A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-13 / 50. szám
„Itt vagyon az ő emléke megörökítve” IV. Ez alkalommal a katolikus sírkeresztekről és a kő síremlékekről szeretnék majd néhány szót mondani. Mielőtt azonban ebbe a nehezen járható — mivel ezidáig szinte teljesen figyelmen kívül hagyott — témába kezdenék, hadd szánjak még néhány sort a sírfeliratokra is. A legáltalánosabb szöveg az „Itt nyugszik XV. Élt n évet. Meghalt ekkor és ekkor." Ehhez járulhatnak még különféle záróformulák, mint pl. „Béke poraira", „Nyugodj békében" stb. Ritkábbak — mert a fa síremlékeken nem is igen fértek el a hosszabb, verses föliratok. Ide másolok egyet a múltkor is emlegetett Vály-völgyből: Pál Mihály vót nevem Amíg itten éltem. Sok szenvedés után Már pihenni térek." református fejfák, kopjafák; annyira kívül estek a szakma és a „köz" érdeklődésén a katolikus sírkeresztek. Nyilván azért, mert nem hatnak annyira ősinek ezek a síremlékek. Pedig a faragott kereszteken is fölbukkan az igencsak régi keletűnek tartott, napkorongnak becézett ékítmény, de találkozunk néha a nap és a hold ábrázolásával is egyazon kereszten, ami aztán igazán megmozgathatja az arra hajlamos fantáziákat... Tény azonban, hogy a sírkeresztek — bármennyire is dúsan díszítettek! — sokkal egységesebb képet mutatnak mint a fejfák (érthető, hisz itt adva van a keresztforma). A fejfákkal foglalkozó cikkek, könyvek áradatában csak nagy ritkán bukkan föl egy-két a katolikus sírkeresztekkel foglalkozó dolgozat. Ez — mint arra Balassa Iván rámutatott egy alkalommal — nagyon eltorzítja a magyar népi kultúra szerves részét képező temetőkultúráról kialakított képünket. Tehát — annak ellenére, hogy a keresztekre kevesebb ősiség süthető rá — fontos a vizsgálatunk, mert egy lépcsőfokot jelentenek az egész népi kultúra megismerése felé. De térjünk csak vissza a tipológiai változatosság kérdésére! Az valóban tény, hogy egységes képet mutatnak, főleg, ha a fejfák szemszögéből vizsgáljuk őket. Ez az álláspont azonban helytelen! Egészen más kritériumok alapján kéne rendszerezni a sírkereszteket, hiszen egészen más a formaviláguk, hiedelemalapjuk is. Nagyon aprólékos és kiterjedt vizsgálatokat igényel mindez, úgyhogy, a kutatás mai helyzetében nemigen lehet még csak tippeket sem adni a sírkeresztek számbavehető típusaira. Az eddigi felületes szemlélet alapján nagyjából ugyanazt mondhatnám, amit Novák László állapít meg a Duna-Tisza-köze temetőivel kapcsolatban: „Az egészen egyszerű faragású keresztek mellett megtalálhatóak az igen szépen díszítettek, amelyek sok esetben ornamentikájukat a katolikus liturgiából vették, vagy korábbi művészeti korstílusokat tükrözik, megkésett és egyszerűsödött formában (...) A keresztek esetében a keresztvégek, és a váll-rész díszítése a leggyakoribb, ahonnan lefelé már a feliratot tartalmazó törzs kezdődik." Egy ilyen megállapítás azonban csak megszövegezője felületes, félvállról vett vizsgálódásait bizonyítja és nem a sírkeresztek „egységes" formavilágát. Persze vitatkozni is nehéz lenne vele, hiszen most bajjal tudnám az ellenkezőjét bizonyítani. Érdekes jelenség, hogy ha a farnadi katolikus temetőt megtekintjük — a református után szép faragványokat remélve —, csalódnunk kell: aránylag egyszerűre faragott sírkereszteket találunk. Nagyölveden viszont — ahol három régi, „cifrább" fejfát leszámítva. LISZKA JÓZSEF a református temető csupa egyszerű oszlopból áll — a katolikus temetőben dúsan