A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám

Tóthpál Gyu­lát a perbe­­nyiki születé­sű, de Bratis­lavában élő fotóművészt valóban csak a szép iránti megszállott­sága emelte ki a fényképe­zés mester­emberei kö­zül. Amikor 1975-ben megvált az Új Szótól és fotonporteri állá­sát a „szabad­úszás" bizonytalanságával cserélte fel, elhatározása miatt legjobb barátai is értetlenül csóválták fejüket. A fiatalember azonban csendes mosollyal fogadta az ag­gódó szavakat, megtakarított pénzecskéjét a­­ csallóközi falvakkal való ismerkedésre köl­tötte és itt készített „különös" beállítású felvételeivel szaporította műterme képgyűj­teményét. Lírai megfogalmazású felvételeire csakhamar a szakemberek is felfigyeltek, a „Vytvarnictvo—fotografia—film" és a „Re­vue fotografie" című szaklapok rendszeresen közölni kezdték képeit, a Szlovákiai Képző­művészek Szövetsége pedig felvette tagjai közé. Tehetségét azonban akkor kezdték szélesebb körben meg- és elismerni, amikor önálló kiállításokon is találkozhattak tájat és az embert eggyé ötvöző sajátos kompozíció­ival. — Hány kiállításod volt eddig ? — Prágában egy, Bratislavában két alkalom­mal, vidéken pedig három községben és egy városban egy-egy alkalommal rendeztek ki­állítást a képeimből. Mind a hét kiállítás jó kritikát kapott, nemcsak a magyar, de a szlovák és a cseh lapokban közölt méltatá­sokban is. Különösen a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban tavaly megrendezett kiállításnak örülök nagyon, nemcsak mert a tárlat nyitvatartási idejét meghosszabbítot­ták, hanem főként azért, mert e magyar nemzetiségi központban az én képeim kép­viselték először a hivatásos fotóművészetet. Nagy öröm volt a számomra, hogy még a távolabbi falvak egyszerű emberei is megte­kintették alkotásaimat. — Az 1979-es esztendőt rég a hátunk mögött hagytuk. Azóta mit csinálsz ? Életem eddigi legnagyobb megbízatását fejeztem be. Még 1976-ban egy olyan képes album összeállítását javasoltam a Duna­szerdahelyi Járási Nemzeti Bizottságnak, amely színes és fekete-fehér felvételeivel a járás tájait, arculatát, dolgozóit mutatná be. Nos, két év eltelte után javaslatomat elfo­gadták, így aztán 1979-ben és 80-ban en­nek az albumnak a képanyagát fényképez­tem össze. Igaz, hogy fárasztó munka volt, alig akadt község, amelyet végig ne baran­goltam volna, de úgy éri­lng megérte. Ma már nyomdában van az 110 színes és 42 fehér-fekete felvételt tartalmaz, s az Obzor könyvkiadó ígérete szerint az 1981 -es esztendő elején meg is jelenik a könyv. S hogy mit csinálok addig? Továbbra is járom a csallóközi zónát, képekké álmodom e táj szépségeit, s ha felkérnek rá — újabb kiállí­tásra válogatok össze anyagot. * (neumann) A nap pokolian égette a tarkó-W^r^rmat, de én türelmesen porosz­t áltam az autóút mellett. Hirtelen lefékezett mellettem egy sportkocsi. A volán mögött e­­gy csinos szőkeség foglalt helyet. Megkér­dezte : —­ Merre vigyem? Igényt tart a segítsé­gemre? — Természetesen — mondtam ragyogó arccal. Kényelmesen elhelyezkedtem a bőrülésen és szemügyre vettem a jótevőmet. Talán negyvenesztendős. A nyári ruha alaposan kidomborította az idomait. Szép és formás mellei voltak. — Merre indult? — kérdezte barátságo­san. — A