A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-07 / 18. szám

BORISZ POLEVOJ Az utolsó háborús riport Berlinben aláírták a Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szóló ok­mányt. Az ember el sem tudja hinni, hogy véget ért a háború. Istenem, mi­csoda csodálatos érzés! Amikor Doro­­hin alezredes közölte velem a hírt, be­vallom, az első pillanatban fel sem fogtam teljes jelentőségét. Megköszön­tem neki, hogy felhívott. Letettem a kagylót a zöld dobozra s csak aztán döbbentem rá, hogy tulajdonképpen vége a háborúnak. Kivettem a zsebem­ből a feleségem, a fiam s a fekete ha­jú kis Alena fényképét s egyszerre — az ember szégyelli bevallani — elsír­tam magam. Első ízben az egész há­ború folyamán. És fél óra múlva a ködös májusi éj­szakában különböző kaliberű lőfegyve­rekből leadott vad sortüzek reszkettet­­ték meg az öreg park fáit. Mindenki lövöldözött, akinek csak volt mivel. A vidám fegyverropogás közepette hí­vott a híradós a tábori távírótól. Gra­tulált a győzelemhez és mindjárt felol­vasott nekem egy táviratot, amely ép­pen akkor érkezett Moszkvából. A mai napig is őrzöm. Az utolsó katonai fel­adat volt, amely akkor érkezett, amikor már a miénken kívül valamennyi arc­vonalon véget ért a háború. „Zafírtól Ametisztnek. Azonnal kézbe­síteni a Pravda tudósítójának, Polevoj alezredesnek. Részletesen számoljon be Prága felszabadításáról. A terjedelmet nem korlátozzuk. Tudomására adjuk, hogy a Komszomolszkaja Pravda tudó­sítója, Krusinszkij Prágába megy Lelju­­senko tankjaival. Galaktyionov tábor­nok.” „A németek újabb alakulatokat von­nak össze Prágában. Egyenlőtlen küz­delmet folytatunk. Kérjük a Vörös Had­sereg és a szövetséges haderők gyors segítségét." „Estére súlyosbodott a helyzet. A né­metek harckocsikat vetettek be. Tüzér­ségük szétrombolja a barikádokat. A végénél tartunk erőinknek. Testvérek, várjuk segítségteket... Vörös Hadsereg, tégy még egy csodát, ments meg min­ket!” Dorohin részletesebben elmagyarázza a helyzetet. A prágai felkelés a város­­központban és az ipari negyedekben tört ki. Az SS-alakulatok nem ismerik el a Berlinben aláírt kapitulációt. Elke­seredett harcot folytatnak. Támadnak. És ugyanabba az irányba, Prága felé özönlik Szilézia felől Schörner­feld­­marschall visszavonulóban levő erős hadseregcsoportja. Igazoltnak látszik Konyev marsallnak az a feltevése, hogy Schörner be akar vonulni Prágába, egyesülni az SS-ala­­kulatokkal, a város értékes műemlékei­nek védelmében kiterjedt harcot foly­tatni, mindaddig, amíg megérkeznek az amerikai hadosztályok. S a prágai fel­kelőknek az utcai harcokban, kétség­­beesett segélykéréseik után ítélve, va­lóban fogytán az erejük. — És mit tett a mi parancsnoksá­gunk? — Konyev marsall kidolgozta egy vil­lámhadművelet tervét, s ezt a főpa­rancsnokság jóváhagyta. Prága irányá­ban elindult három vegyes összetételű hadsereg, azzal a paranccsal, hogy erőltetett menetben érjék el a várost. Leljusenko és Ribalko páncéloshadse­­regeit, tüzérségi alakulatokkal megerő­sítve, a hegyeken keresztül, különböző irányokban Prágába irányították. Fel­adatuk megközelíteni és körülzárni a várost. A harckocsizóknak el kell zár­niuk Schörner elől a visszavonulás út­ját nyugat felé, átkelni az Érchegysé­gen, és minden halogatás nélkül, a le­hető leggyorsabban elérni Prágát, ma­guk mögött hagyva Schörnert. Ribalko keletről és északkeletről, Leljusenko dél­nyugatról hatol be Prágába. A fő fel­adat acélgyűrűbe zárni Prágát. — Nagy erők vonulnak fel? Dorohinnak mosoly jelenik meg az arcán. Vége a háborúnak. Nincs többé hadititok. — Tíz harckocsizó kötelék