A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-07 / 18. szám
BORISZ POLEVOJ Az utolsó háborús riport Berlinben aláírták a Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmányt. Az ember el sem tudja hinni, hogy véget ért a háború. Istenem, micsoda csodálatos érzés! Amikor Dorohin alezredes közölte velem a hírt, bevallom, az első pillanatban fel sem fogtam teljes jelentőségét. Megköszöntem neki, hogy felhívott. Letettem a kagylót a zöld dobozra s csak aztán döbbentem rá, hogy tulajdonképpen vége a háborúnak. Kivettem a zsebemből a feleségem, a fiam s a fekete hajú kis Alena fényképét s egyszerre — az ember szégyelli bevallani — elsírtam magam. Első ízben az egész háború folyamán. És fél óra múlva a ködös májusi éjszakában különböző kaliberű lőfegyverekből leadott vad sortüzek reszkettették meg az öreg park fáit. Mindenki lövöldözött, akinek csak volt mivel. A vidám fegyverropogás közepette hívott a híradós a tábori távírótól. Gratulált a győzelemhez és mindjárt felolvasott nekem egy táviratot, amely éppen akkor érkezett Moszkvából. A mai napig is őrzöm. Az utolsó katonai feladat volt, amely akkor érkezett, amikor már a miénken kívül valamennyi arcvonalon véget ért a háború. „Zafírtól Ametisztnek. Azonnal kézbesíteni a Pravda tudósítójának, Polevoj alezredesnek. Részletesen számoljon be Prága felszabadításáról. A terjedelmet nem korlátozzuk. Tudomására adjuk, hogy a Komszomolszkaja Pravda tudósítója, Krusinszkij Prágába megy Leljusenko tankjaival. Galaktyionov tábornok.” „A németek újabb alakulatokat vonnak össze Prágában. Egyenlőtlen küzdelmet folytatunk. Kérjük a Vörös Hadsereg és a szövetséges haderők gyors segítségét." „Estére súlyosbodott a helyzet. A németek harckocsikat vetettek be. Tüzérségük szétrombolja a barikádokat. A végénél tartunk erőinknek. Testvérek, várjuk segítségteket... Vörös Hadsereg, tégy még egy csodát, ments meg minket!” Dorohin részletesebben elmagyarázza a helyzetet. A prágai felkelés a városközpontban és az ipari negyedekben tört ki. Az SS-alakulatok nem ismerik el a Berlinben aláírt kapitulációt. Elkeseredett harcot folytatnak. Támadnak. És ugyanabba az irányba, Prága felé özönlik Szilézia felől Schörnerfeldmarschall visszavonulóban levő erős hadseregcsoportja. Igazoltnak látszik Konyev marsallnak az a feltevése, hogy Schörner be akar vonulni Prágába, egyesülni az SS-alakulatokkal, a város értékes műemlékeinek védelmében kiterjedt harcot folytatni, mindaddig, amíg megérkeznek az amerikai hadosztályok. S a prágai felkelőknek az utcai harcokban, kétségbeesett segélykéréseik után ítélve, valóban fogytán az erejük. — És mit tett a mi parancsnokságunk? — Konyev marsall kidolgozta egy villámhadművelet tervét, s ezt a főparancsnokság jóváhagyta. Prága irányában elindult három vegyes összetételű hadsereg, azzal a paranccsal, hogy erőltetett menetben érjék el a várost. Leljusenko és Ribalko páncéloshadseregeit, tüzérségi alakulatokkal megerősítve, a hegyeken keresztül, különböző irányokban Prágába irányították. Feladatuk megközelíteni és körülzárni a várost. A harckocsizóknak el kell zárniuk Schörner elől a visszavonulás útját nyugat felé, átkelni az Érchegységen, és minden halogatás nélkül, a lehető leggyorsabban elérni Prágát, maguk mögött hagyva Schörnert. Ribalko keletről és északkeletről, Leljusenko délnyugatról hatol be Prágába. A fő feladat acélgyűrűbe zárni Prágát. — Nagy erők vonulnak fel? Dorohinnak mosoly jelenik meg az arcán. Vége a háborúnak. Nincs többé hadititok. — Tíz harckocsizó kötelék indult útnak. Három