A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-18 / 42. szám

Ideológia és forradalom Az ideológiai tudatnak a hatvanas évek vé­gén bekövetkezett széthullását elemezve, an­nak okait keresve nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a körülményeket, melyek nem kifejezetten ideológiai természetűek, de végső soron meghatározzák az ideológiai tudatot. A marxisták egyébként is az emberek fejében uralkodó zűrzavart mindig az élet zűrzavaros­ságának a tükröződéseként értelmezték, illetve megfordítva, így, ha tudatában is vagyunk az ideológiai folyamatok viszonylagos önállóságá­nak és a társadalmi életet befolyásoló szere­pének, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a társadalmi fejlődés dialektikája az, amely gondolkodásunk útjába megtévesztő akadályo­kat gördít. Az ötvenes évek végén jónéhányat közülük nem sikerült leküzdenünk, s ennek következményeit ma is érezzük. 1920-ban Jiff Walker figyelmeztető szavakat intézett azokhoz, „akik a jelen gyűlöletének lázában égnek és a jövőt sóvárogják“, s akik a forradalomtól a földi paradicsom megvaló­sítását várják. „Aki azt képzeli, hogy százszor jobbá tudja tenni a világot, halálosan csalódik, ha ráébred, hogy csak kétszer tette jobbá.“ E szavak igazához fél évszázad elmúltával sem férhet kétség, ezt saját, sokszor keserű ta­pasztalataink támaszthatják alá. Sokak számára elég volt annyi, hogy forradalmunkra árnyé­kot tett a személyi kultusz, és máris a vég elérkezését látták benne. A forradalom által előidézett új problémák felvetődésében tulaj­don kishitűségük igazolását látták, úgy, ahogy azt Wolker megjósolta. A forradalom viszont sikereket is hozott, s ez sok forradalmár szá­mára elég volt ahhoz, hogy azt higgye: elkép­zelései valóra váltak s minden, ami ennek el­lentmond, a kiverulánsok szüleménye. A szocializmus alapjainak lerakása során elért eredmények a befejezett mű illúzióját keltették, amit kellőképpen tükröz az a maga­biztos kijelentés is, hogy „a szocializmus győ­zedelmeskedett hazánkban“. A munkásosztály politikai hatalmának megteremtése, a terme­lőeszközök társadalmi tulajdonba vétele min­den bizonnyal a forradalom egy szakaszának betetőzését jelentette, de nem jelenthette a fejlődés lezárulását. A szocializmus ugyanis nemcsak proletárdiktatúra és a termelőeszkö­zök köztulajdonba vétele, bár igaz, hogy egyik nélkül sem képzelhető el. A szocializmus a tár­sadalmi viszonyokon racionálisan úrrá lenni akaró, azokat tovább fejleszteni kívánó viszony­lag szabad individumok társadalma, mely meg­teremti a szükségszerűség birodalmából a sza­badság birodalmába való átmenet lehetőségét, amit Marx kommunizmusnak nevezett. Ezért olyan társadalom ez, melyben Lenin szerint a szakácsnők is elsajátítják az államirányítást, s amely megteremti az emberek közötti új kap­csolatok és a munkához való új viszony alap­jait stb. Ahány szempont, annyi nézet, definí­ció és jellemzés a szocializmusról. Dehát mindez a hatvanas évek elején is éppúgy ismeretes volt, mint ma, s végered­ményben senki sem tagadta, hogy a­ fejlett szo­cialista társadalom felépítésének feladata előtt állunk. Csakhogy e feladat túl sokáig állt előt­tünk, túl sokáig gyönyörködtünk a létrehozott műben, anélkül, hogy annak hibáival szemben is kritikusan állást foglaltunk volna, így a meglévő problémák beismerésétől, illetve meg­oldásától való vonakodás összefonódott a for­radalom előtt álló feladatok megoldásának elodázásával. Lehet, hogy a biztonságunk meg­rendülésétől való félelem, a bátorság hiánya, annak beismeréséhez, hogy a szocialista for­radalom is csak emberi mű, talán a forradalom iránti túlzott odaadás, az elfásulás és a ké­nyelmesség okozta azt, hogy anámításba es­tünk és ebből fakadó hamis optimizmust eről­tettünk magunkra. Még a házépítéssel sem lehet késlekedni, a tetőnélküli építmény beázik, a félbemaradt falakat kikezdi az eső és a fagy. Minden stag­náló társadalom is ki van téve a kopásnak. E hasonlat egy lényeges ponton azért sántít: a ház létezését tartóssága jelzi, a társadalo­mét az, hogy él. Az élet pedig mozgás, válto­zás, fejlődés, így az életszínvonal szinte már akadályta­lannak hitt általános, konfliktusmentes emelke­déséről kialakult optimista képzet elterjedésé­vel párhuzamosan kezdtek összeomlani az öt­éves tervek, olyannyira, hogy végül már ter­vek sem léteztek. S a dolgozó nép erkölcsi­politikai egységén­ek — mely tényleg kiala­kulóban volt — gondtalan hangoztatása köze­pette indult meg a társadalmi tudat dezin­tegrációja, s ezt a megváltó szerepében tet­szelgők később ügyesen ki is használták. Ma azt állítjuk, hogy olyan időszak volt ez, mely­ben felhalmozódtak a megoldatlan problémák. Ez igaz, csakhogy a megoldatlan probléma nem tárgysorozati kérdőjel, hanem a társadalmat legyengítő nyitott seb, a fertőzés góca. S nincs olyan társadalom, mely a végtelenségig visel­ni tudja a sebeket. Ezt az ideológia terén vég­bement folyamat igazolja leginkább. A saját ideológiájának védelmezésére és