A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-03 / 1. szám
Tóthpál Gyulát a perbenyiki születésű, de Bratislavában élő fotóművészt valóban csak a szép iránti megszállottsága emelte ki a fényképezés mesteremberei közül. Amikor 1975-ben megvált az Új Szótól és fotonporteri állását a „szabadúszás" bizonytalanságával cserélte fel, elhatározása miatt legjobb barátai is értetlenül csóválták fejüket. A fiatalember azonban csendes mosollyal fogadta az aggódó szavakat, megtakarított pénzecskéjét a csallóközi falvakkal való ismerkedésre költötte és itt készített „különös" beállítású felvételeivel szaporította műterme képgyűjteményét. Lírai megfogalmazású felvételeire csakhamar a szakemberek is felfigyeltek, a „Vytvarnictvo—fotografia—film" és a „Revue fotografie" című szaklapok rendszeresen közölni kezdték képeit, a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége pedig felvette tagjai közé. Tehetségét azonban akkor kezdték szélesebb körben meg- és elismerni, amikor önálló kiállításokon is találkozhattak tájat és az embert eggyé ötvöző sajátos kompozícióival. — Hány kiállításod volt eddig ? — Prágában egy, Bratislavában két alkalommal, vidéken pedig három községben és egy városban egy-egy alkalommal rendeztek kiállítást a képeimből. Mind a hét kiállítás jó kritikát kapott, nemcsak a magyar, de a szlovák és a cseh lapokban közölt méltatásokban is. Különösen a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban tavaly megrendezett kiállításnak örülök nagyon, nemcsak mert a tárlat nyitvatartási idejét meghosszabbították, hanem főként azért, mert e magyar nemzetiségi központban az én képeim képviselték először a hivatásos fotóművészetet. Nagy öröm volt a számomra, hogy még a távolabbi falvak egyszerű emberei is megtekintették alkotásaimat. — Az 1979-es esztendőt rég a hátunk mögött hagytuk. Azóta mit csinálsz ? Életem eddigi legnagyobb megbízatását fejeztem be. Még 1976-ban egy olyan képes album összeállítását javasoltam a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottságnak, amely színes és fekete-fehér felvételeivel a járás tájait, arculatát, dolgozóit mutatná be. Nos, két év eltelte után javaslatomat elfogadták, így aztán 1979-ben és 80-ban ennek az albumnak a képanyagát fényképeztem össze. Igaz, hogy fárasztó munka volt, alig akadt község, amelyet végig ne barangoltam volna, de úgy érilng megérte. Ma már nyomdában van az 110 színes és 42 fehér-fekete felvételt tartalmaz, s az Obzor könyvkiadó ígérete szerint az 1981 -es esztendő elején meg is jelenik a könyv. S hogy mit csinálok addig? Továbbra is járom a csallóközi zónát, képekké álmodom e táj szépségeit, s ha felkérnek rá — újabb kiállításra válogatok össze anyagot. * (neumann) A nap pokolian égette a tarkó-W^r^rmat, de én türelmesen poroszt áltam az autóút mellett. Hirtelen lefékezett mellettem egy sportkocsi. A volán mögött egy csinos szőkeség foglalt helyet. Megkérdezte : — Merre vigyem? Igényt tart a segítségemre? — Természetesen — mondtam ragyogó arccal. Kényelmesen elhelyezkedtem a bőrülésen és szemügyre vettem a jótevőmet. Talán negyvenesztendős. A nyári ruha alaposan kidomborította az idomait. Szép és formás mellei voltak. — Merre indult? — kérdezte barátságosan. — A legközelebbi városig s aztán ... majd meglátjuk. Én ilyen „majd meglátjuk" életet •élek. Tetszik engem érteni? Néhány perc múlva a nő lefékezett, mert az út mellett egy rendőr integetett felénk, hogy álljunk meg. Az egyenruhás hekus közelebb lépett a sportkocsihoz. — Mutassa meg a vezetői engedélyét — mondta szárazon. A nő szolgálatkészen előszedte a könyvecskét. — Új. A múlt héten kaptam .. . A rendőr megforgatta a kezében a könyecskét, majd visszaadta. Már nem a nőt nézte. Ujjával felém mutatott. — A férje ... ? — Nem. Vagy húsz perccel ezelőtt bevettem a kocsimba. A hekus megnézett jobbról, megnézett balról. Összehúzott szemmel. Hirtelen mozdulattal felrántotta a kocsi ajtaját, előszedte a revolverét és kiadta a parancsot. — Kifelé abból a kocsiból! Az egyik fa mögül előbújt egy civilruhás lekus és megindult felénk. Lustán, kényelmesen. Az egyenruhás ezalatt átkutatta asebeimet s aztán a jövevényhez fordult. — Nem találok nála semmit, főnök. A „főnök" a szemembe nézett és metsző hangon feltette a kérdést: — New Orleansba ... nagyfőnök. — Hol hagytad a barátodat, akivel tegnap este South Cityben csavarogtál? — Nincsenek barátaim. Egyedül kószálok, mint a magányos farkas, rendőr bácsi. Miért nem hisz nekem? — Hol voltál tegnap éjszaka? — Hol is? Valami nyavalyás településen ... ott... túl a dombon. Nem néztem meg a várostáblát. — Tehát South Cityben. A seriff segédje vigyorogva megjegyezte: — Elcsíptük az igazit. — Biztos vagy ebben ? — kérdezte a seriff összkedvűen. A nő most a rendőrök felé fordult. A NEVÉT SEM ÁRULTA EL LARRY SISNER 22 Az ujjlenyomat nem elég Tizenhárom évvel szökése után az amerikai J. L. Walton ismét rács mögött ül, önként jelentkezett az észak-karolinai rendőrségen sheriffnél, és könnyek közt kérte: engedjék el büntetésének hátralevő részét, hogy szabad emberként térhessen vissza családjához. Ebből azonban aligha lesz valami, mert 1959-ben gyilkosságért ítélték 25 évi szabadságvesztésre. A szökés ideje alatt, mint elmondotta, a következő munkahelyei voltak: az autójavító brigád vezetője a washingtoni Igazságügyi Minisztériumban; a Tudományos Akadémia elnökének gépkocsivezetője, Ronald Reagan gépkocsivezetője, egy szövetségi bíró és végül Frank Sinatra gépkocsivezetője. Bár biztonsági okokból több alkalommal vettek tőle ujjlenyomatot, személyazonossága a hatóságok előtt mégis rejtve maradt. Molesztálásért fizet a főnök San Franciscóban megalakult a Working Womens Institute (Dolgozó Nők Intézete), amely többek között tanácsot ad a dolgozó nőknek arra az esetre, ha munkahelyükön szexuális molesztálásnak vannak kitéve. A tanácsadás részben arra vonatkozik, miképpen viselkedjenek ilyen helyzetben, de kiterjed a szükség esetén igénybe vehető jogi lépésekre is. A munkaadónak biztosítania kell a munkahelyen, hogy a nődolgozókat semmiféle molesztálás ne érje. A Johns-Mainville Corporation egyik titkárnője például bírósághoz fordult, mert a vállalat egyik alelnöke állandóan ajánlatokkal zaklatta, és amikor visszautasításra talált, elbocsátással fenyegette. A bíróság megállapította, hogy a vállalat megsértette a munkavállaló iránti kötelezettségeit, a munkaadót 100 000 dollár megfizetésére kötelezte.