A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-06 / 23. szám
Csak egy percre. A vágkirályfai (Krárová nad Váhom) színjátszók munkáját irányító VINCZE GÁBOR neve lényegében a hatvanas évek második felében vált ismertté a hazai magyar öntevékeny mozgalomban. A királyfai csoport fesztiválokon s egyéb seregszemléken aratott sikerei is közrejátszottak abban, hogy a fiatal, ambiciózus rendező 1971-ben a Galántai Járási Népművelési Központ színházi szakelőadója, tavaly januárban pedig a jak igazgatóhelyettese lett. — Az elmúlt hetekben és hónapokban vajon mire összpontosult leginkább a járás népművelőinek figyelme? — Még januárban munkaértekezletre hívtuk össze a galántai járás kultúrházainak és művelődési otthonainak vezetőit, ahol részletesen megbeszéltük az első félév legtöbb figyelmet igénylő feladatait. Ezeknek a teendőknek homlokterében a CSKP megalakulásának hatvanadik évfordulója, a párt járási konferenciájának előkészítése, az ötven ével ezelőtti kosúti sortűz eseményeinek méltó felidézése és a június elejére kitűzött választások álltak. A választásokról, érthetően, valóban sok szó esik ezekben a napokban. Gondolom, számodra is gyakori beszédtémát jelentenek, hiszen elnöke vagy a körzeti választási bizottságok egyiké nek ..." • Járásunkban 71 agitációs központot létesítettünk. Úgy tervezzük, hogy 45 központ a jövőben is folytatni fogja tevékenységét. A választások körültekintő előkészítésének szándékával, a szemléltető agitáció és a propagációs munka megsegítésére, még a tél folyamán egy módszertani segédanyagot, továbbá egy, az agitációs központok működésére vonatkozó mintatervet, a hangosan beszélők számára híradási közlönyt és egy aktuális műsorfüzetet is. Természetesen a járás nemzetiségi összetételének megfelelően, valamennyi kiadványunk szlovák és magyar nyelven jelent meg. — Milyennek tartod az elmúlt hetekben lezajlott jelölőgyűlések színvonalát? — A gondos előkészítés és a rugalmasan működő agit-kettősök igyekezetének eredményeképpen, illetve a lakosság körében tapasztalt visszhang alapján valóban jónak! A választók ezrei tudatosították, hogy joguk s kötelességük az állásfoglalás, hiszen a jelölőgyűléseken a társadalom közös dolgairól, ugyanakkor azonban legszemélyesebb ügyeinkről van szó, így a választóknak sem mindegy, hogy kikre bízzák képviseletüket... A jelölőgyűléseket követő kultúrműsorok biztosításában tevékenyen vették ki részüket a CSEMADOK járási és helyi szervei is. — Nos, ha már az amatőr mozgalom tárgykörében járunk, hadd jegyezzem meg: a vágkirályfai színjátszók sem tavaly, sem ez idén nem voltak ott a Jókai napokon. Vajon miért?! — Egyszerűen nem volt időnk, s így alkalmunk sem a rendszeres gyakorláshoz. És mert a fércmunka az öntevékeny mozgalomban is megbosszulja magát, meg sem kíséreltük a Komáromba jutás lehetőségét. Csoportunk munkaterve azonban már egyre határozottabban körvonalazódik bennem, és ha minden az elképzelésem szerint alakul, úgy szeptemberben meg is kezdjük a próbákat. (mik)Archiv felv. 22 Névnapi ünnepre voltunk hivatalosak. Ilyenkor dukál a virág s feleségemmel a közeli virágüzlet felé igyekeztünk, hogy vásároljunk néhány szál szegfűt. Ez a kis virágüzlet hatig tart nyitva. Mondtam is a feleségemnek, ne siessünk annyira, hiszen még alig múlt öt, ráérünk andalogni. Ő azonban nem hallgatott rám, gyorsan szedte a lábát, mintha megsejtette volna, baj lesz a világvétellel. Igaza volt. Az üzletben tevékenykedő szőke elárusítónő, hogy címet is adjunk neki, a bolt vezetője éppen az orrunk előtt akasztotta ki a kartontáblát: Áruátvétel. Körülnéztünk, vajon, milyen árut akar ez délután ötkor átvenni. De semmilyen mozgást nem tapasztaltunk. Az üzlet előtt nem állt meg a virágszállító kocsi, csak egy árva veréb ugrált a porban. Nyitottuk volna az üzletajtót, zárva volt. Integettünk a kirakaton át és magyaráztuk, hogy csak három szál szegfű kellene. Átnézett rajtunk, mintha levegőből lettünk volna. Elszontyolodtunk és egymásra bámultunk, hol veszünk most már virágot. De ni csak! Jön egy fiatalember s a boltajtó zárjában megfordul a kulcs. A szőke nő bűbájosan, negédesen mosolyog s invitálja befelé a kedvesét. Természetesen ismét megfordítja a zárban a kulcsot. A feleségemmel csak ámulunk-bámulunk. Mégis megjött az „áru". Különös virág, két lábon jár és jókedvűen kacarászik. Egymást átölelve vonulnak be az üzletből nyíló kis szobába. És