A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-18 / 42. szám
Ideológia és forradalom Az ideológiai tudatnak a hatvanas évek végén bekövetkezett széthullását elemezve, annak okait keresve nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a körülményeket, melyek nem kifejezetten ideológiai természetűek, de végső soron meghatározzák az ideológiai tudatot. A marxisták egyébként is az emberek fejében uralkodó zűrzavart mindig az élet zűrzavarosságának a tükröződéseként értelmezték, illetve megfordítva, így, ha tudatában is vagyunk az ideológiai folyamatok viszonylagos önállóságának és a társadalmi életet befolyásoló szerepének, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a társadalmi fejlődés dialektikája az, amely gondolkodásunk útjába megtévesztő akadályokat gördít. Az ötvenes évek végén jónéhányat közülük nem sikerült leküzdenünk, s ennek következményeit ma is érezzük. 1920-ban Jiff Walker figyelmeztető szavakat intézett azokhoz, „akik a jelen gyűlöletének lázában égnek és a jövőt sóvárogják“, s akik a forradalomtól a földi paradicsom megvalósítását várják. „Aki azt képzeli, hogy százszor jobbá tudja tenni a világot, halálosan csalódik, ha ráébred, hogy csak kétszer tette jobbá.“ E szavak igazához fél évszázad elmúltával sem férhet kétség, ezt saját, sokszor keserű tapasztalataink támaszthatják alá. Sokak számára elég volt annyi, hogy forradalmunkra árnyékot tett a személyi kultusz, és máris a vég elérkezését látták benne. A forradalom által előidézett új problémák felvetődésében tulajdon kishitűségük igazolását látták, úgy, ahogy azt Wolker megjósolta. A forradalom viszont sikereket is hozott, s ez sok forradalmár számára elég volt ahhoz, hogy azt higgye: elképzelései valóra váltak s minden, ami ennek ellentmond, a kiverulánsok szüleménye. A szocializmus alapjainak lerakása során elért eredmények a befejezett mű illúzióját keltették, amit kellőképpen tükröz az a magabiztos kijelentés is, hogy „a szocializmus győzedelmeskedett hazánkban“. A munkásosztály politikai hatalmának megteremtése, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele minden bizonnyal a forradalom egy szakaszának betetőzését jelentette, de nem jelenthette a fejlődés lezárulását. A szocializmus ugyanis nemcsak proletárdiktatúra és a termelőeszközök köztulajdonba vétele, bár igaz, hogy egyik nélkül sem képzelhető el. A szocializmus a társadalmi viszonyokon racionálisan úrrá lenni akaró, azokat tovább fejleszteni kívánó viszonylag szabad individumok társadalma, mely megteremti a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átmenet lehetőségét, amit Marx kommunizmusnak nevezett. Ezért olyan társadalom ez, melyben Lenin szerint a szakácsnők is elsajátítják az államirányítást, s amely megteremti az emberek közötti új kapcsolatok és a munkához való új viszony alapjait stb. Ahány szempont, annyi nézet, definíció és jellemzés a szocializmusról. Dehát mindez a hatvanas évek elején is éppúgy ismeretes volt, mint ma, s végeredményben senki sem tagadta, hogy a fejlett szocialista társadalom felépítésének feladata előtt állunk. Csakhogy e feladat túl sokáig állt előttünk, túl sokáig gyönyörködtünk a létrehozott műben, anélkül, hogy annak hibáival szemben is kritikusan állást foglaltunk volna, így a meglévő problémák beismerésétől, illetve megoldásától való vonakodás összefonódott a forradalom előtt álló feladatok megoldásának elodázásával. Lehet, hogy a biztonságunk megrendülésétől való félelem, a bátorság hiánya, annak beismeréséhez, hogy a szocialista forradalom is csak emberi mű, talán a forradalom iránti túlzott odaadás, az elfásulás és a kényelmesség okozta azt, hogy anámításba estünk és ebből fakadó hamis optimizmust erőltettünk magunkra. Még a házépítéssel sem lehet késlekedni, a tetőnélküli építmény beázik, a félbemaradt falakat kikezdi az eső és a fagy. Minden stagnáló társadalom is ki van téve a kopásnak. E hasonlat egy lényeges ponton azért sántít: a ház létezését tartóssága jelzi, a társadalomét az, hogy él. Az élet pedig mozgás, változás, fejlődés, így az életszínvonal szinte már akadálytalannak hitt általános, konfliktusmentes emelkedéséről kialakult optimista képzet elterjedésével párhuzamosan kezdtek összeomlani az ötéves tervek, olyannyira, hogy végül már tervek sem léteztek. S a dolgozó nép erkölcsipolitikai egységének — mely tényleg kialakulóban volt — gondtalan hangoztatása közepette indult meg a társadalmi tudat dezintegrációja, s ezt a megváltó szerepében tetszelgők később ügyesen ki is használták. Ma azt állítjuk, hogy olyan időszak volt ez, melyben felhalmozódtak a megoldatlan problémák. Ez igaz, csakhogy a megoldatlan probléma nem tárgysorozati kérdőjel, hanem a társadalmat legyengítő nyitott seb, a fertőzés góca. S nincs olyan társadalom, mely a végtelenségig viselni tudja a sebeket. Ezt az ideológia terén végbement folyamat igazolja leginkább. A saját ideológiájának védelmezésére