indult út­nak. Három hadsereg, Puhové, Zsadové és Gordové azt a parancsot kapta, hogy a lehető leggyorsabban nyomul­janak előre a harckocsizok mögött. Ugyancsak támadásba kell lendülnie Lucsinszkijnak, Korotyejevnek és a Swierczewski tábornok vezette 2. len­gyel hadseregnek. Németországra ráborul a májusi éj­szaka. Csöndes az egész hatalmas front. Egyedül itt, Közép-Európának ezen a kis darabján, Csehszlovákia földjén, szláv földön, amely különösen drága nekünk, szovjet embereknek, egyedül itt tombol a háború zabolátlan erővel. Nem hagytam barátomnak, hogy be­fejezze némileg akadémiai fejtegetéseit, s megkértem, szerezzen nekem egy re­pülőgépet, mert Prágába repülök. Amikor az alezredes meghallotta, mit kérek tőle, füttyentett meglepetésében. — Repülőgépet! Te megbolondultál! Először is, egy közönséges „U” típusú gép nem képes egy feltöltéssel oda meg vissza­repülni. És ki ad­ott neked üzemanyagot? Másodszor, egyetlen pi­lóta sem repül neked éjszaka felkészü­lés nélkül, annál kevésbé, mert nincs felderítve az útvonal, nem tudni, hol le­het ott leszállni. És harmadszor, kérlek szépen, ne fantáziálj, inkább ülj le, iszunk egyet. Van egy üveg konyakom. Elővettem minden rábeszélőkészsé­gemet. Próbáltam őt meggyőzni — tör­ténelmi csata, az utolsó ebben a há­borúban... Ekkor Dorohin azt mondta: — Elvégre nem adhatunk neked re­pülőgépet egyetlen pilótával, aki úgy­­ahogy ismeri ezt az útvonalat. Ennek meg kell hoznia a város bevételének igazolt hírét. S ezzel a géppel a front törzskarának parancsnoka rendelkezik. Aha, hát mégis van ilyen gép! Most aztán ebbe kapaszkodtam bele. „Igazo­lás? Kitűnő. Akkor ezt az igazolást meg­hozhatom én magam ...” — Haditudó­sítók már más feladatokat is megol­dottak, így például Szergej Borzenko. Ejtőernyősök egy csoportjának parancs­nokolt, jelentéseket írt, s emellett cikke­ket küldözgetett a lapjának. Az első éjszaka a nagyszerű győzelem után, világos, kékes, csodálatos éjszaka. Ilyen éjszakákon a lehetetlen is lehetővé válhat. Sorra járom a front parancsnokait, könyörögve, hogy adjanak egy gépet. Senki sem alszik. Senki sem törődik az elsötétítéssel; igencsak furcsa érzés lát­ni az épületek kivilágított ablakait, ahol a front törzskarát helyezték el. Minden­ki szokatlanul kedves. Rendkívül szívé­lyesen fogadják a haditudósítót, mint egy anyóst, aki váratlanul látogatóba érkezett. Húznak oda az asztalhoz. Itat­nak. De amint szóba hozom a repülő­gépet, nem is hagyják, hogy befejez­zem. Gyorsan emelkedem a törzskor létráján, mindenütt a legnyájasabb és legkedvesebb elutasításban részesülök, míg végül eljutok magához a front parancsnokához. Természetesen ő sem alszik. A mun­kaasztal fölé hajol, amelyen az ün­nepi csemegék helyett kiterített térkép fekszik, ugyanannak a frontszakasznak a térképe, amelyet kevéssel ezelőtt Do­rohin mutatott. A marsall megnézi az utolsó jelentésről készült feljegyzést és saját kezűleg tologatja a térképen a zölddel jelzett Érchegységbe kétoldalt beékelődő nyilakat. — Gratulálok a győzelemhez, pa­rancsnok elvtársi — Kissé korai a gratuláció. Valahogy sehogy sem tudunk eljutni ahhoz a vég­ső győzelemhez. Még ki kell harcol­nunk. Egyelőre ez a helyzet. Na, mi jó hírt hoz? Egyszerre eszembe jut, hogy is volt az, amikor jöttem bemutatkozni hozzá. Abban az időben volt ez, amikor a Ka­­linyini Front hadseregei éppen harcba készültek szülővárosom felszabadítá­sáért. Szándékomban volt valahogy át­vágni magam Rotmisztrov ezredes félig körülzárt páncélos dandárjához, s ezt a szándékomat közöltem a parancsnok­kal. Most engem hallgat a tábornok, s valahol kék