A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-18 / 42. szám

PETER JAROŠ Bevégeztetett Az aggastyán határozott kézmozdulatával le­csillapította őket. Amikor elhallgattak, Intett, hogy üljenek le, de ő maga állva maradt. Megvárta, míg mind­annyian leültek. Közben lágyan simogatta a szája sarkától egészen köldökéig érő, hegye­sen végződő fehér szakállát. Kis idő múlva mély lélegzetet vett és megszólalt: — Gonosz szándékkal szivetekben léptétek át házam küszöbét. Váratlanul érkeztetek. A sze­metekben, kezetekben és késeitekben fészkelő haragot is magatokkal hoztátok. Elém álltatok, mondván: „Az unokád megbecstelenítette leá­nyunkat és húgunkat. Szolgáltasd ki őt nekünk, hogy igazságot tehessünk!" Igen, ezt mondtá­­tok, és a bosszúra gondoltatok. Haragotokért nem teszek nektek szemrehányást, de nem is örülök neki. Egyetlen kívánságom, hogy legye­tek még egy kevés türelemmel, és hallgassa­tok meg. Szeretnék néhány apróságot elmesél­ni unokám, de egyben leányotok és húgotok életéből. Ha addigra sem múlik el haragotok, mire mondókám­ végére érek, kiadom őt kénye­­tekre-kedvetekre. Elfogadjátok? — Beszélj, hallgatunk! — mondja az ü­ldögé­­lők legöregebbje, s a többiek jóváhagyóan rá­bólintanak. — Hideg tél volt, derékig érő hó hullott. Amerre a szem ellátott, mindenüt csillogóan fehérlett, s ha kisütött a nap, vakította a sze­met. S ebben a nagy-nagy fehérségben egyszer­re csak felhangzik a kiáltás: „Hijóó, nosza elő-­ re az új­szülöttért! II“ Csattan az ostor, a lovak megriadnak, és felnyerítenek. Magasra dob­ják farukat. De ekkor már megszólalnak a hámra erősített csengők és a szán elindul... Igen, a hó egyformán csikorog a botosok és a szán alatt. A megfagyott hókéreg ropogva megtörik. A szántalpak mögött két mély pár­huzamos csík húzódik. Mégse higgyétek, hogy a hótakaró vastagsága és nyikorgása teljesen elnyomta a nehéz lópaták dobogását. Hárman ülnek a szánon. A kocsis, aki a gyeplőt tartja és minduntalan az ostort csattog­tatja a lovak háta fölött. Mögötte, hátrább a jövendő koma, és mellette az újszülött szélesen mosolygó apja, az én hatodik fiam, Pál. A ko­mát Péternek hívták, a kocsist Jánosnak. Mind­ketten a ti családotokból származtak... De fi­gyeljetek tovább a történetre, mert a szán csak úgy röpül, a lovak ugrándoznak, s azok hár­man szüntelenül vedelik a pálinkát... Csakhamar egy ház előtt állnak meg, s még el sem ült a csengettyűszó, már nyílik is az ajtó. A lépcsőn óvatosan lépked lefelé egy asszony, maga előtt nagy, fehér posztótakarót tartva. A szán hátuljában szétteríti. Mielőtt tá­vozna, az újszülött édesapja, Pál fiam rászól: „Hozzátok ki a fiút!" A nő eltűnik a házban, s még ugyanabban a pillanatban egészen váratlanul kitör a hóvi­har. A szél felsikolt a csupasz, megdermedt ágak között, s felkavarja a havat. A lovak nyug­talanul beleszimatolnak a levegőbe, rántanak egyet a szánon, de a kocsis azonnal vissza­fogja őket... Megjelenik a komaasszony, Karján a csecse­mő, akit úgy bebugyoláltak a bundákba, hogy létezését csak sejteni lehet. A komaasszony, az újszülött és az édesanyja már helyet fog­laltak a szánon, amikor a kocsis megkérdi: „Minden rendben?" Az asszonyok bólintanak, a koma felkiált: „Hijóóó ...“ A szán újból el­indul, de ahogy elhagyják az utolsó házakat, a hóvihar erősödik. A hópelyhek az arcukba tapadnak, s a szél vonítása versenyt fut velük. „Gyorsan, különben megfagyunk!