A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-05 / 20. szám
H a valaki egyszer azzal a feladattal bízna meg, hogy írjam meg , Banská Šitovnica (Selmecbánya) krónikáját, művem legelső oldalára , csupa nagybetűkkel ezt a két szót ír-a nám: a munka városa... Mert ebben a városban akárhányszor jártam is, itt mindig a világot egyre szépítő s az embert is emberré formáló céltudatos tevékenységre, a munkára kellett gondolnom. Ha költői akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy az emberi akaraterő és kitartás szimbóluma ez a város évszázadok óta. Valóban. Meredek utcáit járva, csodálattal kell is adóznunk a messzi tegnapok építőinek, s akik a szó legszorosabb értelmében : egy szál kapaláccsal és vésővel, a két ■ kezükkel vésték a házakat, az utcákat , a Selmec patakot övező sziklameredélyekbe. Létrehozták Európa egyik legr régebbi és minden bizonnyal legérdekesebb bányavárosát, a csodás formájú , és arányú köz- és magánépületek egész sorát. VÉSŐVEL Mindezt a föld felett látja az idevetődő látogató. Mert nem kevésbé csodálatos az a mű sem, amelyet a föld alatt, a Selmeci hegyek gyomrában végeztek az akkori idők bányászai. A sok-sok kilométernyi szűk sziklavájat, akna, bányafolyosó évszázadokon keresztül bontotta az aranyat, ezüstöt, ólmot... Selmecbánya már akkor igazi bányavárosnak indult, amikor első épületének az alapjait lerakták, s naggyá is ez fejlesztette. Aranyon, ezüstön sétáltak itt az emberek akkoriban. Nehéz volna pontosan megállapítani, ki szedte ki az első uncia nemesfémet a Selmec patak homokjából vagy a környező sziklák repedéseiből. Tény azonban, hogy a kelta vezérek hiú aszszonyai már selmeci aranyból készült ékszerekkel díszítették magukat, s a „borravaló" szerepét (amennyiben már akkor is létezett) az itteni aranyból vert érme töltötte be. Selmec valójában a XII. században kezdett formálódni, amikor a felszíni bányászat a lelőhelyek fokozatos kimerülése miatt megszűnőben volt. Ekkor jöttek idegen telepesek a városba, akik magukkal hozták a szint alatti ércfejtés komoly tudományát, s azt az itteni viszonyok között tovább fejlesztették. A város megalapítását és fejlődését követő krónika nagyon kiterjedt, rendkívül érdekes (törökök, tatárok, Habsburgok stb.) és könnyen áttekinthető. A föld gyomra szinte öntötte az aranyat, ezüstöt, a város egyre nagyobb, szebb lett, hírneve messzi vidékre elterjedt. A XVIII. században csaknem 30 ezer lakosával a Kárpát-medence második legnagyobb városa volt s pompában európai rangot szerzett. Az „aranyeső"' rányomta bélyegét a város lakóira. Kire ilyet, kire olyat. Attól függően, hogy ki bányászta és ki kapta az aranyat. Mert a két csoport közötti különbséget nemcsak az jelentette, hogy az előbbiek nagy része a várost övező lakásoknak csúfolt barlangokban, az utóbbiak pedig a főbb utcákat szegélyező pompás palotákban laktak. A Bányászmúzeum nagyon sok érdekes kérdésre ad választ. Látható ott például egy makett, amely a középkori tárnát ábrázol- ÉPÍTETT VÁROS a, benne egy csille, az érc kifejtését szolgáló szerszámok és persze az ember. Mindez egy alig fél méter széles nyitásban, amely a föld mélyén kanyarogva követte az arany szeszélyes útját. A látogatók soká időznek a makett előtt. Sehogyan sem tudják elképzelni, hogy abban a mai ember elférne, sőt dolgozni is tudna. Talán egy gyermek elférne benne. A látogató minden nehézség nélkül el tudja képzelni a középkori ércbányászok fizikai állapotát. S már meg sem lepi, hogy a bányászok átlagos életkora alig haladta meg a harminc évet, s hogy a tárnák mélyén gyermekekeket is dolgoztattak. Persze, a bányagrófokat nem zavarta olyan „apróság", mint a bányászok egészsége vagy életkora. A „kékvérűek" aranyéhségre egyre nőtt, a kizsákmányolás egyre fokozódott, s a város pompás palotái gondosan eltakarták a tabínák és a barlanglakások nyomorát. Selmecbánya gazdagságával párhuzamosan fejlődött a kulturális élet. 1735-ben bányatechnikum nyílt, amelyből 1770-ben bányászati akadémia lett. A város híres líceumában és gimnáziumában Andrej Sladkovič, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, valamint a szlovák és a magyar irodalmi és kulturális élet további nagyságai tanultak. Minden jel arra mutatott, hogy a város fejlődését semmi sem tartóztatta fel. De nincs az a sok, amely egyszer el ne fogyna — tartja a szálasmondás s így volt ez a selmeci arannyal, ezüsttel is. A 19. században rá kellett döbbenni, hogy az arany elfogyott . . . S ezzel Selmec mint bányászváros a múltté lett. De vajon milyen lesz a jövőben? A város élni akart. Annak ellenére, hogy akik azelőtt az aranyat kapták, egyszerűen hátat fordítottak Selmecbányának. Akik viszont az aranyat bányászták, azok nem mehettek el. Itt maradtak és élni akartak. Nos, az elmúlt rendszereket ez az élni akarás ugyanúgy nem érdekelte, mint századokkal korábban a bányászok életkora. Voltak próbálkozások mind a Monarchia, mind pedig az első köztársaság idején a város iparosítására, ezek azonban olyan jelentéktelenek voltak, hogy nem tudták megakadályozni a város visszaesését, lassú, de biztos romlását. Mi tagadás a város vezetői nem valami gazdag örökséget vettek át a letűnt kapitalista rendszertől. A felszabadulás valóban a 12. órában következett be. Ipart kellett telepíteni, sokszáz lakást kellett felújítani, újjá kellett varázsolni az elaggott várost. Dohánygyár, fa- és vasfeldolgozó ipar jelentette kezdetét a város iparosításának, s ehhez járult az utóbbi években a Pieta üzem, amelyben jelenleg több mint 1000 dolgozó talál biztos megélhetést, s az itt készített szebbnél szebb kötöttáruk nem egy szépet kedvelő nő szívét dobogtatják meg Moszkvától az Atlanti-óceán partjáig, exportüzemről lévén szó. Több új lakótelep létesült a városban, például a Kálvária alatt, az Alsó utcában és másutt. A városi nemzeti bizottság választási programja milliós értékekkel gazdagította a várost, új üzletek és közutak építése és közművesítés formájában. A tőkés múlt hibáit nem volt könnyű máról holnapra korrigálni. Államunk a Banská Stiavnicot műemlékvárossá nyil-vánította, és mindent megtesz annak , érdekében, hogy lakói a mai szocialista életformát élhessék. AGÓCS VILMOS