A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-06 / 23. szám

Csak egy percre. A vágkirályfai (Krárová nad Vá­hom) színjátszók munkáját irányító VINCZE GÁBOR neve lényegében a hatvanas évek második felében vált ismertté a ha­zai magyar önte­vékeny mozga­lomban. A király­fai csoport feszti­válokon s egyéb seregszemléken aratott sikerei is közrejátszottak abban, hogy a fiatal, ambici­ózus rendező 1971-ben a Galántai Járási Nép­művelési Központ színházi szakelőadója, tavaly januárban pedig a jak igazgatóhelyettese lett. — Az elmúlt hetekben és hónapokban vajon mire összpontosult leginkább a járás népművelő­inek figyelme? — Még januárban munkaértekezletre hívtuk össze a galántai járás kultúrházainak és művelő­dési otthonainak vezetőit, ahol részletesen meg­beszéltük az első félév legtöbb figyelmet igénylő feladatait. Ezeknek a teendőknek homlokteré­ben a CSKP megalakulásának hatvanadik évfor­dulója, a párt járási konferenciájának előkészíté­se, az ötven ével ezelőtti kosúti sortűz esemé­nyeinek méltó felidézése és a június elejére kitűzött választások álltak.­­ A választásokról, érthetően, valóban sok szó esik ezekben a napokban. Gondolom, számodra is gyakori beszédtémát jelentenek, hiszen elnöke vagy a körzeti választási bizottságok egyiké­­ nek ..." •­ ­ Járásunkban 71 agitációs központot lé­tesítettünk. Úgy tervezzük, hogy 45 központ a jövőben is folytatni fogja tevékenységét. A vá­lasztások körültekintő előkészítésének szándé­kával, a szemléltető agitáció és a propagációs munka megsegítésére, még a tél folyamán egy módszertani segédanyagot, továbbá egy, az agi­tációs központok működésére vonatkozó minta­tervet, a hangosan beszélők számára híradási közlönyt és egy aktuális műsorfüzetet is. Termé­szetesen a járás nemzetiségi összetételének megfelelően, valamennyi kiadványunk szlovák és magyar nyelven jelent meg. — Milyennek tartod az elmúlt hetekben lezaj­lott jelölőgyűlések színvonalát? — A gondos előkészítés és a rugalmasan működő agit-kettősök igyekezetének eredmé­nyeképpen, illetve a lakosság körében tapasztalt visszhang alapján valóban jónak! A választók ezrei tudatosították, hogy joguk s kötelességük az állásfoglalás, hiszen a jelölőgyűléseken a társadalom közös dolgairól, ugyanakkor azon­ban legszemélyesebb ügyeinkről van szó, így a választóknak sem mindegy, hogy kikre bízzák képviseletüket... A jelölőgyűléseket követő kul­túrműsorok biztosításában tevékenyen vették ki részüket a CSEMADOK járási és helyi szervei is. — Nos, ha már az amatőr mozgalom tárgykö­rében járunk, hadd jegyezzem meg: a vágkirályfai színjátszók sem tavaly, sem ez idén nem voltak ott a Jókai napokon. Vajon miért?! — Egyszerűen nem volt időnk, s így alkalmunk sem a rendszeres gyakorláshoz. És mert a férc­munka az öntevékeny mozgalomban is meg­bosszulja magát, meg sem kíséreltük a Komá­romba jutás lehetőségét. Csoportunk munkater­ve azonban már egyre határozottabban körvo­nalazódik bennem, és ha minden az elképzelé­sem szerint alakul, úgy szeptemberben meg is kezdjük a próbákat. (mik­)Archiv felv. 22 Névnapi ünnepre voltunk hivatalosak. Ilyenkor dukál a virág s feleségemmel a közeli virágüzlet felé igyekeztünk, hogy vásároljunk néhány szál szegfűt. Ez a kis virágüzlet hatig tart nyitva. Mondtam is a feleségemnek, ne siessünk annyira, hiszen még alig múlt öt, ráérünk andalogni. Ő azonban nem hallgatott rám, gyorsan szedte a lábát, mintha megsejtette volna, baj lesz a világvétellel. Igaza volt. Az