A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-21 / 25. szám

HOBBI A GOMBÁSZ Amikor Kovács István borbély holléte felől érdeklődtem, kollé­gái mosolyogva csak ennyit mondtak: „Hja a Pista már ré­gen az erdőben barangol, mert hát ma délutános." Igaz, azon a napon nem volt időm vissza­térni a borbélyüzletbe, de más­nap a véletlen sietett segítsé­gemre. Amikor a reggeli mű­szakra munkába igyekeztem, egyszercsen egy kerékpáros su­hant el mellettem. Rögtön ráis­mertem, hogy ez ő, a gomba­szakértő, ahogy az egész város Kovács Istvánt becézi. Pár nappal később, amikor kettesben ültünk le, hogy Pista hobbijáról, a mikológiáról (a gombákkal kapcsolatos tudo­mányról) beszélgessünk, bizony meglepett az az alapos felké­szültség, ismeret és nem utolsó­sorban a gombák iránti szere­tet, amellyel Kovács István a sa­ját hobbijáról beszélt. - Édesapám tanított meg sze­retni a természetet: szabad órái­ban elvitt magával az erdőbe, szamócát, szedret, gombát szed­ni, így tehát az erdő számomra már gyermekkorom óta a szépet, a titokzatosat jelentette - kezd mesélni Kovács Isván. - Immár negyven éve járom az erdőt és ismerkedem a gombák világá­val. (Szinte lexikális felkészült­séggel sorolja közben az ehető és a mérges gombák fő és al­fajait. Mindegyiknek tudja a magyar, szlovák és latin nevét is.) Különlegesen szép hobbi ez az enyém — mondja —. Igaz, amikor én nyári hajnalokon ki­kerekezem, akkor bizony még al­szik a város, de az is előfordult, hogy mire kinyit a tejcsarnok, már itthon is vagyok az aznapi zsákmánnyal. - Nemcsak hobbi a gomba­szedés — folytatja Kovács István —­a gomba fontos élelmi cikk is. A gombát azonban sohasem sza­bad tövestől kitépni, tönkretenni a gombafészkeket. - Hogy lehet, hogy ennyire otthon van a gombák világában, igazi gombaszakértő, mikológus, és még a hivatásos gombaszak­értői vizsgát sem tette le? — kérdezem.­­ Nekem a gombák világá­nak kutatása szenvedélyem. Ha valaki tanácsot kért tőlem, úgy érzem, kötelességem megadni. Eddig még a hivatalos köze­gek részéről senki nem szólított fel, hogy tegyem le a gomba­szakértői vizsgát, így hát nem tartottam szükségesnek — mond­ja. - Ha felkérnek rá, ezt váro­sunk és környéke egészségvédel­mének érdekében is szívesen megteszem. Rozsnyó József KI VOLT AZ ELSŐ MAGYAR NŐI LÉGHAJÓS? Az első bátor nő 1883. július 9-én délután 3 órakor emelke­dett a levegőbe a régi város­ligeti Fasorban egy bécsi vállal­kozó „Vindobona” nevű légha­jóján, s Vecsésen ért újra földet. A krónika még azt is följegyez­te, milyen ruhában hajtotta vég­re úttörő tettét a hölgy, jelesen, hogy nyersselyem kosztümöt és széles karimájú, zöld kalapot viselt. A sajtót egy Sziklay János nevű hírlapíró képviselte a lég­gömb kosarában. A nagy ka­landról szóló cikkében beszámolt arról, hogy bájos útitársa igen hősiesen viselkedett, csupán akkor félt egy kicsit, amikor a Duna felett szálltak, mert úszni nem tudván, jobban ijedezett a víztől, mint a levegőtől. A repü­lőút azért lehetett országos szenzáció, mert a rettenthetetlen női léghajóst mindenki ismerte: az ünnepelt primadonna, Pálmay Ilka volt az. 22 PARADICSOM - FUTÓ­SZALAGON Ukrán tudósok önműködő beta­karító gépet szerkesztettek a pa­radicsom termésének betakarítá­sára. A kísérleti gép már három éve eredményesen dolgozik a földeken a herszoni konzervgyár ellátására. Ezzel egy időben új technológia kidolgozásán is fá­radoznak a talaj előkészítésére és az ültetésre. Az új technoló­giát és a gépeket 500 hektáros kísérleti területen próbálták ki, a terméshozam elérte a 34 700 tonnát a kísérleti területen. A hagyományos eljárással 400 mázsás átlagtermést érnek el általában hektáronként. A ter­vezők szeretnék elérni, hogy a betakarítógép a jövőben önmű­ködően kiválogassa a még éret­len paradicsomtermést. Eddig ezt a munkát kézzel végezték. Ked­vező időjárás esetében a be­takarító gép 50 tonna paradi­csomot takaríthat be naponta. Ez négyszer több, mint ameny­­nyit egy gyakorlott mezőgazda­­sági munkás kézzel leszedhet. TALÁLMÁNY VAGY SELEJT? 