A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-22 / 47. szám

ELIN PELIN A malom mellett Ugrin apó, az öreg molnár, még egyszer fi­gyelmesen végigvizsgálta tekintetével a vízima­lom korhadt és békanyálas vízgyűjtőjét és mel­lette a tönkrement építményt, aztán mankójá­val az ajtóhoz sántikált, és fáradtan leült pi­henni. Törött lába a mozgástól élesen sajgott. Nehéz sóhaj tört fel melléből. Levette sapká­ját, és nekidőlt a falnak. — Jaj, öregségemre még nyomorék leszek — sóhajtotta. — Nyugaton, a távoli kék hegyek mögött le­bukott a nap. Utolsó vérvörös sugarai is ellob­bantak a mély azúrkék és végtelen alkonyi szürkületben. Kialudt a forró nyári nap, és szerteáradt a föld felett az enyhe, esti hűvös­ség. Valahol a földeken, távol, búsan felzendült az utolsó aratódal, aztán az is elhalt. Lassan és észrevétlenül mind sötétebbé vált az esti ho­mály. Az égen egymás után tűntek fel a fényes, reszkető csillagok. A közeli patak medrében rá­zendítettek a békák esti hangversenyükre: a csodálatos esti csöndben megnyugtatóan és ál­modozva rezdült kuruttyolásuk. A malom felett, a faluhoz vezető útról az aratók nevetésének utolsó foszlányát hozta az esti szél. A folyó mellett kanyargó csapáson ütemesen szólt egy kis kolomp. És a növekvő csendben a malom zúgása mint­ha megnőtt volna. Ugrin apó tüzet csiholt a korán, és rágyúj­tott pipájára. Megpróbált felállni, fájós lába azonban nem engedte. — Milena . . . Milena . . Hol csellengsz? — kiáltozott kissé nyugtalanul az öreg, és fürké­sző tekintetét belefúrta a sötétbe. — Itt vagyok, na — felelt egy tiszta női hang a malom mögötti kis kertből. — Ihiol­e, itt vagyok, ni. — Gyere már be, késő van már, besötétedett — zsörtölődött az öreg. . — Hadd öntözzem meg a kertet... a forró­­ság mindent felperzselt — szólt Milena. A kolomp hangja közeledett, lassan és ki­­mérten, s közvetlenül a kert mellett elhallga­tott. Cigarettatűz parázslott fel a sötétben. Mi­lena kiegyenesedett, és félénken nézett a fény felé. A sövény mellett, a cserjés sötét hátteréből egy férfi alakja bontakozott ki, mellette jól megrakott szamár harapdálta békésen a bok­rok zöldjét. Fiatal férfihang csendült meg halkan és kis­sé bizonytalanul a sötétben, — jó estét. Milena. Milena testén enyhe borzongás futott keresz­tül. Ingujjban, mezítláb, dús szőke haját fehér fejkendővel lekötve, mint egy erdei tündér állt a kert közepén. — Adj’ isten, Szvilen! — felelte zavartan, s arra gondolt, hogy el kellene szaladnia. — Nagyon későn locsolsz — vélte a férfi. Milena abbahagyta a locsolást. — Istenem, istenem! — sóhajtotta. — Hol jársz? Mit csinálsz? Régen láttalak — kezdett rá bátran a férfi. — Jaj, tudod, most sok a munka — szégyen­kezett Milena. — Amióta férjhez mentél, elbújsz az embe­rek elől... — Mondd , hova mennék? Minek mutatkoz­nék? — Ki tudja?... És miért ne mutatkoznál? De úgy látszik, otthon, Sztojan mellett jobban érzed magad! — gúnyolódott Szvilen. Milena egy kis ágat tört le a közeli fűzfáról, és anélkül, hogy válaszolt volna, lehajtott fej­jel tépdeste