A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-07 / 27. szám
fejlett szocialista ember nevelésére vonatkozó elképzeléseit. Leninnek az egységes irányítású iskolákkal kapcsolatos elvi állásfoglalása azonban egyáltalán nincs ellentétben az anyanyelvi oktatás megvalósításával és annak támogatásával. Ám az anyanyelvi oktatásnak az egységes iskolarendszerben kell megvalósulnia, mondja Lenin. Lenin már 1913 májusában a „Munkásosztály és nemzetiségi kérdés“ című írásában azt követeli, hogy egyetlen nyelv se részesüljön semmiféle kiváltságban. A nemzeti kisebbségekkel szemben a legcsekélyebb megszorítást se alkalmazzák, és ne érje a legcsekélyebb igazságtalanság sem. Ezek a munkásdemokrácia elvei — mondja Lenin. Egy későbbi írásában erélyesen szembefordul azokkal, akik azzal vádolták az oroszországi marxistákat, hogy az iskolák egységes irányításának védelmével ellenzik az anyanyelvi oktatás szükségességét. Lenin ezzel kapcsolatosan ezt mondta: „A marxisták mindenkinél következetesebben ismerik el az anyanyelvi oktatáshoz való jogot, hisz az orosz marxisták elsőként szögezték le, hogy nincs szükségük kötelező államnyelvre és ezzel Oroszországban elsőként ismerték el teljes mértékben az anyanyelv használatának jogát.“ Egyébként Lenin műveiben számtalan helyen találkozunk olyan tétellel, amely kategorikusan visszautasítja az államnyelv fogalmát, mint antimarxista fogalmat, amellyel szemben Lenin a nyelvek teljes egyenjogúságáért száll síkra. A nyelvek teljes egyenjogúságának lenini megfogalmazása tehát magába foglalja és feltételezi az anyanyelvi oktatás jogát, míg a másik oldalon az államnyelv fogalma ezt a jogot tagadja vagy háttérbe szorítja. A legnagyobb tudatlanság kell ahhoz - mondja Lenin -, hogy valakik összekeverjék az anyanyelven való oktatást az állami iskolaügyek nemzetiségek szerinti felosztásával a „kulturális-nemzeti autonómiával” az iskoláknak az állam hatásköréből való kivételével. A marxisták szerte a világon nem ellenzik (még a demokraták sem) az anyanyelven való oktatást, ugyanúgy sehol a világon nem fogadták el a marxisták a „kulturális-nemzeti autonómiát". Lenin ehhez a kérdéshez később 1919 márciusában, tehát a szovjethatalom második évében újból visszatér az orosz bolsevik párt nyolcadik kongresszusán elmondott előadói beszédében. Ebben egyebek között megállapítja: a marxistáknak igen éberen kell ügyelniük arra, hogy a bizalmatlanság helyett állandóan erősítsék a különböző nemzetek és nemzetiségek munkásai közötti bizalmat. Ezzel kapcsolatban, mint negatív tényt állapítja meg: „Vannak nálunk, az oktatásügyi népbiztosságban vagy akörül olyan kommunisták, akik azt mondák, egységes iskola, ezért ne merjetek az orosz nyelven kívül más nyelven tanítani. Véleményem szerint az ilyen kommunista nagyorosz soviniszta. Közöttünk is sokakban él ez a nagyorosz soviniszta, és harcolni kell ellene. Ezért kell mondanunk más nemzeteknek, hogy mi következetesen internacionalisták vagyunk, és valamennyi nemzet munkásaival és parasztjaival önkéntes szövetségre törekszünk.“ Leninnek a nemzeti kérdésről, a nacionalizmus elleni harcról szóló minden cikke, levele és beszéde azt tükrözi, hogy a marxisták a nemzetek és a nemzetiségek között a múltban felmerült bizalmatlanság és a nacionalizmus mindenfajta megnyilvánulása ellen csak úgy harcolhatnak eredményesen, ha a proletár internacionalizmus elve alapján maradéktalanul megvalósítják a nemzetek és nemzetiségek teljes gyakorlati egyenjogúságát és ezeken az alapokon egyesítik minden nemzet és nemzetiség munkásságát és haladó erőit a szocializmus győzelméért vívott harcban. Ezért a különböző nemzetek és nemzetiségek dolgozói kölcsönös bizalmának elmélyítéséért és az ebből fakadó egységért ma is harcolni kell. Ehhez a harchoz adnak útmutatást Leninnek a nacionalizmus elleni harc problémáival foglalkozó írásai, ezzel kapcsolatos gondolatai. VARGA JÁNOS