1825-ben az angliai Berkshire-ben működő papírgyár udvarán a sze­métdombra vetettek egy nagy tétel papírt. A selejt úgy keletkezett, hogy az egyik munkás elfelejtett enyvet keverni a papír alapanyagá­hoz, s az enyv nélküli papír írásra alkalmatlan, hiszen szétfut rajta a tinta. A kárt okozó férfiú lógó orral baktatott haza, és borba fojtotta bánatát. Pedig a víz jobban segített volna rajta, mert másnap meg­eredt az eső, és egy munkás felfigyelt arra, hogy a szemétdombon heverő selejt papír mohón nyeli magába az esőcseppeket. Már­pedig, ha az enyv nélküli papír felszívja a vizet, alkalmasint felitatja a tintát is .. . A hirtelen támadt ötlet újabb gondolatokra serkentette emberün­ket, és a gyár még abban az évben — a világon elsőként — új papír­fajtát állított elő: az itatóspapírt, amelyben nincs enyv. A papír ugyanis cellulózrostokból áll, s ezeknek, de különösen a közöttük levő hézagoknak igen nagy a nedvszívó képességük. Az írásra szánt papírban a belekevert enyv éppen ezeket a pórusokat tömi be. Ebből következik, hogy minden enyv nélküli vagy kevés enyvvel készült papír - például az újságpapír is — többé-kevésbé jól fel­használható itatásként. MIÉRT ÉPP MONTE CRISTO? Az idősebb Dumas egy ízben Olaszországban meglátogatta Napó­leon fivérét, Bonaparte Jeromost, Vesztfália egykori királyát. Az exkirály fiával elutazott Elba szigetére Napóleon-relikviákat keresni. A kirándulás egy szomszédos szigeten fejeződött be, ahol vadászni akartak, de egyetlen állat sem akadt puskavégre. Helybéli vezetőjük ellenben megmutatott nekik egy közeli, sziklás, kopár szigetet, Monte Cristo szigetét, azt állítván róla, hogy ott pompásan lehet vad­kecskére vadászni. Bár a sziget éppen vesztegzár alatt állt, partjain nem lehetett kikötni, neve bevésődött Dumas emlékezetébe. Róla nevezte el egyik legnépszerűbb hősét, Edmond Döntést Monte Cristo grófjának. Hasonló véletlenek már más irodalmi hősök nevét is sugallták, bár az írók egyéb névadási szokásairól is tudunk. Maupassant például címjegyzékekből válogatta össze művei szereplőinek nevét, míg Daudet személyes ismerősei nevét adogatta hőseinek. Victor Hugo nemes lelkű haramiavezére, Hernani viszont már annak köszön­heti nevét, hogy írója egyik gyermekkori spanyolországi útjának Hernani városka volt az első állomása. Az Anyegin név is véletlenül született. Puskin egyszer keresztülutazott Torzsokon, s egy ottani szabó cégtábláján pillantotta meg a Jevgenyij Anyegin nevet. E szabócska nevét tette halhatatlanná. A név eredeti viselője való­színűleg sohasem tudta meg, hogy bevonult a világirodalomba. VESZÉLYES MADÁR Hivatalos rendszertani neve így hangzik: Coturnix coturnix,­de a kü­lönös madarat közönségesen „fürj" néven ismerjük. Újabban nem­csak az ornitológusok, hanem az orvosok is nagy érdeklődést mutat­nak iránta. Felfedezték, hogy a fürjtojásban olyan anyag található, amely orvosságként használható az allergia ellen. A madár maga azonban mérget hordoz a szervezetében. Aki ezt először hallja, arra is gondolhat, hogy a