szemének mélyén csin­talan szikrák villognak. A mondat köz­ben félbeszakít: — Megint repülőgépre van szük­sége? — Iván Sztyepanovics, lelkemre mon­dom, utoljára! — Utoljára — most már egész nyíl­tan nevet. — Azt mondja, utoljára? Hát igaz, magam is remélem, nem lesz töb­bé alkalmunk törzskari gépeket roncs­temetőbe küldeni. Már megtelefonálták, mire készül. S én kiadtam a megfelelő parancsot. — És erősen megszorította a kezem. — Hát akkor röpüljön. És fő­ként ne üsse olyasmibe az orrát, ami nem a maga dolga. Sok sikert! Alacsonyan repülünk, földközelben. A nap már felkúszott a dombok tetejé­re, a közöttük kanyargó folyó ezüstö­sen csillog a nap első sugaraiban. Mi ez? Az Elba vagy már a Moldva? De még mielőtt tájékozódni tudnék a tér­kép alapján, tűhegyes templomtornyok tűnnek fel a láthatáron a hajnali köd­ben. Prága! A város, amelyet még soha­sem láttam, de már régen szerettem volna megismerni, a város, amelyet a távolból megszerettem, már a Szlovák Nemzeti Felkelés résztvevőinek elbeszé­léseiből. És ez a csodálatos város né­hány helyen ég. Szerencsére nem sok tüzet látni. Mindjárt az első utcákon kitűzött csehszlovák zászlók, emberek csoportjai, tavasziasan öltözve. A pilóta kis magasságban köröz a város fölött. Mindenütt rengeteg ember. De itt-ott üres utcák, negyedek. Barikádok áll­nak ott, folyik a harc. Különösen erős a lövöldözés három híd környékén. Ágyúk is tüzelnek arrafelé. De senki sem törődik a gépünkkel. Nem lőnek rá. Vagy más, ennél nagyobb gondjaik vannak, vagy lényegtelen cél vagyunk a németek számára ... Aránylag szerencsésen leszálltunk, minden baj nélkül. A gyakorlótéren át fahéjszínű kezes­lábasba öltözött, barettsapkájukon vö­rös szalagot viselő felfegyverzett férfiak futnak oda hozzánk. Nyilván felkelők. Valamit kiabálnak. Rázzák a kezünket. Vállunkat veregetik s aztán, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre a vállukra emelnek s úgy visznek min­ket a sportpályán keresztül... Valami olyasmi van itt, mint egy rög­tönzött körzeti parancsnokság. Azt mondják, itt már nincsenek németek. A városközpontban, a gyáraknál meg a hidaknál folyik a harc. Főként a hi­daknál. A németeknek ott tüzérségük is van. S a tankjaik benn állnak az ud­varokban. A törzsparancsnok, idősebb sovány férfi, fahéjszínű overallban, de a cseh­szlovák hadsereg tiszti sapkájával, ami­lyeneket Svoboda tábornok hadtestének katonáin láttam, előveszi Prága turista­térképét s gyorsan berajzolja a helyze­tet: az épületeket, létesítményeket, ame­lyekért a harc folyik, hol vonták össze a legtöbb SS-katonát, hol vannak üte­geik, harckocsijaik. — Maga tiszt? — Igen, igen, tiszt vagyok. Odaadja a térképet, amelybe beraj­zolta a helyzetet, kérnünk sem kell, milyen céllal repültünk ide. Igen értelmes ember, magától rájött. — A felkelőknek törzsparancsnokság­ra van szükségük. Törzsparancsnokság­ra. — Igen. Itt a felkelés törzsparancs­noksága. — Bejelöl a város térképébe egy házat az egyik téren. — És még a rádió épületét. — Igen, az adó itt van. — Észre­vesszük, hogy ez már be van jelölve a térképre. Erről sem feledkezett meg. Ezer mennykő, ma jó, ha a repülőgép szárnyán ott a vörös csillag. — És hogy jutunk el a törzsparancs­nokságra? — Itt, majd a doktor odavezeti ma­gukat. A doktor úrnak furcsa az autója, nagy hasas tartály van erősítve a ko­csi tetejére. A tartályban gáz. Benzin helyett ez hajtja a motort.. . A város középpontjában az utcákon rengeteg az ember, de lövöldözés van errefelé. A tetőkről padlásokról golyó­szórók kukucskálnak, az SS-katonák so­ Két jóbarát Marie Majerová és Borisz Polevoj (1955)

Next