radt, vagy ha tán rosszul érzi magát. .. A következő helyiségbe lépve olyan szorongó érzés fog el egy pillanatra, mint elsős kisdiák koromban, mikor itt, a hátsó padok egyikében felkészületlenül lapítottam. Pedig tudom: itt ma nem lesz feleltetés. A valamikori katedra helyén televízió áll. Ezenkívül társasjátékok, szép könyvtár, rádió teszi kellemesebbé az itt töltött időt. És persze az iskolák diákjai, akik néha kultúrműsorral szórakoztatják a klub tagjait. Nézegetjük a naponta, gondosan vezetett naplót. Minden oldalon huszonöt-h harminc név van beírva. Enynyien jönnek ide naponta beszélgetni, szórakozni, felidézni egy-egy régebbi eseményt, vagy ha éppen arra szottyan valakinek kedve, tenni-venni a házhoz tartozó szép kertben. — A legidősebb tagunk, Frastin Anti bácsi - kilencvenhárom éves — már fél éve nem jár közénk, mondja Kissné. Itt van viszont Hoksa Józsi bácsi, aki a maga nyolcvanhét évével rangidős közöttünk. Úgy látom nagyon jól érzik itt magukat az emberek. - Jól, csak... - Csak? - Többen is eljárhatnának ide. Mert ahol harmincan jól érzik magukat, ott többen is kellemesen szórakoznának, hiszen amint látod a feltételek biztosítva vannak, mondják kísérőim szinte egyszerre. Igazat adok nekik. GORFOS JENŐ A szerző felvételei Szíjjártó Dániel és Kiss Ignácné Megtörténtek a ballagások. Nagyítunk, nagylányunk, jó magunk immár harmadszor is átestünk a nevezetes eseményen. Hol mindenütt s hányszor hangzott el: „Ha majd kikerülsz az életbe...“ És az élet itt van. A végzős óvodások anyjuk mellett a hivatalban, az üzletben — már aki megteheti —, jobbik esetben falun a nagymamánál, rosszabb esetben az utcán töltik napjaikat. Élvezik a játékot, ma még nem várja őket a kötelesség. Mi, szülők, büszkén mondogatjuk, bizony már iskolás lesz! Aki az elemi után szakmát tanul, pár hét múlva megtudja mit jelentett a szó, ha majd kikerülsz az életbe... Számára már nagyon is kézzel fogható valóság lett az élet. Igen, jó, hogy nem kell tanulnia, de mit ér az szabadság, ha reggel ötkor kel , este nyolcra ér haza, mert az üzletben a reggeli és a délutáni csúcsforgalomhoz osztották be. Hamarosan rádöbben, hogy napozásra, szórakozásra csak annyi ideje marad, mint a felnőtteknek. Nem érti, hogy máris elérkezett az az idő, amikor a kötelesség parancsol, amikor vállalni kell azt is, amihez nincs kedve, hogy mosolyogni kell akkor is, ha sima. Csupa izgalom, megfeszített tanulás volt osztályrészük az érettségire készülőknek. Tanárok tizei gondoskodtak arról, hogy legyen mivel foglalkozniuk. A napnak szinte mind a huszonnégy óráját kitöltötte a nagy vizsgára való felkészülés. Óráról-órára új feladatok, új kötelességek vártak rájuk. S ők már annyira belejöttek a tanulásba, hogy vérükké vált az ismeretszerzés igénye. Ha előfordult egy-egy lyukas óra, persze örültek, de annál nagyobb élvezettel várták a következő próbatételt. Mint valami jó mulatságot, kalandot, úgy vették a feleltetést, a dolgozatírást. Tudásszomjuk kielégült, a feleltetés sikerélményt, önbizalmat adott. Ha a fokozott ütemű tanulás mellett mégis akadt egy-két szabad délután, akkor az ifjúsági szervezet, a szakkörök nyújtottak elfoglaltságot. Bekövetkezett, íme itt van az élet. Mint valami légüres térben, kóvályognak az új munkahelyen. Ismerkednek a környezettel, a munkatársakkal. Megszűnt az állandó információáramlás, már nem gondoskodik időtöltésről az iskola. Életüket már nem irányítja pedagógus, a munkahely pedig nem mindig a legmegfelelőbb környezet az épp hogy csak „érett" ember formálására. Hamarosan tapasztalja, hogy nem bíznak benne, nem becsülik igyekezetét. Suttogást hall, úgyis elmegy katonának, úgyis férjhez megy, ki tudja visszajön-e? Csakhamar felismeri, hogy az életben szabálytalanul is szoktak előzni. Vigyázzunk rájuk, ne törjünk fölöttük idő előtt pálcát, ne fojtsuk beléjük a szót. Rajtunk, munkatársaikon múlik, milyen embert kap társadalmunk.