és továbbfejlesztésére törekvő valamennyi társadalmi csoport igyekezete önfenntartási aktus, mert az ideológia nemcsak tükröződmény, hanem az illető csoport társadalmi helyzetének indoklása is; az ideológia a társadalmi csoportokat összetartó, összefogó erő, az aktivitás kibontakoztatója, normarendszer a környező világ értékeinek felméréséhez. A forradalmi jellegű társadalmi csoportok érdekeit szolgáló ideológia élő képződmény, éppúgy, mint maga a társadalmi csoport. Ezért a forradalmi ideológia sohasem védelmezhető meg elméleti tantételek, minden időben érvényes racionális érvek ismételgetésével, illetve úgy, mint egy vallási dogma — az eretnekek üldözésével. A forradalmi jellegű társadalmi csoportok helyzetét tükröző és indokló ideológia érdekek kifejeződése, a szükségletek, vágyak, óhajok kielégítésének racionálisan indokoltprogramja. Mindez fokozottan érvényes a munkásmozgalom tudományos, marxista ideológiájára. A különféle társadalmi csoportok tagjainak szükségletei, vágyai és óhajai olyan gyorsan változnak, amilyen gyorsan sikerül valóra váltani az ezeket kifejezésre juttató programot. Az ideológia kontinuitásának szükségessége és a változások szükségessége az ideológiában épp úgy öszefonódik, mint az életben. A marxista ideológia elméleti alapjainak folytonosságát és ezeknek az alapoknak a szilárdságát, a munkásosztály történelmi küldetésének felismeréséről tanúskodó tartósságát csak a mozgalom és az egész társadalom előtt álló feladatok szakadatlan, meg-megújuló programszerű megoldása biztosíthatja. Amint az ideológia elveszti programszerű konkrét jellegét és nem áll összhangban az adott helyzettel, elveszti a tömegkre gyakorolt vonzerejét, és így elméleti alapjai is bomlásnak indulnak. E helyzetet talán egy sokéig csodált és elérni vágyott hegycsúcs sikeres megmászásához lehetne hasonlítani. Azokat, akik feljutottak, a siker feletti jogos öröm és boldogság érzése tölti el. Örülnek a vezetők, a vezetettek, sőt azok is, akik a hegymászó túrán más kiút híján, kényszerből vettek részt. Rövid idő múltán mindnyájukat újabb csúcsok kerítik vonzásukba. S ez olyan pillanat, amikor az embereket könnyen meg lehet nyerni, de ugyanolyan könnyen el is lehet veszíteni. Az a túravezető, aki az újabb csúcsok megmászásával fittyet hányna az eddig megtett útnak, s ezzel lebecsülné az elvégzett munkát, komikussá válna. De ha mindezt egy politikus teszi meg, az már tragédia. Ez a hasonlat is, mint általában minden hasonlat, kicsit sántít. A politika nem turisztika, a politika nem kedvtelésből, hanem szükségszerűségből ostromolja a csúcsokat. S a legnagyobb bajt az okozza, ha e szükségszerűséget nem ismeri fel kellőképpen. Ilyenkor történik meg aztán, hogy mások emelik fel a szavukat, olyanok, akik kihasználják a létező elégedetlenséget és dezorientációt, s tagadásba veszik az elért pozitív eredményeket is. A történelem szigorúan bünteti az olyan kísérleteket, melyek nem veszik figyelembe a mozgás törvényeit. Az a mozgalom, mely nem képes előrehaladni a megkezdett úton, kétségessé teszi magát az indulást, az egész utat. S erről az útról van szó. A szocializmus csak úgy lehet hű önmagához, ideológiája csak úgy lehet szocialista ideológia, ha ismeri a megkezdett út pontos irányát, ha konkrétan tudja azt, hogy a megtett lépések hová vezetnek ma és hová holnap, ha a sok kínálkozó alternatíva közül ki tudja választani a legcélszerűbbet s ehhez képes megnyerni az emberek többségét. A politikai perspektíva nem ködös látomás, hanem mindenki számára érthető, a többség számára vonzó , céltudatos, kézzel fogható, meggyőzően hasznos politikai intézkedésekkel kicövekelt — út. A végrehajtási irányelv ilyen feladatként tűzi ki az ország politikai és gazdasági konszolidálást. A feladatok hosszú láncolatában — melynek végét, mint minden reális politikai perspektíva esetében, inkább sejtjük, mint látjuk — valóban ezek kívánkoznak az első helyre. E perspektíva valóra váltásától várható az ideológiai tudat megszilárdulása is. E tudat mindig akkor degenerálódik, amikor a forradalom megfeneklik, s csak a forradalomnak az eredeti értelmet visszaadó, annak jogosságát és szükségességét gyakorlatilag bizonyító pozitív tettekkel teremthető újjá. Az ideológia szférájában is a végrehajtási irányelv az egyedüli reális perspektíva, mert tettekre épül, mert alkotói nem várnak tőle csodákat, nem teszik ki a csalódás kockázatának , mert nemcsak a hiányosságokkal számolnak, hanem a felmerülő problémákkal is. Az eltelt évtized eléggé megtanított bennünket arra, hogy a forradalomnak nemcsak azok ártanak, akik illúziót vesztve közönyösekké válnak, hanem azok is, akik kényelemből vagy számításból csupán magasztalni képesek. Számunkra a forradalmi perspektíva valóban csak tetteken alapuló perspektíva lehet, a forradalmi ideológia pedig csak az előrelendülő mozgalom kritikus önvizsgálata. VLADIMÍR BROŽÍK (Megjelent a Nové Slovo 38. számában)