“ — kiáltja az újszülött édesanyja. A kocsis hátrafordul és fölemelkedik. Megengedi a gyeplőt, megforgat­ja feje fölött az ostort. A lovak vad vágtába kezdenek. A szán hol az egyik, hol a másik ol­dalra billen. A kilengés olyan erős, hogy a csecsemő kirepül a komaaszony karjából. Mindkét asszony élesen felkiált: „Megállj! Megálljt" A komaaszony előbb tér magához, míg a fiatal anya még mindig jajve­­székel. A kocsis olyan hirtelen rántja meg a gyeplőt, hogy a lovak farukra ülnek. „Kiesett, elveszítettük" — siránkozik a ko­maaszony, és hátrafelé mutogat. A két férfi azonnal ugrik a szánról, és visszafelé rohan a nyomokon. Bukdácsolnak a magas hótorlaszok­ban, s egy perc múlva már a hóban heverő kis batyu fölött hajlonganak. Felkapják és máris viszik magukkal. A nők elhallgatnak, szemük tágra nyílik. „Föl sem ébredt — mondja a koma —, nyu­godtan cumlizik...“ „Add idet" — kéri el a batyucskát az arnya. A szán újra elindul, s habár a hóvihar­ tel­jes erejéből tovább tombol, nemsokára feltű­nik a távolban a templom. Tíz perc múlva már olyan közel járnak hozzá, hogy világosan lát­ják a fehér falaktól és még fehérebb környezet­től élesen elütő feketeruhás pap alakját. Két kezével élénken integet, úgy fogadja őket, a lovak egyenesen kitárt karja felé röpülnek. Az újszülöttet tehát megkeresztelték. A Go­­razd nevet kapta. Ő az az unokám, akire ne­hezteltek. De hallgassátok tovább ... A férfiak izegni-mozogni kezdenek a széke­ken és padokon. Elégedetlenül mormolnak, de csakhamar elcsendesednek. Az aggastyán szálfaegyenesen, mozdulatla­nul tornyosodik előttük és folytatja: — Gorazd lassan cseperedett, s amikor fel­nőtt, mint tudjátok, templomszolga lett belőle. Attól a pillanattól kezdve, hogy szolgálatba lépett, mind a mai napig tisztán és rendben tartja a templomot. Azóta — biztosan ti is ész­revettétek — nem található a templom köve­zetében egyetlen szemétdarabka sem, nem hogy még köpés, mint valamikor ... Ez, nektek is el kell ismernetek, a becsületére szolgál. Gorazd, mint minden fiatalember, azon igyekezett, hogy családot alapítson, ami önmagában még nem hiba ... Tudnotok kell azonban azt is, hogy leá­nyotok és húgotok Márta, e gyönyörű és ne­meslelkű leányzó gyakran kereste föl a temp­lomot, virágokat hozván... S most próbáljá­tok meg elképzelni. Megjelenik a fiatal leány, s lépked, lassan lépked keresztül a téren. Bal kezével kecsesen megemeli földig érő szoknyá­ját, nehogy végigsöpörje vele a kockaköveket. Jobb kezében fehér szalvétával letakart szalma­kosárkát tart. A leány, vagyis Márta apró lép­tekkel, lassan halad. Élvezi a déli harangszót s a feje fölött elterülő kék eget. Egyes-egyedül közelíti meg a templom be­járatát. Kinyitja az ajtót és belép. Az ajtó dön­gését elnyeli a harangszó. Félhomály veszi körül, de csakhamar tájékozódik. Elindul az oltár elé. Megáll előtte, s a há­rom, egymás mellett sorakozó vázát telerakja virággal. Már távoznia kellene, de még marad. Mintha valamire várakozna. Körülnéz, s ekkor az oltár ellenkező oldala mögül kikandikál Go­razd. „Ellőttél?" — kérdezi. A lány megriad. „Itt vagy? — lélegzik fel megkönnyebbülve. — Miért bujkálsz?" „Nem bujkálok — feleli Gorazd. — Csak nem akartalak zavarni, míg kicseréled a virá­gokat." Elhallgatnak. Közelebb lépnek egymáshoz, kezük összeér. , „Gyere, Márta, mutatok neked valamit" — hívja Gorazd. Ezért az ajánlatért nem tehe­tünk neki szemrehányást ... Márta felemeli az üres kosárkát, és szó nélkül követi Gorazdot. Mindketten eltűnnek az oltár mögött. Figyel­meztetlek benneteket, hogy az oltár mögötti fesztelen viselkedésükből arra lehet következ­tetni, nem először járnak ott... De nézzünk meg egy