A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-24 / 21. szám
FÁBIÁN ZOLTÁN TÖRTÉNET A HÁZBÓL A liftet javították. Ketten, a fiatal szerelő meg a házmester. Már két hete rossz volt, beragadt a harmadik emeleten, szemeteléskor. Aznap szombaton, amikor az az eset történt a harmadik emelet hétben. - Adja csak ide a fogót, papa! - mondta a szerelő, s nyújtotta jobb kezét, a ballal a lecsavarozott, kurta drótvégeken lógó kapcsolótáblát tartotta. A házmester koros, mozgófajta ember volt. Nem sokat értett a szerelőmunkához, de úgy csinálta, mint aki jobban ért hozzá. - Inkább a csavarhúzót. - Nem, a fogót. - Jó, jó. Nem kell azért mindjárt kiabálni. A szerelő átvette a csípőfogót s nevetett. Erős, szép fogsora volt, kerek, telt arca, amely frissen borotválva is sötét maradt a szakálltól, most meg szombati borosta tüskésedett rajta. Szemből, a hetes lakásból fiatal nő lépett ki,kefeseprűvel, lapáttal. Az ajtó elé kirakott, ócska, kékzománcos fazék fölé hajolt, s a lapátról beleöntötte a szemetet. A szerelő a szemével kérdezte: ez az a nő? A házmester hangosan válaszolt: - Ez, ez. Az asszony az edény pereméhez kocagtatta a lapátot, majd felegyenesedett. Szép alakú, nyúlánk nő volt, hosszú, törökmintás, matlaszé pongyolájában még nyúlánkabb, karcsúbb is, mint volt valójában. - Csókolom, házibácsi - mosolygott oda. - Megcsinálják? - Meg. Megcsináljuk. - Még ma? - Még ma. A nő hosszan felsóhajtott. - Legalább nem emlékeztet tovább arra a szörnyűségre. Egy kézbe fogta a seprűt meg a szemétlapátot, s szabad ujjaival rövid tincsekbe kunkorodó, fekete haját igazgatta a homlokán. A házmester nem szólt. — Csini-baba — csettintett a szerelő, amikor a fiatalasszony bement. — Az. Csini-baba. A szerelő visszanyújtotta a fogót, az öregember háborgott: — Mi vagyok én?! Inas?! — Nem, mester. Házmester. — Megint nevetett, tele szájjal, de nem bántóan. Overálja felső zsebéből hosszú nyelű csavarhúzót vett elő, azzal dolgozott tovább. Közben halkan fütyülni kezdte: Csini-baba, szeress belém! Csini-baba, te lény enyém! Erős, telt ajkai voltak; finom, hajlékony füttyszava visszhangzott a kongó lépcsőházban. - Adnék érte vagy két évet az életemből - mondta, s fütyült tovább. - Csak kettőt? - Hát, hármat. - Az nem sok. - Magának. - Nekem?! Neki. - Megvan a hiba - mondta a szerelő. Keze fejével végiggyalult telt, sercegő állón. - Letört ez a drótvégé ni. - A csavarhúzót zsebre dugta, visszakérte a fogót. A házmester bólintott: - Vacak alumínium. - Azután: - Az a szerencsétlen legalább harmincat odadobott érte. Nem sokkal volt idősebb, mint maga. - Vágjon le már, papa, egy kis szigetelőszalagot. - Mind a két keze foglalt volt, az állóval intett a felső zsebe iránt. Itt van fent. A házmester kikotorta a fiatalember zsebéből a szigetelőszalag karikát, nyakli bicskájával lenyiszált belőle fél arasznyit. Közben mondta: - Vagy három hónapja vidékre helyezték. Odakérte magát, gépállomásra. Az asszony nem ment vele, persze. Hogy ő nem hagyja itt Pestet. Pedig lakás is lett volna. Úgy bumlizott azután az a szerencsétlen hetenként. Ma két hetéig. - Korábban ért haza? Vagy mi? - Én már tudtam, hogy baj lesz, amikor kinyitottam neki a liftet. Nem volt még hét óra, reggel. Tele hátizsákkal jött, ahogy szokott. Mindig cipelt haza valamit, hol újkrumplit, hol cseresznyét, hol mást. Még az én feleségemnek is ő adott friss petrezselyemzöldjét mindig. A szerelő közbeszólt: - Fogja csak meg egy pillanatra a kapcsolótáblát. - Merről fogtam? - Belépett a fiatalember mellé, a lift megreccsent a súlya alatt. - Innen, mi, erről. Úgy. - Elvette a házmester ujja hegyéről lógó szigetelőszalag darabot, s rácsavarta a csupasz drótra. - Rendes ember lehetett. - Az volt. Olyan jóbolond, mint én. Félig nyitva hagytam az ajtónkat, hadd halljam: mi lesz? - Maga is megéri a pénzét. - Csattogott a lépcső hamarosan. - Pucolt a pali, mi? - Nemcsak a pali. A kis nő is. - Kilökte őket. - Ki. Kilökte. - Most már elengedheti, papa - mondta a szerelő, s visszavette tőle a kapcsolótáblát. - Frankó. Mindjárt megpróbáljuk. A