A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

Ez év szeptemberében Azerbajdzsánban befejezik a Kura-Baku­t hatalmas vízvezeték építését. Ké­pünkön a vezeték egyik szakaszának szerelési munkálatait látjuk. Képek a Szovjetunióból Az idén a krasznojarszki körzet erdőgazdaságai több mint nyolcmillió köbméter szálfát szállítanak a teniszes folyón a fafeldolgozó telepekre. Shelley a felhő Tengert, vad esőt hosok aszú mezők virágaira, s ha alól a levél, hűs fátylat a dél tüzes álmaira. Szárnyam szőr kelteni harmatot a pici bimbóra, ha álmatag pihen anyja szivén, akit a fény táncában ringat a nap. Korbácsom a jég, a zöld vidék nyög alattam messzi fehérben, s mint permeteg, tovább megyek s mennydörgés a nevetésem. Szörnyű hegyeket hóval temetek s a fenyők sírnak komoran; s ez az én fehér párnám, hol az Éj ringat jég-karjaiban. Nagy tornyaimon kormányosom, a villám őrködik, pincémben örök vihar dörög és rázza láncait, és földi tájon, óceánon vezetőm simán suhan át, mert a bíbor mélységek alól vágy hívja, ezer najád, völgyek, hegyek, patak felett és tó és bérc felett akárhova száll, mindig vele jár a szellem, akit szóret; s míg rajtam az Ég kék mosolya ég, neki folyton a könnye pereg. Vad tollazata füzében a ■neteorszemú, vérszínű Nap fedélzetem hátán terem, ha sápad a virradat, ahogy egy kígyóit sas ülhet a dúlt földrengésrázta hegyen, hol szárnya arany lángjaiban egy percre megpihen. S ha az Alkonyától tükrözve lobog szelíden az óceán, lentről meg a mély ég lilai gyászleple hull reám, mint gerle ülök fészkem fölött szárnycsukva és puhán. A fehér tűz­töltető lány, az a gömbölyű, akinek a neve Hold, padlómon, amely széthozta pehely, éjfélkor égve bolyg; s ha lépte nyomán, melyet talán nesznek angyal se hisz, kilyukad fekete sátram szövete, benéznek a csillagok is; és én nevetek, hogy nyüzsgenek arany méh rajaik, s továbbszakitom szétvert plafonom, mig a föld vizeit, tavait, e sok szivemet megjárt kis eget, fényükkel nem kövezik. Tűzzel kötöm át a Nap derekát s a Holdét gyöngybe fonom: vulkán feketül, csillag menekül ha vihar viszi vad lobogóm. Két fok között hídként feszülök, tengerem leszakad, — napfényölő, biztos tető, hegyláncok tartanak. Ha a légi Hatalmak elém leborulnak, orkán, tűz s hó követ, a büszke Szivárvány ezer szine vár rám diadalkapu! — s én megyek; szférák tüze szent fényt sző odafent, lent meg a Föld nevet. Dajkám a Menny, a végtelen; Föld és Viz lánya vagyok; járok a Világ pórusain át; változom s nem halok. Mert mikor a tiszta egekről vissza­vonul a sötét vihar s a szél s a nap a­ kék dómba borul konvex sugaraival, az eső komor barlangjaiból én csak nevetek síromon s mint földből a lélek, a méhből új élet: kitörök s lerombolom. Szabó Lőrinci fordítása A múlt évben több mint kétezer turista tekintette meg a híres kamcsatkai melegvízű forrásokat. APN felvételei Ivan Dusavský felvétele

Next