A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-22 / 47. szám

IGOR IVANOV: Feltámadások Igen, fel akartam támasztani az embereket, hogy azután hol az egyikben, hol a másikban éljek__ Árnyékká lényegülök én, míg a kedves árnyak közül Nem suhan elém ö, a költő ... A rueni Nord Szálló Negyedik emeletén, abban a szobában. Ahol ö, Veerhaven lakott, élek én kék függönyök mögött, És hajszálon függ az életem ... Ez az utolsó hajnalom, S utószor látlak, őrtorony. Útiplédem összehajtva. Kezemben a táska. Mindez kész az indulásra. Hé, bérkocsis, siess! Füttyszó ... Perron . .. Füstöl a mozdony ... A lépcsőt kereste lábam. Nem találta ... A semmibe suhantam lágyan ... — és felébredtem. A fél évszázad már mögöttem. Az égvilágon semmi bajom. Villanyberetvával gyorsan megberetválkozom -timit Veerharen szobája — hirdeti a rueni Nord Szálló 341-es szobáján a tábla. „Veerharen ebbből a szobából ment az állo­másra és annak a vonatnak kerekei alá esett mellyel Párizsba kellett volna utaznia ..." — a Nord Szálló vendégkönyvéből. Pontosan nyolckor indul Párizsba a „Rapid". Oly sok még a feladatom, s úgy gondolom, hogy aligha kerülök rá az ajtón lévő kis táblára... Reggelizem­­ tejeskávét. Az utcán fagy és köd van reggel, De fiákernek nyoma sincsen ... A taxi meg drága a zsebemnek, — Jeanne d'Arc útján gyalog megyek Szürke hétköznapokba. A külvárosokból zsibongva Árad már a gyárak népe, s a pályaudvar katlanából ömlik át a Száz utcának száz torkába — s azok csak nyelik éhesen ... És nem tudja senki sem, Honnét jöttem, ki vagyok, és milyen sok Sors és város van A számlálómban, A közös nevező felett — vándorutamon! A Szajna mentén visz vonatom ... A víz felett ülő párák parókáját A hajók jól megtépázzák ... S egy óra múlva Szent Lázár karjával ölel magához kacagó szép Párizs. Fordította: N. LÁSZLÓ ENDRE HUGO CHINEA Sabino Hugo Chinea (1939, Sancti Spiritus) fiatal kubai író. Az „Es­­cambray 60" c. novellájáért David-díjat kapott 1969-ben. Jelenleg egyetemi tanulmányokat folytat Havannában. Ott lőttem le őket a parton, ahol az Agabama egy széles kanyart vett, s a virágzó parti bokrok mé­hekkel vannak telis tele. — Állj! — kiáltottam rájuk és ők megálltak, ijedten körülnéztek, biztosan azt hitték, a Milicia üldö­zi őket. Apróknak tűntek, mintha hirtelen összezsugorodtak volna, vagy én nőttem volna óriásra. Úgy látszik tévedtem, csak Pepén vett erőt a gyávaság, Cholo leha­jolt, hogy megtöltse vízzel a ku­lacsokat. Ügyet sem vetett rám, amikor azt mondtam nekik: — Megöllek benneteket! Pepe hitt nekem. A szemembe nézett fürkészőn, mintha keresne benne valamit, s közben lassan, nagyon óvatosan, hogy ne vegyem észre, rám irányította a puskája csövét. Ekkor Chole megszólalt: — Hagyd Pepe, nem látod, hogy csak tréfál? De Pepe tudta, hogy nem tréfá­lok. Csak nézett, merőn nézett a szemembe és puskájával a mellem­re célzott. Meghúztam a ravaszt és Pepe gyomra füstölögni kez­dett mint egy cigaretta. Arcra esett, be akarta fúrni magát a föld­be. A dörrenésre Chole megfor­dult, egy ugrással rám vetette ma­gát, és kiverte kezemből a puskát. Addig ütöttük egymást, amíg csak bele nem fáradtunk. Testünk eler­nyedt, mindkettőnknek kihagyott a lélegzete. Összekapaszkodva gurul­tunk le a partról, s lent sikerült Cholo fejét a víz alá nyomnom. Éreztem, hogy nagy kortyokban nyeli a folyó vizét. Mikor végre el­csendesedett, megjelentek a mili­­cisták. Úgy tizenketten lehettek, lefelé jöttek a parton. Felugrot­tam, feléjük lőttem, aztán ide-oda ugrálva futva menekültem a go­lyóik elöl. Futottak utánam és közben állandóan lőttek rám. Si­került