legközelebbi városig s aztán ... majd meglátjuk. Én ilyen „majd meglátjuk" életet •élek. Tetszik engem érteni? Néhány perc múlva a nő lefékezett, mert az út mellett egy rendőr integetett felénk, hogy álljunk meg. Az egyenruhás hekus kö­zelebb lépett a sportkocsihoz. — Mutassa meg a vezetői engedélyét — mondta szárazon. A nő szolgálatkészen előszedte a köny­vecskét. — Új. A múlt héten kaptam .. . A rendőr megforgatta a kezében a köny­ecskét, majd visszaadta. Már nem a nőt nézte. Ujjával felém mutatott. — A férje ... ? — Nem. Vagy húsz perccel ezelőtt bevet­tem a kocsimba. A hekus megnézett jobbról, megnézett balról. Összehúzott szemmel. Hirtelen moz­dulattal felrántotta a kocsi ajtaját, előszedte a revolverét és kiadta a parancsot. — Kifelé abból a kocsiból! Az egyik fa mögül előbújt egy civilruhás lekus és megindult felénk. Lustán, kényel­mesen. Az egyenruhás ezalatt átkutatta a­­sebeimet s aztán a jövevényhez fordult. — Nem találok nála semmit, főnök. A „főnök" a szemembe nézett és metsző hangon feltette a kérdést: — New Orleansba ... nagyfőnök. — Hol hagytad a barátodat, akivel tegnap e­ste South Cityben csavarogtál? — Nincsenek barátaim. Egyedül kószálok, mint a magányos farkas, rendőr bácsi. Miért nem hisz nekem? — Hol voltál tegnap éjszaka? — Hol is? Valami nyavalyás települé­sen ... ott... túl a dombon. Nem néztem meg a várostáblát. — Tehát South Cityben. A seriff segédje vigyorogva megjegyezte: — Elcsíptük az igazit. — Biztos vagy ebben ? — kérdezte a seriff összkedvűen. A nő most a rendőrök felé fordult. A NEVÉT SEM ÁRULTA EL LARRY SISNER 22 Az ujjlenyomat nem elég Tizenhárom évvel szökése után az amerikai J. L. Walton ismét rács mögött ül, önként jelentkezett az észak-karolinai rendőrségen­­ sheriffnél, és könnyek közt kérte: engedjék el büntetésének hátralevő részét, hogy sza­bad emberként térhessen vissza családjá­hoz. Ebből azonban aligha lesz valami, mert 1959-ben gyilkosságért ítélték 25 évi sza­badságvesztésre. A szökés ideje alatt, mint elmondotta, a következő munkahelyei vol­tak: az autójavító brigád vezetője a washing­toni Igazságügyi Minisztériumban; a Tudo­mányos Akadémia elnökének gépkocsiveze­tője, Ronald Reagan gépkocsivezetője, egy szövetségi bíró és végül Frank Sinatra gép­kocsivezetője. Bár biztonsági okokból több alkalommal vettek tőle ujjlenyomatot, sze­mélyazonossága a hatóságok előtt mégis rejtve maradt. Molesztálásért fizet a főnök San Franciscóban megalakult a Working Womens Institute (Dolgozó Nők Intézete), amely többek között tanácsot ad a dolgozó nőknek arra az esetre, ha munkahelyükön szexuális molesztálásnak vannak kitéve. A tanácsadás részben arra vonatkozik, mikép­pen viselkedjenek ilyen helyzetben, de kiter­jed a szükség esetén igénybe vehető jogi lépésekre is. A munkaadónak biztosítania kell a munka­helyen, hogy a nődolgozókat semmiféle mo­lesztálás ne érje. A Johns-Mainville Corpora­tion egyik titkárnője például bírósághoz for­dult, mert a vállalat egyik alelnöke állandóan ajánlatokkal zaklatta, és amikor visszautasí­tásra talált, elbocsátással fenyegette. A bíró­ság megállapította, hogy a vállalat megsér­tette a munkavállaló iránti kötelezettségeit, a munkaadót 100 000 dollár m­egfizetésére kötelezte.

Next