üzletben tevékenykedő szőke eláru­sítónő, hogy címet is adjunk neki, a bolt vezetője éppen az orrunk előtt akasztotta ki a kartontáblát: Áruátvétel. Körülnéztünk, vajon, milyen árut akar ez délután ötkor átvenni. De semmilyen mozgást nem tapasztaltunk. Az üzlet előtt nem állt meg a virágszállító kocsi, csak egy árva veréb ugrált a porban. Nyitottuk volna az üzletajtót, zárva volt. Integettünk a kirakaton át és magyaráz­tuk, hogy csak három szál szegfű kellene. Átnézett rajtunk, mintha levegőből let­tünk volna. Elszontyolodtunk és egymásra bámul­tunk, hol veszünk most már virágot. De ni csak! Jön egy fiatalember s a boltajtó zárjában megfordul a kulcs. A szőke nő bűbájosan, negédesen mosolyog s invitálja befelé a kedvesét. Természete­sen ismét megfordítja a zárban a kulcsot. A feleségemmel csak ámulunk-bámu­lunk. Mégis megjött az „áru". Különös virág, két lábon jár és jókedvűen kacarászik. Egymást átölelve vonulnak be az üzlet­ből nyíló kis szobába. És merje valaki azt állítani, hogy a ke­reskedő munkaidő alatt nem „űzheti az ipart." * * * Megáll a villamos. Felszállnak az embe­rek. Az egyik fiatalasszony amolyan két­kerekű kiskocsiban emeli be a fiát a hátsó ajtón át. A villamos megrándul, megindul és hirtelen lefékez. Az ifiasszony térdre esik, de nem engedi a kocsit. Az utasok méltatlankodnak. A villamos vezetője szentori hangon bömböli. — Szálljon le a kocsival! Hátul nem szállunk fel a kocsival. — Ez csak kis kézikocsi. — Akkor is. — De hiszen nem ártogat. Összecsuk­ható. Mindjárt össze is csukom. — Maga csak ne csukjon össze semmit. Szálljon le. A villamos vezetője kipattantja az ajtó­kat és vár. A fiatalasszony nem mozdul. Az utasok is biztatják, hogy maradjon, hiszen a kis kézikocsi nem ártogat hátul sem. — Ha nem száll le, nem megyünk to­vább! — kiáltja a vezető. Mindnyájan a várakozás álláspontjára helyezkednek. De a fiatalasszony megunja. — Nézze, én előre megyek, ahol a ko­csik állnak és minden rendben lesz. — Azt már nem! — mondja dühösen a vezető. — Miért? — Mert a hátsó ajtón kocsival nem lehet felszállni. Ez előírás. Tessék csak leszállni. — És ha leszállok, meg vár míg előre szaladok és felszállok az első ajtón? Kis csönd. Aztán megszólal a vezető. — Ha leszáll, megvárom és felszállhat az első ajtón. A fiatalasszony lekászálódik a kocsival és a gyerekkel, előre szalad és felszáll. Az ajtók becsukódnak, a villamos meg­indul. Az utasok röhögnek. A vezető azonban komoly és elégedett. Megint sikerült rendre utasítania egy reni­tens utast. » » « Sorban állunk a zelovoz, pardon, a zöld­ségkereskedés ajtaja előtt. A kiszolgálás lassú és körülményes, ahogy ez már lenni szokott szombaton délelőtt. Egyik lábunk­ról a másikra állunk, unalmunkban a kira­kott káposztafejeket számolgatjuk, töb­ben újságot olvasnak vagy fecsegnek. Lassan araszolunk tovább. Előttem egy középkorú nő áll, illetve mocorog. Jó húsz perc múlva sorra kerül az előttem lévő. Nyújtja a táskáját a kiszolgáló fiatal férfi­nak. — Öt kiló krumplit kérek. — A férfi veszi a szatyrot, hátra vonul és beleméri a szatyorba az öt kiló burgo­nyát. — Ejnye, ebbe még belefér vagy öt kiló — mondja az asszony, amikor a zöldséges leteszi elébe a szatyrot. — Legyen olyan kedves, mérjen még belé öt kilót — szól az asszonyka nyájasan. A zöldséges ránéz és szemrebbenés nél­kül jelenti ki. — Ha bolond lennék. — Tessék? — Tíz koronát fizet — mordul rá a fiatal­ember. Az asszony méltatlankodva teszi elébe a pénzt. Még szólni akar, de