hadsereg, Puhové, Zsadové és Gordové azt a parancsot kapta, hogy a lehető leggyorsabban nyomuljanak előre a harckocsizok mögött. Ugyancsak támadásba kell lendülnie Lucsinszkijnak, Korotyejevnek és a Swierczewski tábornok vezette 2. lengyel hadseregnek. Németországra ráborul a májusi éjszaka. Csöndes az egész hatalmas front. Egyedül itt, Közép-Európának ezen a kis darabján, Csehszlovákia földjén, szláv földön, amely különösen drága nekünk, szovjet embereknek, egyedül itt tombol a háború zabolátlan erővel. Nem hagytam barátomnak, hogy befejezze némileg akadémiai fejtegetéseit, s megkértem, szerezzen nekem egy repülőgépet, mert Prágába repülök. Amikor az alezredes meghallotta, mit kérek tőle, füttyentett meglepetésében. — Repülőgépet! Te megbolondultál! Először is, egy közönséges „U” típusú gép nem képes egy feltöltéssel oda meg visszarepülni. És ki adott neked üzemanyagot? Másodszor, egyetlen pilóta sem repül neked éjszaka felkészülés nélkül, annál kevésbé, mert nincs felderítve az útvonal, nem tudni, hol lehet ott leszállni. És harmadszor, kérlek szépen, ne fantáziálj, inkább ülj le, iszunk egyet. Van egy üveg konyakom. Elővettem minden rábeszélőkészségemet. Próbáltam őt meggyőzni — történelmi csata, az utolsó ebben a háborúban... Ekkor Dorohin azt mondta: — Elvégre nem adhatunk neked repülőgépet egyetlen pilótával, aki úgyahogy ismeri ezt az útvonalat. Ennek meg kell hoznia a város bevételének igazolt hírét. S ezzel a géppel a front törzskarának parancsnoka rendelkezik. Aha, hát mégis van ilyen gép! Most aztán ebbe kapaszkodtam bele. „Igazolás? Kitűnő. Akkor ezt az igazolást meghozhatom én magam ...” — Haditudósítók már más feladatokat is megoldottak, így például Szergej Borzenko. Ejtőernyősök egy csoportjának parancsnokolt, jelentéseket írt, s emellett cikkeket küldözgetett a lapjának. Az első éjszaka a nagyszerű győzelem után, világos, kékes, csodálatos éjszaka. Ilyen éjszakákon a lehetetlen is lehetővé válhat. Sorra járom a front parancsnokait, könyörögve, hogy adjanak egy gépet. Senki sem alszik. Senki sem törődik az elsötétítéssel; igencsak furcsa érzés látni az épületek kivilágított ablakait, ahol a front törzskarát helyezték el. Mindenki szokatlanul kedves. Rendkívül szívélyesen fogadják a haditudósítót, mint egy anyóst, aki váratlanul látogatóba érkezett. Húznak oda az asztalhoz. Itatnak. De amint szóba hozom a repülőgépet, nem is hagyják, hogy befejezzem. Gyorsan emelkedem a törzskor létráján, mindenütt a legnyájasabb és legkedvesebb elutasításban részesülök, míg végül eljutok magához a front parancsnokához. Természetesen ő sem alszik. A munkaasztal fölé hajol, amelyen az ünnepi csemegék helyett kiterített térkép fekszik, ugyanannak a frontszakasznak a térképe, amelyet kevéssel ezelőtt Dorohin mutatott. A marsall megnézi az utolsó jelentésről készült feljegyzést és saját kezűleg tologatja a térképen a zölddel jelzett Érchegységbe kétoldalt beékelődő nyilakat. — Gratulálok a győzelemhez, parancsnok elvtársi — Kissé korai a gratuláció. Valahogy sehogy sem tudunk eljutni ahhoz a végső győzelemhez. Még ki kell harcolnunk. Egyelőre ez a helyzet. Na, mi jó hírt hoz? Egyszerre eszembe jut, hogy is volt az, amikor jöttem bemutatkozni hozzá. Abban az időben volt ez, amikor a Kalinyini Front hadseregei éppen harcba készültek szülővárosom felszabadításáért. Szándékomban volt valahogy átvágni magam Rotmisztrov ezredes félig körülzárt páncélos dandárjához, s ezt a szándékomat közöltem a parancsnokkal. Most engem hallgat a tábornok, s valahol kék szemének