A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-09 / 6. szám

Járásunkban nagy hagyománya van­­ a labdarúgásnak. Különö­sen a két világháború közötti években értek el nagyszerű ered­ményeket az Érsekújvári Sport Egyesület labdarúgói. Egy-egy rangadó sokezres tömeget mozga­tott meg, különösen a „szomszéd­várak“ elleni találkozóknak, a Komáromi AC, a Füleki TC, a Ga­­lántai SE elleni rangadóknak volt nagyszámú nézőközönsége. Egy­kor nagynevű játékosok rúgták a labdát az ÉSE-ben, a közönség ér­dekes és nagy küzdelmeket látha­tott az ottani pályán. Az érsekújvári labdarúgásnak hagyománya, fénye megkopott. Egy-egy mérkőzésnek mostaná­ban csak néhány száz nézője van. És ezen ne is csodálkozzunk: az Elektrosvit Nové Zámky csapata „lecsúszott“ a harmadik osztályba , és ott sem szerepel úgy, mint ahogyan közönsége szeretné. Erről és a járás sportfejlesztéséről be­szélgettünk Baca Sándorral, a Szlovákiai Testnevelési Szervezet járási titkárával. — A járásunk területén műkö­dő csapatokban kitűnő labdarúgó­kat nevelünk. Ezt bizonyítja az is, hogy például Szikora Gyurka, a Móder-fivérek, Soltán és még so­kan mások a járás csapataitól ke­rültek fel az elsőligás együttesek­be, sőt a válogatottnak is jelentős erősségei. Ha ezek a játékosok nem ligacsapatokhoz, hanem az Elektrosvithez jöttek volna, biztos vagyok abban, hogy a második ligában előkelő helyen állna a csapat. Az életnek azonban meg­vannak a maga törvényei. A fia­talok tanulni akarnak, főiskolát végezni, amire nálunk természe­tesen nincsen lehetőség, Bratisla­­vába kellett költözniök. Sokan mások pedig a jobb munkalehető­ségek miatt költöztek el nagyobb városokba, az ország­­ipari köz­pontjaiba. Ennek ellenére szív­ügyünk a labdarúgás fejlesztése, mert végeredményben büszkék vagyunk arra, ha valamelyik „föl­­dünk“, a mi neveltünk, jól szerepel valamelyik első osztályú ligacsa­patban, különösen pedig ha a­­vá­logatottban ér el sikert. • Mik azok a feladatok, ame­lyek révén elő kívánják se­gíteni a sport fejlesztését a járásban? — A legnagyobb figyelmet a tömegesség fejlesztésére fordítjuk. Szeretnénk minél több fiatalt megnyerni a rendszeres sportolás­nak. Mi is útmutató irányelvek-BACA SÁNDOR, az SZTSZ járási titkára SZÍVÜGYÜK a testnevelés, sportfejlesztés­ nek tekintjük Csehszlovákia Kommunista Pártja XIV. kong­resszusának a testnevelés fejlesz­tésére vonatkozó határozatát. El­mélyítettük a kapcsolatainkat az iskolákkal és az ifjúsági szerve­zettel. Különösen a pedagógusok és az egyesületek edzői dolgoznak velük jól. A kötelező tornaórák száma kevés, ezért megszerveztük az iskolán kívüli testnevelést. Já­rásunkban már nem frázis a „Sportolj rendszeresen!“ jelszó. És ha sikerül a szakképzett edzők számát növelnünk és további sportlétesítményeket építenünk, a meglévőket pedig korszerűsíte­nünk, akkor tovább növelhetjük a rendszeresen sportolók számát. # Hogyan kapcsolják be a fel­nőtteket a rendszeres sporto­lásba? — Járásunk területén húsz test­­nevelési és sportegyesület kapcso­lódott be a járás legjobb egyesü­lete címéért folyó versenybe. Kü­lönböző sportágakban egyesületek közötti mérkőzéseket rendeznek, és az üzemek sportkörei között is megkezdődött a „küzdelem“. És amikor erről esik szó, meg kell említenem azt is, hogy ezekben az egyesületekben a nevelőmunka is jól halad. Tervünk: a tömegalap­ból élsportolókat nevelni. Első­sorban azoknak a sportágaknak a fejlesztésével kívánunk foglalkoz­ni, melyeknek űzéséhez minden alapfeltétel megvan. Ezek: az at­létika, úszás, súlyemelés. Ez a tervünk részben már sikerrel is jár, hiszen Starovói (párkányi) súlyemelőink már eddig is figye­lemre méltó eredményeket értek el.­­ A kézilabdázók is még né­hány évvel ezelőtt nagy sikerek­kel dicsekedhettek. Ez elmaradt. Mi ennek az oka? — Röviden: az edzőhiány. Nyu­godtan állíthatom, a kézilabdázás nálunk tömegsport. Sajnos, kevés olyan edző áll rendelkezésünkre, akik a legújabb módszertani isme­retekkel rendelkeznének. De őszintén szólva az anyagiak is hiányoznak. Ha ezt a két kérdést megoldjuk, biztos vagyok benne, kézilabdázóink ismét az élvonal­ban lesznek! És abban is biztos vagyok — fejezte be nyilatkozatát Baka Sándor, az SZTSZ járási tit­kára —, hogy az elkövetkező években nemcsak kézilabdában, de több más sportágban is újból a legjobbak között leszünk. FEDERMAYER ISTVÁN : h­ét TEÓFILO LAURENCE, a kivá­ló kubai ökölvívó a müncheni olimpián véget vetett az Egye­sült Államok nehézsúlyú ökölví­vói hegemóniájának. Nagysze­rű küzdelmek után nemcsak az olimpiai aranyérmet szerezte meg, de elnyerte a torna legjobb ököl­vívójának járó Barker-kupát is. Teófilo Laurence olimpiai győzel­me nagy szenzációt keltett. Külö­nösen az északamerikai lapok­­ ne is csodálkozzunk rajta, hiszen az Egyesült Államokban az ököl­vívás, a profi­ ring a legjobb üz­letnek számít — írtak hasábos cikkeket a fiatal kubai ökölvívó­ról. Elsősorban erőnlétét és kitű­nő technikai fejlettségét, no meg hatalmas, kemény ütéseit dicsér­ték. A kubai ökölvívót olimpiai győ­zelme után szinte gyűrűbe fogták a sportkofárok. Az északamerikai profi-boxolók egyik ismert kufár­­ja egymillió dollárt ígért Teófilo Laurencenek — és további millió­kat a szereplésért —, ha aláírja a profi-szerződést. A fiatal kubai aranyérmes azonnal visszautasí­totta az ajánlatot: — Hazám és a nyolcmillió ku­bai többet ér nekem, mint a dol­lár milliók! Nekem többet ér az, amit hazám nyújt! HOGYAN LETT OLIMPIAI BAJNOK? Teófilo, akit barátjai Pirolónak becéznek, már apró gyermekkorú­ ARANYÉRMES, akinek nem kellenek a milliók... ban nagy érdeklődéssel izgulta vé­gig a delic­ari központi stadion­ban megrendezett ökölvívó viada­lokat. Annyira megtetszett neki a kemény, férfias küzdelem, hogy elhatározta: ökölvívó lesz. A bo­­xolás ABC-jét a harmincas évek bajnokától, John Herrerától ta­nulta meg, későbben pedig Angel Cruz de Gibara, az „Óriás“ volt a mestere.­­ John Herrera, egy szép na­pon — mesélte Teófilo — közölte velem, hogy szorítóba küld. A hírt örömmel újságoltam el otthon. Édesanyám hallani sem akart ró­la, attól félt, hogy ellenfeleim hülyére vernek, de amikor apám azt mondta, hogy a gyereknek mennie kell, csapatát nem hagy­hatja cserben — ő is beleegyezett. Ez 1966 október elején történt. Luis Enrique ellen boxoltam, — pontozásos vereséget szenvedtem. De ez nem kedvtelenített el. MÉG SENKI SEM ÜTÖTT KI Pirolo az elmúlt hat évben pon­tosan hatvan mérkőzést vívott. Pályafutásáról szívesen beszél, örül eredményeinek. — Eddig csak hatszor szenved­tem pontozásos vereséget. Ez min­den ökölvívóval előfordulhat. Sok függ a pillanatnyi erőnléttől, no meg a bíróktól is. De eddig sen­kinek sem sikerült kiütni, k. o. vereséget még nem szenvedtem. Eddig tíz arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet szereztem, Mün­chenben pedig megkaptam a Bar­ker-kupát! — Nagyon sokat köszönhetek szovjet edzőmnek, Cservonyenko mesternek, aki elsősorban az erőnlétemről gondoskodott. A FERENCVÁROS BERKEIBEN a hüvelykujjak mostanában lefe­lé fordulnak, ha Albert Flórián­ról esik szó. Nem volt azonban mindig ennyire Albert-ellenes a hangulat. Tíz éven át, 1958-tól 68-ig szinte mindenki éltette, bál­ványozta, néha érdemein felül is... Mit vétett Albert Flóri, hogy el­veszítette a szurkolók kegyét? És mit vétett, hogy a Ferencváros vezetősége Kű Lajossal együtt megbüntette? Mindketten — ahogyan azt hi­vatalosan közölték — súlyosan vétettek a sportszerűség ellen. A büntetés: megvonták a két játé­kostól a kalóriapénzt, és a máso­dik csapatba sorolták őket. Egyesek drákóinak, mások eny­hének tartják az ítéletet. Egy igaz: követtek el játékosok sok­kal súlyosabb sportszerűtlensége­ ALBERT FLÓRIÁN terveiről és a búcsúról... két (mulatóban voltak bajnoki mérkőzés előtt), a bizonyítási le­hetőséget mégis megkapták — természetesen az első csapatban. Albert Flórián huszonegy éve tagja a Ferencvárosnak. Tizenhét éves kora óta 332 bajnoki mérkő­zést játszott, 252 gólt lőtt, 74-szer volt válogatott (33 gól), két UEFA-tornán szerepelt, kétszer volt tagja a VB-csapatnak, meg­hívták Brazíliába, kétszer Európa legjobbjai közé. — Tizenkét esztendőn át labda­rúgó-pályafutásom minden nehéz­ségtől, gondtól mentes volt. Az­után egy éven át feküdtem gipsz­be bugyolált lábbal, és nem tud­tam, mi lesz velem. Végül felé­pültem, de azóta sem tudtam iga­zán formába lendülni. A közön­ség természetesen a régi Albertet reklamálja. Elfelejtik azonban, hogy rendkívül súlyos sérülésből tértem vissza félsszel a lábamba, no meg azt is, hogy a sérülésem előtti csapatnak csak hírmondói maradtak... Albert 1941-ben született, az idén már harminckettedik évébe lép. Egyszer eljön a búcsú pilla­nata.

Next