to­vábbfejlesztésére törekvő valamennyi társa­dalmi csoport igyekezete önfenntartási ak­tus, mert az ideológia nemcsak tükröződmény, hanem az illető csoport társadalmi helyze­tének indoklása is; az ideológia a társadalmi csoportokat összetartó, összefogó erő, az ak­tivitás kibontakoztatója, normarendszer a kör­nyező világ értékeinek felméréséhez. A for­radalmi jellegű társadalmi csoportok érdekeit szolgáló ideológia élő képződmény, éppúgy, mint maga a társadalmi csoport. Ezért a for­radalmi ideológia sohasem védelmezhető meg elméleti tantételek, minden időben érvényes racionális érvek ismételgetésével, illetve úgy, mint egy vallási dogma — az eretnekek üldö­zésével. A forradalmi jellegű társadalmi cso­portok helyzetét tükröző és indokló ideológia érdekek kifejeződése, a szükségletek, vágyak, óhajok kielégítésének racionálisan indokolt­­programja. Mindez fokozottan érvényes a mun­kásmozgalom tudományos, marxista ideológiá­jára. A különféle társadalmi csoportok tagjainak szükségletei, vágyai és óhajai olyan gyorsan változnak, amilyen gyorsan sikerül valóra vál­tani az ezeket kifejezésre juttató programot. Az ideológia kontinuitásának szükségessége és a változások szükségessége az ideológiában épp úgy öszefonódik, mint az életben. A marxis­ta ideológia elméleti alapjainak folytonosságát és ezeknek az alapoknak a szilárdságát, a munkásosztály történelmi küldetésének felis­meréséről tanúskodó tartósságát csak a moz­galom és az egész társadalom előtt álló fel­adatok szakadatlan, meg-megújuló program­szerű megoldása biztosíthatja. Amint az ideo­lógia elveszti programszerű konkrét jellegét és nem áll összhangban az adott helyzettel, elveszti a tömegkre gyakorolt vonzerejét, és így elméleti alapjai is bomlásnak indulnak. E helyzetet talán egy sokéig csodált és elér­ni vágyott hegycsúcs sikeres megmászásához lehetne hasonlítani. Azokat, akik feljutottak, a siker feletti jogos öröm és boldogság érzése tölti el. Örülnek a vezetők, a vezetettek, sőt azok is, akik a hegymászó túrán más kiút hí­ján, kényszerből vettek részt. Rövid idő múltán mindnyájukat újabb csúcsok kerítik vonzá­sukba. S ez olyan pillanat, amikor az embe­reket könnyen meg lehet nyerni, de ugyan­olyan könnyen el is lehet veszíteni. Az a túra­­vezető, aki az újabb csúcsok megmászásával fittyet hányna az eddig megtett útnak, s ez­zel lebecsülné az elvégzett munkát, komikussá válna. De ha mindezt egy politikus teszi meg, az már tragédia. Ez a hasonlat is, mint általá­ban minden hasonlat, kicsit sántít. A politika nem turisztika, a politika nem kedvtelésből, hanem szükségszerűségből ostromolja a csú­csokat. S a legnagyobb bajt az okozza, ha e szükségszerűséget nem ismeri fel kellőképpen. Ilyenkor történik meg aztán, hogy mások­ emelik fel a szavukat, olyanok, akik kihasznál­ják a létező elégedetlenséget és dezorientá­­ciót, s tagadásba veszik az elért pozitív ered­ményeket is. A történelem szigorúan bünteti az olyan kísérleteket, melyek nem veszik fi­gyelembe a mozgás törvényeit. Az a mozga­lom, mely nem képes előrehaladni a megkez­dett úton, kétségessé teszi magát az indulást, az egész utat. S erről az útról van szó. A szocializmus csak úgy lehet hű önmagához, ideológiája csak úgy lehet szocialista ideológia, ha ismeri a megkezdett út pontos irányát, ha konkrétan tudja azt, hogy a megtett lépések hová vezet­nek ma és hová holnap, ha a sok kínálkozó al­ternatíva közül ki tudja választani a legcél­szerűbbet s ehhez képes megnyerni az emberek többségét. A politikai perspektíva nem ködös látomás, hanem mindenki számára érthető, a többség számára vonzó , céltudatos, kézzel fogható, meggyőzően hasznos politikai intéz­kedésekkel kicövekelt — út. A végrehajtási irányelv ilyen feladatként tűzi ki az ország politikai és gazdasági konszo­lidálást. A feladatok hosszú láncolatában — melynek végét, mint minden reális politikai perspektíva esetében, inkább sejtjük, mint lát­juk — valóban ezek kívánkoznak az első hely­re. E perspektíva valóra váltásától várható az ideológiai tudat megszilárdulása is. E tudat mindig akkor degenerálódik, amikor a forra­dalom megfeneklik, s csak a forradalomnak az eredeti értelmet visszaadó, annak jogossá­gát és szükségességét gyakorlatilag bizonyító pozitív tettekkel teremthető újjá. Az ideológia szférájában is a végrehajtási irányelv az egyedüli reális perspektíva, mert tettekre épül, mert alkotói nem várnak tőle csodákat, nem teszik ki a csalódás kockázatá­nak , mert nemcsak a hiányosságokkal szá­molnak, hanem a felmerülő problémákkal is. Az eltelt évtized eléggé megtanított bennünket arra, hogy a forradalomnak nemcsak azok ár­tanak, akik illúziót vesztve közönyösekké vál­nak, hanem azok is, akik kényelemből vagy számításból csupán magasztalni képesek. Szá­munkra a forradalmi perspektíva valóban csak­ tetteken alapuló perspektíva lehet, a forradalmi ideológia pedig csak az előrelendülő mozgalom kritikus önvizsgálata. VLADIMÍR BROŽÍK (Megjelent a Nové Slovo 38. számában)

Next