A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-22 / 47. szám
őszi délután Balassagyarmaton A VÉNASSZONYOK NYARÁNAK egyik kabátot kigomboló sugaras délutánján csöngetek be a Szabó-portára. A kerítésen belül nyílnak még a kerti virágok, úgy, ahogy azt Petőfi megénekelte, de mikor megnyílik előttem az ajtó, a magyar irodalom egy másik óriása van bűvkörébe: Madách Imre. Ezért is kerestem fel dr. Szabó Józsefet, hogy megtekintsem a világon egyedülálló Az ember tragédiája gyűjteményét. Ezt a páratlan kultúrkincset, amely szerényen húzódik meg a ház urának dolgozószobájában a Magyar Rádió és sajtó már felfedezte, de nálunk Szlovákiában még nem tudnak róla, pedig Madáchot mi is fokozottan magunkénak érezzük, hiszen ennek a földnek a szülötte. A házigazda szívesen megmutatja kincsét, amely könyvtárában külön helyet foglal el. Hány kötetet tehet ki a Tragédia különféle kiadásaiból és fordításaiból álló gyűjtemény? — érdeklődöm. — Egészen pontosan nem tudom, de mintegy ezer darabra tehető. Ez a szám persze még egyre növekszik, de Kadocsa professzor szerint gyűjteményem közeledik a százszázalékos felé, így minden a Széchényi-könyvtárban sincs együtt. Hány kiadás, hányféle fordítás van a a birtokában? — Százöt különböző kiadást tartok számon, ebben a huszonöt nyelven megjelent fordítások is bent foglaltatnak. Úgy értesültem, Észtországban éppen most készült el egy Tragédia-fordítás és Ammanban is megjelent az új arab fordítás, amelynek egy példányát mai minden nap kézbesítheti a posta. Két példány érkezett is már belőle, egyik híres orientalistánk, Germanus Gyula birtokában van, a másik pedig a Kultúrkapcsolatok intézetének tulajdona. Tudtommal Amerikában is új fordításon dolgoznak. Örmény nyelven is folyik a Tragédia fordítása, de még nem teljes. Eddig hat különböző szín jelent meg hat füzetben Fogolyán András fordításában. A héber fordításból nálunk csak két példány található. Egyik Kadocsa professzoré, a másik az enyém. — A fordításról beszélve hadd említsek meg valamit. Megvan mind a három szlovák fordításom, a Hviezdoslav, a Beniak és a legújabb Štirnický-féle is, de sajnos a Hviezdoslav fordítás csak gyűjteményben és nem önálló kötetben. Az önálló kötetet szeretném megszerezni az első kiadásban, valamint a cseh František Brábek fordítását is, amely szintén hiányzik. A Ladislav Hradský féle újabb cseh fordítás a birtokomban van. Az említett két hiányzó kötetért szívesen cserébe adnám a Tragédia egy-egy eredeti első kiadását. Hátha akad olvasóink között valaki, aki rendelkezik a két említett kötettel, vagy tudomása van aról, hogy kinek a birtokában találhatók meg. — Azt hiszem doktor úr, a gyűjtés, a könyvek felhajtása, vásárlása, nem olcsó szenvedély. — Bizony nem. De az igazi gyűjtő nem vásárol, hanem „áldoz“. Nem tudom megállni, megkérdezem, a kedves Aliz asszonyt, mit szól ő férje gyűjtőszenvedélyéhez. Amit a férje könyvekre, Madách-relikviákra áldoz, az nem jelent egyben áldozatot a feleség számára is? — Jaj, dehogynem — hangzik az őszinte válasz, de Aliz asszony szavainak hangsúlya nem panaszos, csupán tárgyilagos. — A férjem azonban — folytatja — engem is úgy magával ragadott, hogy nem érzem az áldozat súlyát, és vele együtt örülök, ha egy-egy értékes darabbal szaporodik a gyűjtemény. — Elkerülhetetlen a kérdés — fordulok ismét házigazdámhoz —, hogy melyik kötet áll legközelebb a szívéhez? — Három darab első kiadású Tragédiám van 1861-es bejegyzéssel, amelyek 1862 január 16-án jelentek meg. Ezek közül az egyiket maga a szerző dedikálta és ajánlotta egyik jó barátjának, Szentiványi Bogomérnak 1862. január 31-én. Hát ez a legkedvesebb darabom. — Úgy hallottam, hogy kívülről, betéve tudja a Tragédiát. — Igen, ez így van. — És hová nyúlnak ennek a Madách-kultusznak a gyökerei? — Hollós Kálmán egykori tanárom nevét kell említenem, aki rákapatott az irodalom jó ízeire. Érettségi tételem volt Madách Imre — egyébként három lányom közül kettőnek szintén — és attól kezdve nagyon érdekelt a költő súlyos, nagy élete. Itt Nógrádban aztán a genius loci külön is megfogott. Úgy éreztem, Balassagyarmat kötelez. Az 1964-es Madách-centenárium, amelyen Sztregován részt vettem, pedig még külön ösztönzést adott. — Milyen nyelveken olvasta a Tragédiát? — Elsősorban magyarul. Azután angolul, amely a második anyanyelvem, de olvastam németül is a tizenkét fordítás közül a Julius Lechner, majd újabban a Mohácsi Jenő-félét. Ezenkívül elolvastam héberül is és a latin alapján franciául. A remekművek sohasem avulnak el, de bizony a fordítások időnként megújításra szorulnak. Az 1934-ben megjelent finn fordítást is most majd új fogja követni, Anna Maija Raittila kiváló finn költő vette tervbe, hogy egy új fordítást ad a testvéri finn nép kezébe. Ezt majd Farkas András, a jónevű balassagyarmati festőművész illusztrálja. Házigazdám birtokában van a művész néhány idevonatkozó rajza, vázlata. Ihletett alkotások és talán az első Tragédia-illusztrációk, melyek gyökeresen elszakadtak a klasszikus Zichy-hahagymányoktól. Egy nagyon érdekes részletre leszek figyelmes, amint a régebbi finn fordítás utolsó sorát olvasom: Jo sanoin: iliminen, taistele ja luotal Ez körülbelül így hangzik: mondottam ember: küzdj’ és bízzál. Raittila utolsó sorában így módosított: Jo sanoin: iliminen taistele ja luottaen luotal A „bízva bízzál“-t, amit más nyelvre nem lehet pontosan lefordítani a rokon finn nyelvben sikerült tökéletesen megoldani. Szabó József a Madách-gyűjtemény előtt A gyufadoboz nagyságú miniatűr kiadás Madách-relikviák