A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-22 / 47. szám
Szegény ember volt apám, nagyapám, nem hagytak rám semmit, csak a szorgalmukat és a becsületüket. Gyerekkoromban többször hallottam azt, hogy „nincs", mint azt, hogy „van" — kezdte Katona Mihály, aki katona volt a javából — vöröskatona. Nézem ezt a csillogó szemű, legényesen kipödört bajszú öreg harcost, aki ugyan már nyolcvanhárom éves, de tele van élet- és munkakedvvel, s hogy az egészségével sincsen baj, azt igazolja, hogy mindennap elballag a közeli kiskocsmába és megissza a maga két decijét, igaz viszont, hogy sohasem többet. Most, amikor ellátogattunk hozzá Dunaszerdahelyre, egy nála jóval fiatalabb asszony fogadott bennünket. - Kit keresnek? - Katona Mihály bácsit. - Ja, maguk azok az újságírók. Említette, hogy jönni fognak. Én vagyok a felesége. Mindjárt érte megyek — mondta kedvesen és közben kezét törölgette a kötényébe. - Majd mi. Csak azt mondja meg, hol találjuk. - Ott hátul az udvarban, fát vág. Szóval munka közben találtuk meg Mihály bácsit, amint legényesen húzta a fűrészt. Betessékelt bennünket a szobába, csendre intett két koromfekete szemű apróságot, az unokáit. - Van belőlük vagy hat darab - mondta mosolyogva. — Igaz, hogy ez nem valami sok, mert hat gyerekem van, négy fiú és két lány, de hát ezek a mai fiatalok nerre nagyon igyekeznek. Okosan, értelmesen beszél, s közben azt is elárulja, hogy csak „pár oszályt járt". — De azért én az ábécé szerint írom a betűt. Az iskolára nem volt se idő, se pénz. Magánszorgalomból tanultam. Szerettem a könyveket, s a hadifogságban, ha meghalt valaki, mindig én búcsúztattam el. — Mikor esett fogságba? — Mindjárt a háború elején, 1914-ben, azután vittek bennünket Szibériába. S hogy mit csináltunk ott? Az biztos, hogy nem pihentünk. 35—40 fokos hidegben kihajtottak bennünket az erdőbe fát vágni. Akkor egész élelemre megutáltam az erdőt. — És mit ettek ott? — Ha megengedik, versben válaszolok: Malomsöpredékből ettünk kenyeret, de bele is ragadt a szánkba eleget. Égett kenyérhéjból ittunk feketét, de meg is égette szánkat a keserűség... — Ezt akkor írtam ott, a messzi Szibériában. 1916- ben összebeszéltem a társaimmal és megszöktünk. 1917-ben pedig beálltunk a Vörös Hadseregbe. Harcoltunk Pétervárott és csak az isten tudná megmon ...és Mihály harcolt ont, hogy még hány helyen. Nézzék csak a kitünetéseimet, meg ezt ez emlékérmet. Vörös bársony tokot vesz elő, s most ahogy emlékszik reszket a keze, fátyolos tesz a szeme. - A bajtársaim közül alig néhányan kerültek haza. Akit nem a golyó vitt át a másvilágra, azt a fogolytáborban vitte el valamilyen járvány, vagy az éhség. - Azt mondja, hogy olyan nehéz volt ott az élet és olyan könnyű a halál. Magának mégis volt kedve verselgetni? - Hát ha egyszer kellett. Ha a papírnak elpanaszkodhattam a bajomat, mindjárt megkönnyebbültem. Meg azután volt azért ott szép élményem is. Munkásgyűléseken többször láttam Lenin elvtársat. - És otthon tudok, hogy él? Írt haza levelet? - A leveleimet nem kapták meg és többször halálhíremet hallották. Annál nagyobb volt az örömük, amikor hat év elteltével, 1920-ban hazakerültem, és most itt vagyok. Mérgesítem az asszonyt — mondja és megöleli a feleségét. — Hát bizony, sokat mérgesít. Soha nem hallgat a jó szóra — simogatja meg az