, majd a tükör elé ve­zették. Nem volt hibája gyönyörűséges testének, ragyogott, mint az érett, barna gyümölcs, finom, aranyos pillék hamvában. És amint megl­­átta meztelen testét a tükörben, elpirult a lány is és ezt gondolta: „Mindez a tied, királyom!“ Frissen, hűvösen és illatosan lépett ki a mendencéből, reszkető víz­­cseppektől borítva. A rabnők kurta fehér tunikát adtak rá, a legfinomabb egyiptomi vászonból és drága szargomi bisszusból készült köntöst, amelynek olyan ragyogó arany színe volt, mintha az egész ruhát merő npsugárból szőtték volna. Lábára piros sarut húztak, kecskegida bőré­ből, megszárították tűzvörös fürtjeit és nagy fekete gyöngysorba fon­ták, kezeit csengő karperecekkel ékesítették. / Folytatjuk­ Ján Simonovi Átváltozott szerelem I. Csók, te kristályunk, csipesszel készített, karika-szájacskák, miket reggel az ágyban hagyunk. Még marad egy cseppnyi at­atiko fény a szekrényen a porban, s az ablak úgy csüng az ágyon, mint a leoldott pizsama. fi. Az álom természetes gödör bennem, homály-pamacs, mely elvesz a szürke szobában, pedig önmagában is okszerűbb volt a hitnél, mely bensőmben dülöng, s a józan észnél, melyben lassan összeáll a szerkezet. Mily gonddal etetgetem reggelente kis álmomat, takargatom s csukogatom szemét. III. Előszobám, a sötétség, színig van nyálkás, kemény s törékeny holmival, porlepte s nedves is, nem kívül, hanem belülről, nem tudjuk, mi folyik, mi zajlik mélyen, kihull az ablakon, olykor megszépül, szemünk előtt és szemünk mögött, átlényegül benne a szerelem, eltorzítja a hangokat, s közénk feszül szétterpeszkedve. Veres János fordítása

Next