a leveleket. — No, ugye, megszokja az ember ... Válto­zik az emberi szív! — vélekedett Szvilen. A sövénynek dőlve fújta a füstöt. Békésen és jámborul állt mellette a szamár. Milena nem tudott válaszolni. Idegesen tép­deste a leveleket az ágról. Érezte a sértést Szvilen szavaiban. Szerette volna megmondani, hogy nincs igaza, hogy téved; a szíve erősen vert, szokatlan izgalom remegtette keblét, el­fojtotta szavait. Könnyek szökte a szemébe, és minden pillanatban eleredt a könnyek árja. „Persze, mit tehetünk, ilyen az élet! Ilyen az élet, szívtelen . . . Lehet, hogy jobb is így" — gondolkozott el Szvilen. — Szeresd ezt, és vedd el amazt. . . és élj­ ... Bocsásd áruba magad, és élj!. .. Semmi sem fontos, csak az, hogy jól érezd magad. — Szintén, hogy beszélhetsz így? Hiszen tu­dod, ki . .. — kérlelte elfúlva Milena. — Mit mondasz? Nem értettem . .. — Te aztán igazán tudhatod, miért történt így, hát ne engem okolj! — ismételte remegő hangon Milena. — Mit mondasz? Nem hallom ... gyere kö­zelebb. No, nézd csak, milyen félénk lettél! — Be kell mennem, beteg az apám... Ma egyedül hagytam az anyósomat, s eljöttem az apámhoz — rebegte félénken, s közelebb ment. — És nem morog rád? — Nekem már mindegy... Miattuk nem hagyhatom így az apámat. .. Szviten hallgatott. — És te, Szvilen, hogy vagy? Hogy élsz? — Én? Én? Jól vagyok. Élek, dolgozom és iszom ... Az a vidám és bolondos Szvilen, akit te ismertél, meghalt. Az a Szvilen, akit most látsz magad előtt, egészen más: komor, gonosz és részeges - felelte, és elővette cigarettáját. A cigaretta fellobbanó fénye megvilágította kerek, szőke arcát s kék szemét — Milena új­ra olyan szépnek látta, mint évekkel ezelőtt, amikor még olyan eszeveszettül szerették egy­mást. Utolsó szavaiban kevés volt az őszinte­ség. — Milyen is vagy te! — fenyegette meg az ujjával. — Cseppet sem változtál... Azt beszé­lik, hogy Kunka Popovával... — Hiszen még nem mondtam le rólad egé­szen — mondta némi hallgatás után Szvilen —, elhiheted, én nem felejtelek el olyan könnyen, mint te engem ... Ö, ti asszonyok! Egy lyukas garast nem ér a hűségetek. — Hangja reme-'' gett. — Hogyan beszélhetsz így, Szvilen?... Ha tudnád, én téged mennyire... még most is mennyire szeretlek! Szavai csendes zokogásba fúltak. Arcát két kezébe temette. Szvilen átnyúlt a sövényen, és levette az asz­­szony egyik kezét az arcáról. — Pszt. .. Nem akarok könnyeket! — mond­ta gyöngéden. — Nem akarok könnyeket! Még mindig szeretsz, azt mondod. Csak gyötrelem az ilyen buta szerelem .. . Rejtett, titokzatos, Eh! . .. Semmiség! Na, ne sírj már! Egyszer ta­lálkozunk, és akkor is sírsz! — Szvilen, Szvilen ... El tudod képzelni, mi­lyen nehéz a sorsom? Nem tudod, nem tudha­tod — pityergett tovább Milena. — Te semmit, semmit sem tudsz. — Én? Hallgass, hallgass! — Még közelebb húzódott Milenához, és két erős karjával ma­gához ölelte az asszony hajlékony testét. Az a mellére borult, és mint régen, csókban forrt össze az ajkuk. Ezalatt csendesen és nyugodtan suttogtak a tüzek. A malom egyhangúan