ilyen oltár mögötti eltűnést aprólékosabban .... Gorazd éppen azt a fából faragott szobrocskát mutogatja Már­tának, melyet három nappal ezelőtt fejezett be. Mártát ábrázolja, amint szétvetett lábbal áll, s kezében virágot tart... Nézzétek, ez volt az a szobor. Az aggastyán előre hajol, s átnyújtja a kis szobrot a hozzá legközelebb ülőnek. A tüzete­sen szemügyre veszi, s tovább adja. A szobrocs­ka addig vándorol, míg mind az öten jól meg nem nézik. — Igen, ez Márta — mondja a legöregebb. Az aggastyán alig észrevehetően elmosolyo­dik, s a visszakapott szobrocskát eltünteti ru­hája zsebében. S mindjárt folytatja: — Az előbb mutatott szobrocska, természete­sen Mártának is nagyon megtetszett... El le­het képzelni, mint forgatja, nézegeti jobbról­­balról, s közben csak nagy nehezen hiszi el a saját szemének, hogy kezében a hasonmását szorongatja. S ekkor, maga is meglepődve cse­lekedetétől, senki által sem kényszerítve, hir­telen, hálából és szerelemből átöleli Gorazd nyakát, és.... Nem tudom, leírjam-e azt is, ami ezután történt... Gondolom, beéritek a meg­állapítással, hogy az oltár mögött akkor mind­ketten vétkeztek... Amikor ezt nekem Go­razd megvallotta, kishíján összetörtem a hátán egy mogyorófa-pálcát... De ismét elkanyarod­tam ... Fölemelkedtek a földről, s ekkor ke­letkezett közöttük a vita, melynek lényege a következő: Márta valami ilyesmit mondott: „A születendő gyermek biztosan fiú lesz, s ha fiú, legyen belőle mesterember... Legjobban szeretném, ha cipész lenne belőle!" Ezt mondta, mert hogy a ti családotokban így követeli a ha­gyomány. Úgy tudom, valóban ez az igazság ... Gorazd persze ellenkezett, s azt mondta: „Ha fiú lesz, nem bánom, legyen belőle mesterem­ber, de nem cipész, hanem asztalos, mert a mi családunkban ez a szokás...“ Elképzelhe­titek, hogy nem tudtak megegyezni, és ha­raggal váltak el... Ezek után leányotok és hú­gotok úgy adta néktek elő a történteket, mint­ha megbecstelenítették volna ... Amikor tudo­mást szereztem róla, mivel vádoljátok, azon­nal magamhoz hívattam Gorazdot, s próbáltam megoldást találni... Íme az eredmény: Gorazd és én beleegyezünk, hogy a fiúból, akit Márta szülni fog, cipész legyen, ahogyan ti is azok vagytok, s miként elődeitek is azok voltak... Semmi sem akadályozhatja meg tehát, hogy a két fiatalnak közösen gyönyörű lakodalmat rendezzünk. Persze, csak abban az esetben, ha nektek sincs ellene kifogástok. Amazok egymásra néznek és végül mind­nyájan beleegyezően bólintanak. A legöregeb­bik megszólal: — Hiszünk szavaidnak s elfojtjuk magunkban haragunkat. Továbbra is házad barátai óhaj­tunk maradni! — Legyetek üdvözölve házamban! — mondja az aggastyán, és mélyen meghajol. Megölelik egymást s udvarias szavakat vál­tanak. Ebben a pillanatban egy jól megtermett, rémült arcú férfi ront be a szobába. — Ó, nagyatyám! — kiáltja. — Hallgass meg! — Mi van, fiam? — kérdi az aggastyán. — Gorazd öcsém felakasztotta magát! — mondja a férfi és sírva fakad. — Az átkozott!­­— kiált fel az aggastyán. Kiáltása után mindnyájan elcsendesednek. Azok, akik az előbb még ültek, felállnak, s egy­más után távoznak. Az utolsó halkan beteszi maga mögött az ajtót. — Sokat szenvedett? — kérdi az aggastyán. — Sokáig szenvedett? — Nem... — mondja a fiatalember. — Rög­tön azután meghalt, ahogy ... — Elég! Ne folytasd!... — szakítja félbe az aggastyán, s nyugodt, hosszú léptekkel el­indul a ház azon része felé, ahol a holttestet sejti. Odakünn az ablakok mögött visszatarthatat­lanul sötétedik. Fordította: Ardamica Ferenc

Next