A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-29 / 48. szám
Itt vagyon az ő emléke megörökítve . Első állomásunk a lévai (Levice) ■ járásbeli Farnad (Farná) község lesz. Nemcsak azért, mert református temetőjében szépséges faragott fejfákat találunk, de azért is, mivel innen a környéket bebarangolva még több tanulságot szűrhetünk le témánkkal kapcsolatban. Nem mi vagyunk azonban az első kíváncsiskodó vándorai a vidéknek. A húszas évek elején a majdani sarlós mozgalmat létrehozó „regősdiákok" járták be a környéket, jegyezték fel a népköltészeti alkotásokat, hagyományokat, rajzolgatták szorgalmasan a népművészet értékeit. Ekkor kerülhetett Nemesszeghy Jenő vázlattömbjébe is néhány famadi fejfa rajza, amelyek fölhasználásával aztán egy évtized múlva kialakította a Szülőföldünk című ifjúsági honismereti folyóirat állandó címoldalát. Ha ma alaposabban szétnézünk a temetőben és számbavesszük az egyre fogyó fejfákat, megállapíthatjuk, hogy alig akad köztük két egyforma. Vajon mi lehet ennek az oka? Az első, magától adódó válasz az lehetne, hogy nem volt a faluban külön fejfa-faragó mester, így az elkészült sírjelek több kéz munkáját dicsérik. S ez nagyjából így is van. Falubeli idős emberektől tudom, hogy bár volt néhány fúró-faragó férfi a községben, aki elvállalta esetleg a fejfa készítését is, általában azonban a rokonságból vagy a legszűkebb baráti körből került ki az emlékoszlop elkészítője. Ez a válasz azonban mégsem kielégítő! Hiszen, ha gondolatban gyorsan Kisújfalura (Nová Vieska) röppenünk, akkor ott a református temetőben szinte egyforma fejfákat találunk, pedig azok sem egy fafaragó vonókése alól kerültek ki. Ne is itt időzzünk most, hanem látogassunk el a Fámádhoz közeli Nyír (Nýrovce) község régi református temetőjébe. Ha figyelmesen körülnézünk ebben az őserdő-szerű rengetegben, akkor olyan megfigyelést tehetünk, amely már közelebb visz a megfejtéshez a famadi fejfák kérdésében is. A régi sírokon két — sohasem egyforma! — fejfa látható. Nem kell hosszadalmasabban nyomoznunk az alaposan megkopott feliratok között, hogy megállapítsuk: más jel járt a feleségnek, más a férjnek. A nyíri temetőben ezt a hagyományt még következetesen megőrizték. Nos, ha ilyen szempontból kezdjük figyelgetni a farnadi fejfáinkat, akkor már nem látjuk ennyire szeszélyesnek a formák tobzódását. Igenis volt rendszeresség a díszítmények elrendezésében; persze az utóbbi időkre — a népi emlékezés halványodása következtében — ez már kissé összezavarodott. Annyi azonban bizonyos: „ha fiatal vót, nagyobb vót a díszítés." Ezzel tulajdonképpen elérkeztünk a fejfák jelkép-funkciójához, amely korántsem lokális jelenség (hiszen szinte mindenütt — a legmarkánsabb példái Erdélyben — fölfedezhető, gyakran persze inkább csak emlékeiben!), éppen ezért ennek alaposabb elemzése az eredetkérdésben is bizonyos — nem döntő! — szereppel bírhat. A fejlődés alacsonyabb fokán álló primitív népeknél jól tanulmányozható az a képzet, amely szerint a sírjel (történetesen a fejfa) a halott képmása lenne. (Legközelebbi rokonainknál, az obiugoroknál ez a képmás még a halotti toron is szerepet játszik; úgy terítenek neki, mintha élő ember volna. Nálunk is ismert volt a szokás, amely szerint a toron az elhunyt régi helyét üresen hagyták, sőt — mint köztük lévőnek — még tálaltak is neki. A református fejfáiak (sőt olykor a katolikus sírkeresztek) bizonyos típusain is megfigyelhető az emberforma utánzására való törekvés. A legegyértelműbb példákat ehhez a búcsi, martosi, alsópokorágyi, serkei stb. temetőkben találunk (persze az egész Kárpát-medencében — nemcsak magyar környezetben — megvan, ami rendkívüli régiségét is bizonyíthatná). Ezekben az esetekben már az első pillantásra föltűnik az emberalak. A fejfák kutatói ezidáig az anyag sokféle