A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-13 / 50. szám

„Itt vagyon az ő emléke megörökítve” IV. Ez alkalommal a katolikus sírkeresztek­ről és a kő síremlékekről szeretnék majd néhány szót mondani. Mielőtt azonban ebbe a nehezen járható — mivel ezidáig szinte teljesen figyelmen kívül hagyott — témába kezdenék, hadd szánjak még néhány sort a sírfeliratokra is. A legáltalánosabb szöveg az „Itt nyugszik XV. Élt n évet. Meghalt ekkor és ekkor." Ehhez járulhatnak még különféle záróformu­lák, mint pl. „Béke poraira", „Nyugodj béké­ben" stb. Ritkábbak — mert a fa síremléke­ken nem is igen fértek el a hosszabb, verses föliratok. Ide másolok egyet a múltkor is emlegetett Vály-völgyből: Pál Mihály vót nevem Amíg itten éltem. Sok szenvedés után Már pihenni térek." református fejfák, kopjafák; annyira kívül estek a szakma és a „köz" érdeklődésén a katolikus sírkeresztek. Nyilván azért, mert nem hatnak annyira ősinek ezek a síremlé­kek. Pedig a faragott kereszteken is fölbuk­kan az igencsak régi keletűnek tartott, nap­korongnak becézett ékítmény, de találko­zunk néha a nap és a hold ábrázolásával is egyazon kereszten, ami aztán igazán meg­mozgathatja az arra hajlamos fantáziákat... Tény azonban, hogy a sírkeresztek — bár­mennyire is dúsan díszítettek! — sokkal egységesebb képet mutatnak mint a fejfák (érthető, hisz itt adva van a kereszt­forma). A fejfákkal foglalkozó cikkek, könyvek ára­datában csak nagy ritkán bukkan föl egy-két a katolikus sírkeresztekkel foglalkozó dolgo­zat. Ez — mint arra Balassa Iván rámutatott egy alkalommal — nagyon eltorzítja a ma­gyar népi kultúra szerves részét képező te­­metőkultúráról kialakított képünket. Tehát — annak ellenére, hogy a keresztekre kevesebb ősiség süthető rá — fontos a vizsgálatunk, mert egy lépcsőfokot jelentenek az egész népi kultúra megismerése felé. De térjünk csak vissza a tipológiai változa­tosság kérdésére! Az valóban tény, hogy egységes képet mutatnak, főleg, ha a fejfák szemszögéből vizsgáljuk őket. Ez az állás­pont azonban helytelen! Egészen más kritéri­umok alapján kéne rendszerezni a sírkeresz­teket, hiszen egészen más a formaviláguk, hiedelemalapjuk is. Nagyon aprólékos és kiterjedt vizsgálatokat igényel mindez, úgy­hogy, a kutatás mai helyzetében nemigen lehet még csak tippeket sem adni a sírke­resztek számbavehető típusaira. Az eddigi felületes szemlélet alapján nagyjából ugyan­azt mondhatnám, amit Novák László állapít meg a Duna-Tisza-köze temetőivel kapcso­latban: „Az egészen egyszerű faragású ke­resztek mellett megtalálhatóak az igen szé­pen díszítettek, amelyek sok esetben orna­mentikájukat a katolikus liturgiából vették, vagy korábbi művészeti korstílusokat tük­rözik, megkésett és egyszerűsödött formá­ban (...) A keresztek esetében a keresztvé­gek, és a váll-rész díszítése a leggyakoribb, ahonnan lefelé már a feliratot tartalmazó törzs kezdődik." Egy ilyen megállapítás azonban csak megszövegezője felületes, fél­vállról vett vizsgálódásait bizonyítja és nem a sírkeresztek „egységes" formavilágát. Persze vitatkozni is nehéz lenne vele, hiszen most bajjal tudnám az ellenkezőjét bizonyítani. Érdekes jelenség, hogy ha a farnadi katoli­kus temetőt megtekintjük — a református után szép faragványokat remélve —, csalód­nunk kell: aránylag egyszerűre faragott sírke­reszteket találunk. Nagyölveden viszont — ahol három régi, „cifrább" fejfát leszámítva. LISZKA JÓZSEF a református temető csupa egyszerű oszlop­ból áll — a katolikus temetőben dúsan