díszített keresztek sokasodnak. Formakincsük olyankor a fejfákéra emlékeztet (tulipánmotívum, rozetta stb.), de a kapcsolat a két sírjelforma között nem világos. Hatással volt vajon a fejfák formavilága a keresztekére (vagy fordítva)? Esetleg mindkét sírjeltípus valaminő közös forrásból merítette volna formakincsét? Nemigen tudnék ezekre a kérdésekre válaszolni, de tudtommal nem is vizsgálta senki ezidáig a síremlékeket ebből a szempontból. Éppúgy, mint az etnikus jellegzetességeket sem kutatták ezen a területen ... Leszámítva a fejfákat. A keresztek egyszerűen a figyelmen kívül rekedtek, így nem tudnám megmondani, vajon kifejeznek-e etnikus jellegzetességeket vagy sem. Úgy tűnik azonban, hogy nem. Legalábbis a gútai régi katolikus temető és a szemerei szlovák temető sírjeleinek a közeli rokonsága arra mutathat. Egy adat azonban semmit nem bizonyít (ráadásul ellenpéldát is mondhatnék: gondoljunk csak a jellegzetes gyetvai sírkeresztekre!), tehát az ilyen szempontú vizsgálatok is előttünk állanak. A kereszt mint sírjel eredetéről vajon mit tudnánk mondani? A keresztforma természetesen már a kereszténység előtt is ismert volt, de a hitvilágban igazán fontos szerepe nem lehetett. A 11. századtól vannak elvétve adataink (Csehországból és Oroszországból) a sírkeresztekre, de nagyon könnyen elképzelhető, hogy csak a reformáció időszakától (ill. az ellenreformációtól) váltak általánosabb megkülönböztető jellé. Rudolf Bednárik feltételezi, hogy kezdetben a temetőkben csak egy magas kereszt állott, s csak később vált szokássá minden sírra külön jelet is állítani. Ennek emlékei lehetnek egyébként a délnyugat-szlovákiai katolikus temetőkben megfigyelhető 18. századi kőkeresztek (pl. Deáki, Für, Köbölkút, Ebed stb.). A sírkereszt első magyarországi említése egyébként érdekes módon ugyanabból az időből és ugyanattól a szerzőtől származik, mint a fejfáé: Dousa belga utazó említi 1592-ben. Lépjünk azonban tovább, és ismerkedjünk meg egy érdekes sírjeltípussal (főleg a katolikusoknál ismert, de a reformátusoknál is előfordul): a szívalakú sírjelekkel. Magyarországi összefoglalójuk, Burgyán Miklós az alábbiakban határozta meg jellegzetességüket: „Mindazon síremlékek, melyeknek az írásmezője a nép művészetében gyakran ábrázolt szív alakjához, vagy stilizált változatához hasonlít, a szívalakú sírjelek típuscsoportjához tartoznak. A fentiekkel össze nem tévesztendők az ún. szivjelű síremlékek, melyek típusaiktól függetlenül a sírtábla egy kis hányadát elfoglaló szivrelieffel, esetleg intaglióval, vagy vésettel vannak díszítve." Ezen, általában kőböl készült síremlékek eredete végső soron a Biblia által a kereszténységbe átültetett ősi szívkultuszra vezethető vissza, amely — természetesen — az évszázadok alatt számos jelentésváltozáson ment át, s legutóbb — főleg a protestáns irányzatok hatására — egyértelműen a szeretet jelképévé vált. A Kárpát-medencébe a 18. században nyugatról jutott be. Legkorábbi magyarországi fölbukkanása — szintén Burgyán Miklós nyomozásai alapján — 1730-ra tehető. DNY-Szlovákiábarf a legrégebbi darab (kutatásaim alapján) egy 1739-ből származó sírkő a csúzi katolikus temetőből. Elég gyakori azonban ezen a területen ez a szóbanforgó sírjeltípus, szinte minden katolikus temetőben előfordul egy-két példánya — általában a múlt század első feléből (pl. Dunamocs, Gyiva, Ebed, stb.). Századunkban készült darabok is találhatóak azonban a komáromi református temetőben. 22