csoportosításával, tipizálásával próbálkoztak, megnyugtató rendszerezés azonban a mai napig nem született. Most nem is szeretnék unalmassá válni ezen „rendteremtő" kísérletek taglalásával, így csupán arra utalnék, hogy az ún. „ember alakú fejfák" szinte minden feldolgozásban szerepelnek önálló (vagy részben önálló) csoportként. Nos, ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy véleményem szerint az ismert fejfamennyiségnek sokkal nagyobb hányada sorolható ebbe a csoportba, mint azt eddig vélték. Ahol a sírjel az elhunytat személyesíti meg (a halott képmásai), kifejezi — a felirattól függetlenül — annak nemét, korát stb. ember alakú fejfáról beszélhetünk még akkor is, ha mai szemmel, a napjainkig át- meg átalakult formán nem is tudunk antropomorf jegyeket fölfedezni. Ilyen alapon — a közös hiedelemalap jogán! — egy csoportba kerülhetnek aztán pl. a búcsi, martosi, farnadi, sőt a nyíri, serkei fejfák is. Természetesen elég nagy formai különbségek mutatkoznak köztük; nézzük hát meg a továbbiakban, vajon mi lehet ennek az oka? Fogas kérdés ez bizony, s az igazság, hogy a szakemberek nemigen szokták föltenni. Nem töprengenek el ennek a nagy változatosságnak az eredetén, csupán az okoz gondot nekik, hogyan lehetne tipizálni, rendszerezni az ismert fejfaanyagot. Ami persze nem haszontalan munka, csakhogy számunkra egyelőre semmit nem mond. Fejfáink mai változatos formavilága több tényező hatásának köszönhető. Az egyik ilyen a különféle eredet lehetősége. Már a honfoglaló magyarság sem volt egységes a származás szempontjából (gondoljunk csak a hét ill. nyolc törzsre!), tehát — ha feltennénk, hogy mai fejfaformáink között lehetnek honfoglalás előttiek — a sírjelekben adódó különbségek is visszavezethetőek erre. A honfoglalás előtti eredet azonban vajmi kevés biztonsággal állapítható meg. A későbbi kialakulás, átvétel is több gyökerű lehetett, amihez még hozzájárulhatott a környező népek kultúrhatása, illetve az egyes magyar népcsoportok egymástól való elszigeteltsége. S ha mindehhez — legalábbis DNy-Szlovákia esetében, de érvényes ez szinte az egész Alföldre, a Dunántúl keleti részére is — szóval, ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy a török időkben többszörösen földúlt, végigpusztított terület népességét először az észak felé menekülők, majd a háborúk elültével a délre húzódók egészítették ki, bizony nemigen várhatunk egységes sírjelanyagot. Ilyen alapon, az ennyire különböző hatásoknak, fejlődési lehetőségeknek az ismeretében az is elképzelhető, hogy a valamikor egy hiedelemalapból kinövő, azonos formavilágú fejfák az egyenlőtlen fejlődés következtében évszázadok során másként alakultak, s ma már föl sem ismerjük, hogy származásuk azonos lehet. Pedig amíg nem tudjuk „biztosan", mely formák tartozhattak az eredet szempontjából egybe, addig nehéz lesz valódi származásuk helyét, idejét is meghatározni! Némely folkloristák a népmesék történeti vizsgálata során egy bizonyos „archetípus"-t, ősformát tételeztek föl, amelyből az összes későbbi változatok származtak volna. A népköltészet fő törvényszerűségeinek az ismeretében ez a felfogás tarthatatlannak látszik ugyan, de azért — azt hiszem — egy adott történeti korszakon belül munkahipotézisként számolhatunk egy kezdetleges formával (amely persze nem az „ősi", az elsői), s belőle kiindulva vizsgálhatjuk a fejlődés, variálódás törvényszerűségeit. Ezek ismeretében aztán az egyes fejfatípusoknak olyan területi csoportjait és történeti rétegeit körvonalazhatjuk, amely már — a tipologizáláson túlmutatva — közelebb visz a lényeghez. Ez a — sok aprólékos részletkutatással járó — feladat még a szakemberek jövőbeli gondjait szaporítja. LISZKA JÓZSEF 3. Alsópokorágy (Nižná Pokoradz) 1. Rimaszécs (Rim. Seč) 2. Tamási (Tomašovce) 4. Farnad (Farná)