zakatolt. A kék égen pedig kihunytak, kigyúltak, szüntelenül reszkettek a csillagok. Megint megszólalt a malom felől az öreg erőtlen hangja: — Milena .. . Milena ... Milena .. . Hol mász­kálsz? Milena összerezzent. — Jövök. . . Jövök! — kiáltotta hangosan, és halkan mondta a férfinak: — Ah, Szvilen, Szvilen, hányszor gondoltam, istenkém, miért nem találkozom veled valahol, hogy legalább elbeszélgessünk? ... — Csak beszélgessünk? — Hát.. . hát... — Ak­kor beszélj, ne hadd hallgassalak! — Eh, Szvilen, milyen vagy! Miért nem nő­sülsz meg? Talán akkor nekem is könnyebb lenne, nem gondolnék annyit rád ... Beletö­rődnék a sorsomba, összeszoknék azokkal... Ó, mennyire gyűlölöm őket! Így jár az ember, ha nem hallgat a szívére — beszélt Milena, mi­közben a szelíd szamár fejét simogatta. — Marko, Marko! — szólt a szamárhoz, és az ál­lat kedvesen és nyugodtan nézte. — Te szép kis szürke, csacsi, te! Ne szólj senkinek! Kis együ­gyű állat vagy csak, de hányszor voltál már a tanúnk! Hallgass .. . hallgass .. kis szürke Marko! Szintén elmosolyodott. Milena megfeledkezett önmagáról is, apjáról is. Az öreg erőtlen hangja azonban megint csak felhangzott: — Milena! Gyere már! — Eh, jövök már! — felelte hangosan Mile­na, és halkan hozzátette: — Miért is hív most? Várjon egy kicsit... Ah, Szvilen!... Nem tu­dom, szeretsz-e, de én ... Sztojan jó ember, még a légynek sem árt. .. hidd el, ha megverném is, csak sírna. Mint egy gyerek, és nem szólna semmit, se semmit. Mégis gyűlölöm . . Lehet, hogy éppen azért gyűlölöm, hogy ilyen jó... Te milyen haszontalan és bolondos vágy, de. .. — Nem volt szerencsénk, hogy összekerül­jünk, és ez a baj — sóhajtott fel Szvilen. — Te vagy a hibás, te vagy az oka, Szvilen! — A nyomor az oka! Ugye mondtam? Más házában élek, apám adósságait törleszteni . . . Kereskedem, örökké kereskedem mások szol­gája vagyok. Mellettem még többet szenvedtél volna, mint így ... Miért árnyékoltam volna be ifjúságodat? Minek mérgeztem volna meg az életedet? .. . Töprengtem, egyre csak töpreng­tem ... sokáig töprengtem és nem tudtam dönteni. .. — Ha jobban szeretsz, akkor másképpen döntöttél volna. —­ Te folyton csak ezt hajtogatod! . . Ré­gebben is így korholtál ! ... Az öreg megint rákezdett: — Milena! És száraz köhögése a füzek mögül hallat­szott. — Jövök! . . . Jövööük! — Várj — mondta Szvilen. — Engedj, Szvilen, kérlek, engedj, késő van! — Nem! Várj! És átugrott a sövényen. Az égen tovább reszketett a számtalan sok csillag. Csendesen susogtak a füzek komor árnyai, szüntelenül és tompán zúgott a malom. — Milena! Milena, hol maradsz hát? — indu­­latoskodott most már az öreg, de szavaira so­káig senki sem válaszolt. Nem sokkal később a falu felé vezető úton felhangzott a kis rézkolomp ütemes muzsikája. S az éji csendben váratlanul felcsendült egy halk férfidal, furcsa visszhangja kelt az éjben: ... elszálltak az ifjú évek, Hej, de könnyen elrepültek! ... Aztán elmélyült a hang, búsan, magányo­san rezgett egy ideig, és elhalt. Juhász Péter fordítása E. Pavlačka felvétele

Next