A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-22 / 47. szám
SZAKTANINTÉZETEK A DOMBOLDALON Kelet-Szlovákiában a síkságot halmok, dombok púpozzák, patakok, folyók erezik és szelíd lankák szépítik. Szőlőske mellett a domboldalon, mint eresz alatt a fecskefészek, húzódik meg szerényen a Mezőgazdasági Szaktanintézet. Itt készülnek fel hivatásukra a jövő szőlészei és kertészei, összesen negyvenkilencen. Fiúk, lányok, vegyesen. Mind bennlakók. A klubhelyiségben ülünk egymással szemben, néhány fiú, s egy csokorra való leány: Balogh Mária, Ivánka Márta, Olajos Magda, Horváth Éva, Bukovics Katalin, Bodnár Géza, Petrik László. Kissé megilletődöttek, szótlanok. Köteles Edit például Újbódváról került ide. Tornán végezte el az általános iskolát, majd Rozsnyón felvételizett. Mindenáron az egészségügyi középiskolába szeretett volna bekerülni. A felvételi vizsgán ugyan megfelelt, de helyszűke miatt nem vették fel. — Nagyon elkeseredett akkor? — Eléggé — mondja pirulva a kislány. — Hogy került mégis ide? — Toboroztak, meggyőztek, s eljöttem ... Most már nem is bánom, jól érzem itt magam. Komolyan mondom: nem bántam meg, hogy idekerültem. — Ha végez, hol szeretne elhelyezkedni? — Otthon a szőlészetben. Közben Trója Mária nevelőnő is biztatja őket, hogy egész nyugodtan mondják el őszintén, amit éreznek és gondolnak. Lassanként felenged a feszültség, és beszédessé válnak a fiatalok. Elmondják, hogy sokat tanulnak, dolgoznak, s hogy szabad idejükben szórakoznak, játszanak, hanglemezről zenét hallgatnak, tévét néznek, sportolnak s olvasnak is. — Mit olvasnak szívesen? — Útleírásokat, regényeket. — A csehszlovákiai magyar írók közül kit ismernek? — Rácz Olivért, Fábry Zoltánt, Fecsó Pált, Lovicsek Bélát... (Az utóbbi nevét nyilván udvariasságból említették.) Kása Sándor, a tanintézet igazgatója, szeptember elsejétől vezeti az iskolát. Nem kevés a gondja baja. Elmondta, hogy a tangazdaságnak 382 hektár földje van, ebből 50 hektár a szőlő. — Tokajhegyalja ez, kérem, nagyon jó a szőlőskert fekvése, és a talaj minősége is kiváló. Furmintot, hárslevelűt és sárga muskotályt termesztünk — mondja az igazgató és felsóhajt. — Sajnos, az idei termést még a nyár derekán leszüretelte a peronoszpóra. — Nehézségeik vannak? — Mint mindenütt... Eddig az iskola fejlesztésére kevés súlyt fektettek. Bizony sok a tennivalónk, ha azt akarjuk, hogy iskolánk megfeleljen a követelményeknek és elérje a célját. , — Milyenek a kilátásaik? — Nem valami biztatók ... Azért elhatároztuk, hogy mindent elkövetünk a nagyarányú fejlesztésért. Az iskola fennállásának huszadik évfordulójára (két év múlva lesz) szeretnénk már kézzelfogható Viszontlátásra az évfordueredményekkel dicsekedni, lón! Sille Julianna pereszlényi. Ipolyságon az Ipoly Szálló alkalmazottja. Csinos, kreolbőrű, a haja fekete, kékes árnyalatú. Tizennyolc éves. Havi keresete ezer korona körül mozog. Amikor elvégezte az általános iskolát, maga sem tudta, mi akar lenni. A véletlen folytán mégis pincérlány lett. — Szeretem a foglalkozásomat — mondja mosolyogva. — Bár nagyon sok a „rossz“ ember, aki azt hiszi, hogy az egyszerű pincérlánnyal mindent lehet csinálni: durváskodni, szemtelenkedni, fogdosni... Higgye el, nagyon jó idegek kellenek ehhez a foglalkozáshoz. Kibírom, nem panaszkodom ... Legyen szíves, írja meg az újságban, hogy mi, pincérlányok arra kérjük a vendégeket, ne szemtelenkedjenek, legyenek ők is türelmesek és kedvesek hozzánk, hiszen mi is csak emberek vagyunk! A ZENESZAKOS — Kérem, a nevemet ne írja ki! A koromat? Lehet. Nem akarok én már tetszelegni senkinek sem. Hatvan éves. Nehéz, de eredményekben gazdag és szép életpálya áll mögötte. Mindent szívvel-lélekkel csinált. Az iskolára — új munkahelyére — egy évvel ezelőtt helyezték át. Korát meghazudtoló munkabírással és lelkesedéssel látott munkához. Az iskolába három zenekart szervezett: fúvós-, vonós- és tánczenekart. Nemcsak szervezi és tanítja a fiatalokat, hanem a hangszereket is maga javítja. (Pedig van már vagy száz darab hangszerük!) Szabad idejének nagy részét a tanulóira áldozza, szabad szombatokon is rendszeresen foglalkozik velük. S a jutalma? Semmi. Sem túlórában, sem más alapon nem kap érte juttatást. Nem az iskola igazgatóságon múlik, mert ők mindent megtettek, hogy jutalmazzák eredményes és embert szépítő munkáját. A jab oktatásügyi szakosztálya vezetőjének más a véleménye: — Iskoláinkon semmi szükség a csinbumra! Úgy vélem, ehhez felesleges kommentárt fűzni. LOVICSEK BÉLA Köteles Edit BARNABŐRA HABLEÁNY