öreg harcos kezét az asszony. — Csak ne lennél olyan öreg - huncutkodik Katona Mihály, azután tudjuk meg, hogy majdnem húsz évvel fiatalabb nála a feesége. — Meg azután én is szívesen lennék újra húsz éves. Jobban megbecsülném magam, mint ezek a mostani fiatalok. Mit tudják ezek, hogy milyen volt a mi életünk. Ha az ember beszél nekik, csak kinevetik. Nem, Mihály bácsi, ne higgye, hogy mindenki kineveti. Ne higgye, hogy nem hiszünk magának, hogy nem becsüljük meg. Tudjuk, hogy mit köszönhetünk azoknak a vöröskatonáknak, akik a munkásság felszabadításáért, mindannyiunk jobb jövőjéért harcoltak. N. L. E. Akik már látták a Tátra szépségeit, a Csorba-törde víztükrét, a Lomnici-csúcsfelhőkkel körülgyűrűzött ormát, azt hiszik, hogy e természetadta környezetről tudják mindazt, ami e fogalom képének kialakításához szükséges. Pedig a Tátra égbe törő ormai nemcsak barátai tudnak lenni az embernek. A hegymászókra nem egyszer ott les lelkedik...a könyörtelen halál. Évről évre szaporodik e hegyóriás áldozatainak száma. A legtragikusabb szerencsétlenségek sorozata játszódik le télen-nyáron egyaránt. Az itt szerencsétlenül járt embereknek dilt emléket a Tátrai Nemzeti Parkban levő jelképes temető. Azt hiszem, nem sokan ismerik ezt a helyet, mely a Poprádi- és a Csorba-tó közötti turistaút egyik mellékágában húzódik meg. A temető létrehozói nem látványosságot kívánnak nyújtani a turistáknak, ezért a Nemzeti Park vezetősége a kirándulóktól jogosan megköveteli a csendet és a helyhez illő fegyelmet. A maga mivoltában egyedülálló ez az inkább a kegyeletnek és a megemlékezésnek, mint temetőnek szánt hely. A környezetet az ember jóformán alig változtatta meg. Nem állítanak itt sírköveket, hanem körben a sziklafalakra erősítik a kis öntöttvas-táblákat, feltüntetve rajtuk a szerencsétlenség körülményeit. Különös dolgokról mesélnek ezek a táblák. Nemcsak hazai, de gyakorlott külföldi hegymászók is szerencsétlenül jártak itt, pedig tudásuk és felkészültségük jóformán maximális volt. Mert a Igen, ez a két sor sok mindent elárul, hegymászás olyan kedvtelés, ahol nem elég a Találkoztam azonban felelőtlen emberek mindenre kiterjedő figyelem. Ehhez a sporthoz léktábláival is, akik megszegték a tiltó szó figyelmeztető jelzések egész sorozatát. Ilyen esetben bizony a szerencsétlenség oka a felelőtlenség és a könnyelműség. A domb tetején egy zsindelytetős kápolna áll, mely körül színes, fából faragott keresztek sorakoztak. Az épület közelében egy repülőgép légcsavarja különös esetről tanúskodik. Az alatta elhelyezett táblán olvashatjuk, hogy Karol Löffler százados téli időszakban, 1938. november 22-én sportrepülőgépével a Lomnici-csúcs nyugati felének ütközött. Bizonyára a köd és a felhőkkel egybeolvadó hótakaró okozta a százados halálát. Itt kel megemlítenünk azt is, hogy nemrég egy lévai családapa ártatlannak vélt hegyi túrán harminc méteres szakadékba zuhanva lelte kaláját. Az emléktáblák szaporodó sokasága legyen intő példa azok számára, akik kedvelik a kockázatot, a veszélyes vállalkozásokat. Szöveg és képek: Kalita Gábor A temető kápolnája jócskán kell szerencse is. Az áldozatok javarésze komoly diplomás ember volt. Érdekes feliratot olvastam az egyik mérnök fejtábláján: A hegy volt a Te életed, A hegy lett a Te hóhérod. Löffler százados emléktáblája