mélyén csintalan szikrák villognak. A mondat közben félbeszakít: — Megint repülőgépre van szüksége? — Iván Sztyepanovics, lelkemre mondom, utoljára! — Utoljára — most már egész nyíltan nevet. — Azt mondja, utoljára? Hát igaz, magam is remélem, nem lesz többé alkalmunk törzskari gépeket roncstemetőbe küldeni. Már megtelefonálták, mire készül. S én kiadtam a megfelelő parancsot. — És erősen megszorította a kezem. — Hát akkor röpüljön. És főként ne üsse olyasmibe az orrát, ami nem a maga dolga. Sok sikert! Alacsonyan repülünk, földközelben. A nap már felkúszott a dombok tetejére, a közöttük kanyargó folyó ezüstösen csillog a nap első sugaraiban. Mi ez? Az Elba vagy már a Moldva? De még mielőtt tájékozódni tudnék a térkép alapján, tűhegyes templomtornyok tűnnek fel a láthatáron a hajnali ködben. Prága! A város, amelyet még sohasem láttam, de már régen szerettem volna megismerni, a város, amelyet a távolból megszerettem, már a Szlovák Nemzeti Felkelés résztvevőinek elbeszéléseiből. És ez a csodálatos város néhány helyen ég. Szerencsére nem sok tüzet látni. Mindjárt az első utcákon kitűzött csehszlovák zászlók, emberek csoportjai, tavasziasan öltözve. A pilóta kis magasságban köröz a város fölött. Mindenütt rengeteg ember. De itt-ott üres utcák, negyedek. Barikádok állnak ott, folyik a harc. Különösen erős a lövöldözés három híd környékén. Ágyúk is tüzelnek arrafelé. De senki sem törődik a gépünkkel. Nem lőnek rá. Vagy más, ennél nagyobb gondjaik vannak, vagy lényegtelen cél vagyunk a németek számára ... Aránylag szerencsésen leszálltunk, minden baj nélkül. A gyakorlótéren át fahéjszínű kezeslábasba öltözött, barettsapkájukon vörös szalagot viselő felfegyverzett férfiak futnak oda hozzánk. Nyilván felkelők. Valamit kiabálnak. Rázzák a kezünket. Vállunkat veregetik s aztán, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre a vállukra emelnek s úgy visznek minket a sportpályán keresztül... Valami olyasmi van itt, mint egy rögtönzött körzeti parancsnokság. Azt mondják, itt már nincsenek németek. A városközpontban, a gyáraknál meg a hidaknál folyik a harc. Főként a hidaknál. A németeknek ott tüzérségük is van. S a tankjaik benn állnak az udvarokban. A törzsparancsnok, idősebb sovány férfi, fahéjszínű overallban, de a csehszlovák hadsereg tiszti sapkájával, amilyeneket Svoboda tábornok hadtestének katonáin láttam, előveszi Prága turistatérképét s gyorsan berajzolja a helyzetet: az épületeket, létesítményeket, amelyekért a harc folyik, hol vonták össze a legtöbb SS-katonát, hol vannak ütegeik, harckocsijaik. — Maga tiszt? — Igen, igen, tiszt vagyok. Odaadja a térképet, amelybe berajzolta a helyzetet, kérnünk sem kell, milyen céllal repültünk ide. Igen értelmes ember, magától rájött. — A felkelőknek törzsparancsnokságra van szükségük. Törzsparancsnokságra. — Igen. Itt a felkelés törzsparancsnoksága. — Bejelöl a város térképébe egy házat az egyik téren. — És még a rádió épületét. — Igen, az adó itt van. — Észrevesszük, hogy ez már be van jelölve a térképre. Erről sem feledkezett meg. Ezer mennykő, ma jó, ha a repülőgép szárnyán ott a vörös csillag. — És hogy jutunk el a törzsparancsnokságra? — Itt, majd a doktor odavezeti magukat. A doktor úrnak furcsa az autója, nagy hasas tartály van erősítve a kocsi tetejére. A tartályban gáz. Benzin helyett ez hajtja a motort.. . A város középpontjában az utcákon rengeteg az ember, de lövöldözés van errefelé. A tetőkről padlásokról golyószórók kukucskálnak, az SS-katonák so Két jóbarát Marie Majerová és Borisz Polevoj (1955)