díszített keresztek sokasodnak. Formakin­csük olyankor a fejfákéra emlékeztet (tuli­pánmotívum, rozetta stb.), de a kapcsolat a két sírjelforma között nem világos. Hatással volt vajon a fejfák formavilága a keresztekére (vagy fordítva)? Esetleg mindkét sírjeltípus valaminő közös forrásból merítette volna formakincsét? Nemigen tudnék ezekre a kér­désekre válaszolni, de tudtommal nem is vizsgálta senki ezidáig a síremlékeket ebből a szempontból. Éppúgy, mint az etnikus jellegzetességeket sem kutatták ezen a terü­leten ... Leszámítva a fejfákat. A keresztek egyszerűen a figyelmen kívül rekedtek, így nem tudnám megmondani, vajon kifejez­­nek-e etnikus jellegzetességeket vagy sem. Úgy tűnik azonban, hogy nem. Legalábbis a gútai régi katolikus temető és a szemerei szlovák temető sírjeleinek a közeli rokonsága arra mutathat. Egy adat azonban semmit nem bizonyít (ráadásul ellenpéldát is mond­hatnék: gondoljunk csak a jellegzetes gyet­­vai sírkeresztekre!), tehát az ilyen szempontú vizsgálatok is előttünk állanak. A kereszt mint sírjel eredetéről vajon mit tudnánk mondani? A kereszt­forma természetesen már a ke­reszténység előtt is ismert volt, de a hitvilág­ban igazán fontos szerepe nem lehetett. A 11. századtól vannak elvétve adataink (Csehországból és Oroszországból) a sírke­resztekre, de nagyon könnyen elképzelhető, hogy csak a reformáció időszakától (ill. az ellenreformációtól) váltak általánosabb meg­különböztető jellé. Rudolf Bednárik feltétele­zi, hogy kezdetben a temetőkben csak egy magas kereszt állott, s csak később vált szokássá minden sírra külön jelet is állítani. Ennek emlékei lehetnek egyébként a délnyu­gat-szlovákiai katolikus temetőkben megfi­gyelhető 18. századi kőkeresztek (pl. Deáki, Für, Köbölkút, Ebed stb.). A sírkereszt első magyarországi említése egyébként érdekes módon ugyanabból az időből és ugyanattól a szerzőtől származik, mint a fejfáé: Dousa belga utazó említi 1592-ben. Lépjünk azonban tovább, és ismerkedjünk meg egy érdekes sírjeltípussal (főleg a katoli­kusoknál ismert, de a reformátusoknál is előfordul): a szívalakú sírjelekkel. Magyaror­szági összefoglalójuk, Burgyán Miklós az alábbiakban határozta meg jellegzetességü­ket: „Mindazon síremlékek, melyeknek az írásmezője a nép művészetében gyakran ábrázolt szív alakjához, vagy stilizált változa­tához hasonlít, a szívalakú sírjelek típuscso­portjához tartoznak. A fentiekkel össze nem tévesztendők az ún. szivjelű síremlékek, me­lyek típusaiktól függetlenül a sírtábla egy kis hányadát elfoglaló szivrelieffel, esetleg in­taglióval, vagy vésettel vannak díszítve." Ezen, általában kőböl készült síremlékek eredete végső soron a Biblia által a keresz­ténységbe átültetett ősi szívkultuszra vezet­hető vissza, amely — természetesen — az évszázadok alatt számos jelentésváltozáson ment át, s legutóbb — főleg a protestáns irányzatok hatására — egyértelműen a sze­retet jelképévé vált. A Kárpát-medencébe a 18. században nyugatról jutott be. Legkorábbi magyaror­szági fölbukkanása — szintén Burgyán Mik­lós nyomozásai alapján — 1730-ra tehető. DNY-Szlovákiábarf a legrégebbi darab (kuta­tásaim alapján) egy 1739-ből származó sír­kő a csúzi katolikus temetőből. Elég gyakori azonban ezen a területen ez a szóbanforgó sírjeltípus, szinte minden katolikus temető­ben előfordul egy-két példánya — általában a múlt század első feléből (pl. Dunamocs, Gyiva, Ebed, stb.). Századunkban készült darabok is találhatóak azonban a komáromi református temetőben. 22

Next