házmester kilépett a liftből. - Este vettem észre, amikor hordtam a szemetet. A szagról. Magára nyitotta a gázt. Szemben megint kijött a fiatalasszony. Már felöltözött, mellére feszülő, fekete pulóver, szűkszárú, fekete nadrág volt rajta. Közelebb lépett, s megkérdezte: - Sokára lesz meg, házibácsi? - Nem. Nemsokára. - Mert csomagokat akarunk felhozni. - Csomagokat? Felhozni? - Igen, néhány bőröndöt. - Ahnhm. Néhány bőröndöt. - Meg egy új rádiót. A szerelő félhangosan közbekérdezett: - Új gáztűzhelyet nem? A nő feléje fordult: - Tessék? - Hidegen mosolygott, derekán a széles, fekete lakkövet igazgatta. - Semmi - válaszolt a fiatalember zavartan. - Tíz perc múlva hordhatják. Az asszony ott állt még pár pillanatig, nyúlánkon, feketében, kihívó tekintettel, majd sarkon fordult és lement a lépcsőn. A két férfi szótlanul, sietősen fejezte be a munkát. A szerelő felcsavarozta a kapcsolótáblát a helyére, nem hallatszott más, csak a csavarhúzó kocorgó zaja s a halk recsegés, ahogy a csavarok szorultak bele a fába. Kipróbálták a liftet. Működött. FOTÓ: Z. MINACOVA RÉTIKUS VAGY RIDIKOL? Nyelvészeink szerint mindkét kifejezés elfogadható. De hát miért van kétféle neve egy kis női kézitáskának? A két név, bármennyire hasonlít is, mégsem azonos eredetű. Kézitáskát már a régi Róma hölgyei is hordtak. Ennek alakja összefogott halászhálóra emlékeztetett, így lett a latin neve reticulum, azaz hálócska. Ebből a reticulumból ered a kis táska „retikül” neve. Később aztán a női táskák egy időre kimentek a divatból. Olyannyira, hogy amikor egy francia nő csináltatott magának egyet, s más asszonyokat is rávett, hogy hasonlóval járjanak társaságba, számos élclapban, gúnyiratban nevetségesnek bélyegezték a viseletét. „Nevetséges" franciául: ridicule. Ebből származik a táska ridikül neve. Nem kell tehát egyik szó mellett sem lándzsát törni ki-ki úgy nevezi, ahogy neki teszik. VJLÁGHÁZASSÁG A világ első házassági apróhirdetése egy manchesteri hetilapban látott napvilágot, 1727-ben, és így hangzott: „Isten feleséget adott Adamnak, de nem adott férjet nekem. Ezúton keresek valakit, aki oltárhoz vezet. Elenburg Morrison...” A hirdetés akkora meghökkentést keltett, hogy a megjelenését követő napon a helybeli rendőrség becitálta Miss Morrisont, és hatósági orvossal megvizsgáltatta az elmeállapotát. Vagy kétszáz bejelentés kézhezvétele után a rendőrkapitány ugyanis biztosra vette, hogy a hölgy elmebeteg. Ám hasztalan volt az igyekezet, a doktor normálisnak találta a kisasszonyt. S az azóta eltelt idők is őt igazolták - illetve azt, hogy házassági apróhirdetést feladni önmagában egyáltalán nem vall bolondságra. MIÓTA FEJTÜNK KERESZTREJTVÉNYT? Egy tréfa szerint fölháborító, hogy ha egy híres ember meghal, arról írnak az újságok, de ha egy híres ember születik, arról nem. Valahogy így volt ez a keresztrejtvénnyel is. Amikor megszületett, senki sem sejthette, hogy a világ egyik legnépszerűbb rejtvényfajtája lesz belőle, így aztán nem állt krónikás a bölcsőjénél, és mire a rejtvénytörténészek észbe kaptak, több volt körülötte a legenda, mint a valós adat. E mesék legromantikusabbja egy fokvárosi börtönben sínylődő férfit nevez meg a keresztrejtvény feltalálójaként, akit a börtönablak rácsának a falra vetődő árnyéka ihletett volna meg. Szívfacsaró sztori, szinte kár, hogy egy szó sem igaz belőle. Még nagyobb kár, hogy máig sem tudták hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy ki a keresztrejtvény kieszelője, azaz ki készítette az első keresztrejtvényt. Még abban sem egyeznek meg a forrásmunkák, hogy melyik lapban jelent meg először. Az összes adat közül azért legvalószínűbb, hogy a világ első keresztrejtvénye a New York-i World című lap egyik vasárnapi mellékletében látott napvilágot, 1913. december 21- én. 1923-ban mindenesetre már a legtöbb amerikai lap közölt keresztrejtvényt, és 1925-ben az új rejtvényfajta elterjedt Európában is. Ugyanebben az évben, tehát 1925-ben jelent meg az első magyar keresztrejtvény is, a Ma Este című képes hetilap egyik januári számában. 22