A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-22 / 47. szám

őszi délután Balassagyarmaton A VÉNASSZONYOK NYARÁNAK egyik kabátot kigomboló sugaras délutánján csöngetek be a Szabó-portára. A kerítésen belül nyílnak még a kerti virágok, úgy, ahogy azt Petőfi megénekel­te, de mikor megnyíli­k előttem az ajtó, a ma­gyar irodalom egy másik óriása van bűvköré­be: Madách Imre. Ezért is kerestem fel dr. Szabó Józsefet, hogy megtekintsem a világon egyedülálló Az ember tragédiája gyűjteményét. Ezt a páratlan kultúr­­kincset, amely szerényen húzódik meg a ház urának dolgozószobájában a Magyar Rádió és sajtó már felfedezte, de nálunk Szlovákiában még nem tudnak róla, pedig Madáchot mi is fo­kozottan magunkénak érezzük, hiszen ennek a földnek a szülötte. A házigazda szívesen megmutatja kincsét, amely könyvtárában külön helyet foglal el. Hány kötetet tehet ki a Tragédia különféle kiadásaiból és fordításaiból álló gyűjtemény? — érdeklődöm. — Egészen pontosan nem tudom, de mint­egy ezer darabra tehető. Ez a szám persze még egyre növekszik, de Kadocsa professzor szerint gyűjteményem közeledik a százszázalékos felé, így minden a Széchényi-könyvtárban sincs együtt. Hány kiadás, hány­féle fordítás van a a birtokában? — Százöt különböző kiadást tartok szá­mon, ebben a huszon­öt nyelven megjelent fordítások is bent fog­laltatnak. Úgy értesül­tem, Észtországban ép­pen most készült el egy Tragéd­ia-fordítás és Ammanban is meg­­jelent az új arab fordítás, amelynek egy példányát mai minden nap kézbesít­heti a posta. Két pél­dány érkezett is már belőle, egyik híres orientalistánk, Ger­­manus Gyula birtoká­ban van, a másik pe­dig a Kultúrkapcsola­­tok intézetének tulaj­dona. Tudtommal Amerikában is új fordításon dolgoznak. Örmény nyelven is folyik a Tragédia for­dítása, de még nem teljes. Eddig hat különbö­ző szín jelent meg hat füzetben Fogolyán And­rás fordításában. A héber fordításból nálunk csak két példány található. Egyik Kadocsa pro­fesszoré, a másik az enyém. — A fordításról beszélve hadd említsek meg valamit. Megvan mind a három szlovák fordí­tásom, a Hviezdoslav, a Beniak és a legújabb Štirnický-féle is, de sajnos a Hviezdoslav fordí­tás csak gyűjteményben és nem önálló kötet­ben. Az önálló kötetet szeretném megszerezni az első kiadásban, valamint a cseh František Brá­­bek fordítását is, amely szintén hiányzik. A La­dislav Hradský féle újabb cseh fordítás a birto­komban van. Az említett két hiányzó kötetért szívesen cserébe adnám a Tragédia egy-egy eredeti első kiadását. Hátha akad olvasóink között valaki, aki ren­delkezik a két említett kötettel, vagy tudomá­sa van aról, hogy kinek a birtokában találha­tók meg. — Azt hiszem doktor úr, a gyűjtés, a köny­vek felhajtása, vásárlása, nem olcsó szenve­dély. — Bizony nem. De az igazi gyűjtő nem vá­sárol, hanem „áldoz“. Nem tudom megállni, megkérdezem, a kedves Aliz asszonyt, mit szól ő férje gyűjtőszenvedé­lyéhez. Amit a férje könyvekre, Madách-relik­­viákra áldoz, az nem jelent egyben áldozatot a feleség számára is? — Jaj, dehogynem — hangzik az őszinte vá­lasz, de Aliz asszony szavainak hangsúlya nem panaszos, csupán tárgyilagos. — A férjem azonban — folytatja — engem is úgy magával ragadott, hogy nem érzem az áldozat súlyát, és vele együtt örülök, ha egy-egy értékes darab­­bal szaporodik a gyűjtemény. — Elkerülhetetlen a kérdés — fordulok is­mét házigazdámhoz —, hogy melyik kötet áll legközelebb a szívéhez? — Három darab első kiadású Tragédiám van 1861-es bejegyzéssel, amelyek 1862 január 16-án jelentek meg. Ezek közül az egyiket ma­ga a szerző dedikálta és ajánlotta egyik jó ba­rátjának, Szentiványi Bogomérnak 1862. január 31-én. Hát ez a legkedvesebb darabom. — Úgy hallottam, hogy kívülről, betéve tud­ja a Tragédiát. — Igen, ez így van. — És hová nyúlnak ennek a Madách-kultusz­­nak a gyökerei? — Hollós­ Kálmán egykori tanárom nevét kell említenem, aki rákapatott az irodalom jó ízeire. Érettségi tételem volt Madách Imre — egyébként három lányom közül kettőnek szin­tén — és attól kezdve nagyon érdekelt a költő súlyos, nagy élete. Itt Nógrádban aztán a ge­nius loci külön is megfogott. Úgy éreztem, Ba­lassagyarmat kötelez. Az 1964-es Madách-cen­­tenárium, amelyen Sztregován részt vettem, pedig még külön ösztönzést adott. — Milyen nyelveken olvasta a Tragédiát? — Elsősorban magyarul. Azután angolul, amely a második anyanyelvem, de olvastam né­metül is a tizenkét fordítás közül a Julius Lechner, majd újabban a Mohácsi Jenő-félét. Ezenkívül elolvastam héberül is és a latin alap­ján franciául. A remekművek sohasem avulnak el, de bizony a fordítások időnként megújítás­ra szorulnak. Az 1934-ben megjelent finn for­dítást is most majd új fogja követni, Anna Mai­ja Raittila kiváló finn költő vette tervbe, hogy egy új fordítást ad a testvéri finn nép kezébe. Ezt majd Farkas András, a jónevű balassagyar­mati festőművész illusztrálja. Házigazdám birtokában van a művész néhány idevonatkozó rajza, vázlata. Ihletett alkotások és talán az első Tragédia-illusztrációk, melyek gyökeresen elszakadtak a klasszikus Zichy-ha­­hagymányoktól. Egy nagyon érdekes részletre leszek figyel­mes, amint a régebbi finn fordítás utolsó sorát olvasom: Jo sanoin: iliminen, taistele ja luotal Ez körülbelül így hangzik: mondottam ember: küzdj’ és bízzál. Raittila utolsó sorában így mó­dosított: Jo sanoin: iliminen taistele ja luottaen luotal A „bízva bízzál“-t, amit más nyelvre nem lehet pontosan lefordítani a rokon finn nyelv­ben sikerült tökéletesen megoldani. Szabó József a Madách-gyűjtemény előtt A gyufadoboz nagyságú miniatűr kiadás Madách-relikviák

Next