szennyezett levegőből került a fürj testébe a mérgező anyag. Ennek ellentmond azonban, hogy Görögország nem tartozik a legszennyezettebb leve­gőjű országok közé, mégis itt fordul elő a legtöbb mérgezés. Görög­országban ugyanis előszeretettel fogyasztják a fürjet. A Földközi­tenger partvidékén a fürjmérgezést már az ókorban ismerték, pedig akkor még igazán nem lehetett ipari szennyeződésről beszélni. A mérgezés legfontosabb tünetei a légzési zavarok, amelyek ful­­ladásos halálhoz is vezethetnek. Annyit már sikerült megállapítani, hogy a mérgezést a fürj szervezetében levő bizonyos alkaloida okozza. A fürj ugyanis képes megemészteni olyan rovarokat, amelyek mérgező növényekkel táplálkoznak, s a méreg magára a madárra nézve hatástalan. Ilyen növény például a farkasalma. A benne található méreg hatással van emberre és állatra egyaránt. Hasmenést, hányást, gyomor- és bélhurutot, erős hasi görcsöket, vesegyulladást, súlyos vérzést, a máj működésében zavarokat okoz, terhes asszonyoknál vetélést is előidézhet. Pontosan még nem tisztázott, de kétségtele­nül káros hatása van a központi idegrendszerre is. S az ember, aki gondosan kerüli ezt a mérges növényt, bonyolult kerülőutakon mégiscsak áldozatául eshet. MIÉRT TÉLI A TÉLISZALÁMI? A Pick-, illetve Herz-szalámi né­ven is emlegetett téliszalámiról sokan úgy vélik külföldön és bel­földön egyaránt, hogy magyar találmány. Pedig, bármilyen ki­ábrándítóan hat, Olaszországban már a múlt század elején gyár­tottak jó minőségű szalámit, Szegeden viszont csak 1840-ben kísérletezett szalámi gyártásával egy Rolando nevű úr. Az ismert márkák névadói közül Mark Pick 1869-ben, Herz 1880-ban kért és kapott gyártási jogot (az előbbi Szegeden, az utóbbi Pesten). Mindketten olasz receptek alap­ján kezdtek dolgozni (Pick elein­te még olasz vendégmunkásokat is alkalmazott), furcsa mód mégis új és magyar terméket hoztak létre, hála a hazai ég­hajlatnak és a sajátos fűszere­zésnek. No meg az érlelésnek és a füstölésnek, amelynek so­rán nemespenész keletkezik a szalámirudakon. Ez a penész védi a szalámit a kiszáradástól, ettől áll el hosszú ideig. A „téli­szalámi nevet viszont annak kö­szönheti, hogy a modern tartó­sítószerek hiányában régen csak a tél beálltával lehetett érlelé­sét megkezdeni, így friss szalámi is csak télen került a boltokba. A védett márkájú magyar sza­lámi mindenesetre már a múlt században aranyérmet nyert a párizsi világkiállításon, és külön­leges ízét - bár sokféle szalámit gyártanak külföldön is — eddig még sehol sem sikerült utánozni. MIT JELENT ÁSÓ ÉS A KENYÉR? Számos országban ma is népi szokás a kedves vendéget sóval és kenyérrel fogadni. A kenyér szerepe nem szorul bővebb ma­gyarázatra, hisz régi magyar szállóigék sora is bizonyítja, hogy a kenyér nemcsak étel, hanem jelkép is. Valakinek „ke­nyeret adni" tágabb értelemben azt jelenti, hogy az illetőt min­dennel ellátni, az igazán jó ba­rát „kenyeres pajtás”­­ és így tovább. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a kedves vendéggel megosztjuk a kenye­rünket. De hogyan kerül a ke­nyér mellé a só? A dolog abból az időből ered, amikor a só még kincsnek szá­mított, tehát akit sóval fogad­tak, megtiszteltetésnek vette a kínálást - azt érezvén ki belőle, hogy minden sóval elhalmozzák majd a házban, ahová betért. A közösen fogyasztott só hama­rosan a barátság jelképévé is vált, olyannyira, hogy a közép­korban a vendég rangját, mél­tóságát, a háziakhoz való viszo­nyát már azon le lehetett mérni, milyen közel ültették a sótartó­hoz.

Next