a hosszú sor láttán lehajtja a fejét. Talán azt gondolja, úgy sem lenne értelme. Ami azt illeti — nem is. Dénes György: APRÓSÁGOK AZ ESZES GYEREK A dolog úgy esett, hogy én valahogy a feje tetejére állított sorrendben lettem apa és nagyapa. Előbb született unokám, és csak azután fiam. Azért történt így — én lega­lább úgy vélem — mert az első házasságom­ból való lányom és a jelenlegi feleségem: egyidős. No és előbb a lányom szült és unokával ajándékozott meg, egy év múlva pedig fiatal feleségem örvendeztetett meg egy fiúval. Világos már? Tehát, akkor azt is meg kell érteniük, hogy a csecse­mő-nagybácsi egy esztendővel fiatalabb a saját unokaöccsénél. Érthető? Akkor menjünk tovább. Amíg a nagybácsi meg az unokaöccse nem tanult meg beszélni, általában nem veszekedtek. Egyébként jóval később kezdtek veszekedni, mint verekedni. Ha emlékezetem nem csal, az unokám még kétéves sem volt, amikor elpüfölte a fi­­ amat. " — Nem szabad megverned őt, hiszen a nagybácsid!­s­korholtam az unokámat. De ez már nem változtatott a helyzetén. Az unokaöccs rendszeresen elszedte a nagybácsijától a játékait, nagy szakérte­lemmel cibálta a haját, a homokozóban pedig barbár kegyetlenséggel szétrombol­ta a kicsi egyszerű játékait meg a homok­ból gyúrt figuráit. Megpróbáltam pedagógiai módszerrel hatni az unokámra. — Te már óvodás vagy — magyaráztam neki egy ével később — a nagybácsid pedig még nem. Nézd, milyen kicsi és védtelen! Ugyan miért gyömöszölöd a szá­jába erőnek erejével azt a csörgőt? — Azért, mert a bácsi hülye! Mert a bácsi... — és az unokaöcsike egy egé­szen felnőtteknek való, cifra szót kanyarí­tott, amelyet az óvodában szedett fel. Tapasztalt apának és nagyapának tar­tom magam, ezért, ha gyermekkel van dolgom, mindig igyekszem szelíd szóval, pedagógiai tapintattal bánni vele. De at­tól, amit egyszer láttam végképp betelt a pohár! A múlt héten, képzeljék, az unoka­öccs kopaszra nyírta a tulajdon nagybá­csiját, mézzel kente be a feje búbját, aztán pedig egy fához kötözte a szerencsétlent, hogy rászánjanak a legyek ... Ekkor elfo­gyott a türelmem, és hatalmas pofont kentem le a tulajdon unokámnak. Azután pedig, hogy visszatérjek a jó pedagógiai medrébe, egy pozitív példát idéztem: — Nekem is van nagybácsim — Alfréd bácsi, de én őt sohasem kötöztem fához, és nem tegezem, hanem magázom. Unokám hegyeset köpött, és megje­gyezte : — A te nagybácsidnak bajusza van. Az enyémnek meg folyton nedves a nadrágja. — Hát aztán? Hiszen gyerek! — Nekem ilyen nagybácsi nem kell! — Miért nem ? Játszhatsz vele, jól meg­értitek egymást, hiszen körülbelül egyi­dős veled... — A nagybácsi nem játéknak kell — válaszolta makacsul az unokám. — Mit beszélsz, talán nem szereted a nagybácsidat? — kérdeztem könnyes szemmel. — Nem — válaszolta határozottan az unokám. — Nagyon nem szeretem. Mire jó az ilyen, mondd meg, kérlek? Nézd, Mirek nagybácsija állatgondozó, és Mire­ket ingyen beviszi az állatkertbe, néha még a ketrecbe is! Roman bácsikája tudo­mányos intézetben dolgozik, és már két tengerimalacot hozott neki! Michalt a bá­csija nyáron elvitte Jugoszláviába, Marti­né pedig orvos, és bármikor igazolványt állíthat ki neki! Az ám! Az én bácsikám pedig óvodás. Ugyan mi hasznom ebből? Azt hiszed, én nem tudom, mire való egy nagybácsi ? S még fel sem ocsúdtam, amikor az unokaöccs (azaz az unokám) máris buz­gón püfölte a szegény bácsikájának (va­gyis a fiamnak) a kopaszra nyírt és mézzel bekent fejét... Fordította: G. Gy.

Next