elérnem az erdőt, bezuhan­tam a sűrűbe, a liánok közé, s a fenyőfák törzsei mögül viszonoz­tam lövéseiket, így értem el a tá­borig. Örültem is, hogy közbelé­pett a Milícia, így nem kellett kü­lönösebb magyarázatot adnom Ro­­jasnak, aki hallotta a lövöldözést. — Es Cholo? Es Pepe? — kér­dezte Rojas. — Nem hallottad a lövéseket? Kinyírták őket — feleltem. — Jó vicc! Először Rube, most meg Cholo és Pepe ... — A folyónől ölték meg őket, Rojas. — Koszos disznó vagy, Sabino! — megfenyegetett az öklével az­tán kiadta a parancsot az indulás­ra: — Azonnal el kell tűnnünk in­nen. Összeszedtem a holmimat és utol­sónak maradtam. Vágni kezdtük a bozótot, csaknem futva haladtunk előre, bukdácsolva a kiálló fagyö­­kerek között. Rojas bizalmatlan ma­radt velem szemben. Gyanakvást láttam a tekintetében, amikor meg­parancsolta, hogy a sor közepén haladjak. Minduntalan hátrafordult és végigmért azzal a hideg szemé­vel. Persze úgy tettem, mintha ész­re sem venném, a kúszó patkányo­kat figyeltem, amelyek közeled­­tünkre a lombok közé menekül­tek. Rube sem hitt nekem, amikor szóltam neki. Csak vonszolta to­vább a disznót, amit együtt lop­tunk. — Megöllek Rube — mondtam. — Menj a fenébe, Sabino, a hü­lyeségeiddel, inkább segíts már húzni ezt a dögöt! — mondta és le­hajolt, hogy marokra fogja az állat csülkeit. Másodszor is szóltam ne­ki: — Megöllek, Rube, állj fel, hogy lelőhessetek. Felegyenesedett és nyugodtan végighallgatta, amit mondtam neki. Mikor elhallgattam, azt felelte, hogy ő nem tud semmiről, ott sem volt. De én tudtam, hogy hazudik, hogy ott volt ő is. Véres lyuk tátongott a két sze­me között, amikor elkapartam őt. A milicisták már a nyomunkban voltak, és szép lassan bekerítettek minket. Éppen rövid pihenőt tar­tottunk, amikor kiáltás hangzott: — Adjátok meg magatokat! Kö­rül vagytok zárva! Rojas káromkodott és fától fáig kúszva egy vastag törzsű cédrus mögé lapult. Fekete felhők gördül­tek az égen, mint a zsákok. Menny­dörgött. A milicisták minden ol­dalról lőttek ránk. Megint felszó­lítottak, hogy adjuk meg magun­kat. De Rojas nem mozdult. Ga­­lín és Mongo szóltak Rojasnak, hogy ők megpróbálnak áttörni. Ha együtt maradunk, kevesebb az esé­lyünk a menekülésre, jobb, ha szét­szóródunk. De Rojas hallani sem akart ilyesmiről, örültem, hogy nem engedi el őket. A fejünk fö­lött süvítettek el a lövedékek. Brauliót találat érte, üvöltve esett össze, vérző fejét az avarba fúrta. Galín és Mongo hason csúszva me­nekültek a golyók elől. Rojas sem­mit sem tett, hogy megállítsa őket. Ketten maradtunk. Megdördült az ég és lezúdult az eső. Braulio feje körül forrni kez­dett a vértócsa. Rojas felnézett és letörölte arcáról a vizet. Furcsán festhettem, mert tágra meredt szemmel, elnyílt szájjal közeledett felém. — Mi van veled, Sabino? — kér­dezte — Megbolondultál? Te szarházi, te! — és egyre közelebb jött, a gyomromnak irányítva fegy­vere csövét. — Bolond vagy, Sabino, az anyád mindenségit! — a puskacső már a húsomba vágott. — Dominguez, Rojas, emlékszel Dominguezre? — kérdeztem tőle és ő összerezzent. — Megölted az öregemet, mert nem akart se­gíteni nektek, és te megölted, hogy megszabadulj egy kényelmetlen tanútól! — Nem, Sabino, nem! Meggyaláztátok a húgomat, te és az embereiü! — Nem, nem, Sabino! Nem ... Fegyverem egy időben sült el az övével. Rojas végigzuhant a vizes földön. Lövések dördültek a közelben, Mongo és Galín ordítását hallot­tam. Nem juthattak messzire, mert megpillantottam őket, amikor a m­iicisták elvittek. Nyitott szem­mel mozdulatlanul feküdtek a sza­kadó esőben. Fordította: Mikola Anikó

Next