merje valaki azt állítani, hogy a kereskedő munkaidő alatt nem „űzheti az ipart." * * * Megáll a villamos. Felszállnak az emberek. Az egyik fiatalasszony amolyan kétkerekű kiskocsiban emeli be a fiát a hátsó ajtón át. A villamos megrándul, megindul és hirtelen lefékez. Az ifiasszony térdre esik, de nem engedi a kocsit. Az utasok méltatlankodnak. A villamos vezetője szentori hangon bömböli. — Szálljon le a kocsival! Hátul nem szállunk fel a kocsival. — Ez csak kis kézikocsi. — Akkor is. — De hiszen nem ártogat. Összecsukható. Mindjárt össze is csukom. — Maga csak ne csukjon össze semmit. Szálljon le. A villamos vezetője kipattantja az ajtókat és vár. A fiatalasszony nem mozdul. Az utasok is biztatják, hogy maradjon, hiszen a kis kézikocsi nem ártogat hátul sem. — Ha nem száll le, nem megyünk tovább! — kiáltja a vezető. Mindnyájan a várakozás álláspontjára helyezkednek. De a fiatalasszony megunja. — Nézze, én előre megyek, ahol a kocsik állnak és minden rendben lesz. — Azt már nem! — mondja dühösen a vezető. — Miért? — Mert a hátsó ajtón kocsival nem lehet felszállni. Ez előírás. Tessék csak leszállni. — És ha leszállok, meg vár míg előre szaladok és felszállok az első ajtón? Kis csönd. Aztán megszólal a vezető. — Ha leszáll, megvárom és felszállhat az első ajtón. A fiatalasszony lekászálódik a kocsival és a gyerekkel, előre szalad és felszáll. Az ajtók becsukódnak, a villamos megindul. Az utasok röhögnek. A vezető azonban komoly és elégedett. Megint sikerült rendre utasítania egy renitens utast. » » « Sorban állunk a zelovoz, pardon, a zöldségkereskedés ajtaja előtt. A kiszolgálás lassú és körülményes, ahogy ez már lenni szokott szombaton délelőtt. Egyik lábunkról a másikra állunk, unalmunkban a kirakott káposztafejeket számolgatjuk, többen újságot olvasnak vagy fecsegnek. Lassan araszolunk tovább. Előttem egy középkorú nő áll, illetve mocorog. Jó húsz perc múlva sorra kerül az előttem lévő. Nyújtja a táskáját a kiszolgáló fiatal férfinak. — Öt kiló krumplit kérek. — A férfi veszi a szatyrot, hátra vonul és beleméri a szatyorba az öt kiló burgonyát. — Ejnye, ebbe még belefér vagy öt kiló — mondja az asszony, amikor a zöldséges leteszi elébe a szatyrot. — Legyen olyan kedves, mérjen még belé öt kilót — szól az asszonyka nyájasan. A zöldséges ránéz és szemrebbenés nélkül jelenti ki. — Ha bolond lennék. — Tessék? — Tíz koronát fizet — mordul rá a fiatalember. Az asszony méltatlankodva teszi elébe a pénzt. Még szólni akar, de a hosszú sor láttán lehajtja a fejét. Talán azt gondolja, úgy sem lenne értelme. Ami azt illeti — nem is. Dénes György: APRÓSÁGOK AZ ESZES GYEREK A dolog úgy esett, hogy én valahogy a feje tetejére állított sorrendben lettem apa és nagyapa. Előbb született unokám, és csak azután fiam. Azért történt így — én legalább úgy vélem — mert az első házasságomból való lányom és a jelenlegi feleségem: egyidős. No és előbb a lányom szült és unokával ajándékozott meg, egy év múlva pedig fiatal feleségem örvendeztetett meg egy fiúval. Világos már? Tehát, akkor azt is meg kell érteniük, hogy a csecsemő-nagybácsi egy esztendővel fiatalabb a saját unokaöccsénél. Érthető? Akkor menjünk tovább. Amíg a nagybácsi meg az unokaöccse nem tanult meg beszélni, általában nem veszekedtek. Egyébként jóval később kezdtek veszekedni, mint verekedni. Ha emlékezetem nem csal, az unokám még kétéves sem volt, amikor elpüfölte a fi amat. " — Nem szabad megverned őt, hiszen a nagybácsid!skorholtam az unokámat. De ez már nem változtatott a helyzetén. Az unokaöccs rendszeresen elszedte a nagybácsijától a játékait, nagy szakértelemmel cibálta a haját, a homokozóban pedig barbár kegyetlenséggel szétrombolta a kicsi egyszerű játékait meg a homokból gyúrt figuráit. Megpróbáltam pedagógiai módszerrel hatni az unokámra. — Te már óvodás vagy — magyaráztam neki egy ével később — a nagybácsid pedig még nem. Nézd, milyen kicsi és védtelen! Ugyan miért gyömöszölöd a szájába erőnek erejével azt a csörgőt? — Azért, mert a bácsi hülye! Mert a bácsi... — és az unokaöcsike egy egészen felnőtteknek való, cifra szót kanyarított, amelyet az óvodában szedett fel. Tapasztalt apának és nagyapának tartom magam, ezért, ha gyermekkel van dolgom, mindig igyekszem szelíd szóval, pedagógiai tapintattal bánni vele. De attól, amit egyszer láttam végképp betelt a pohár! A múlt héten, képzeljék, az unokaöccs kopaszra nyírta a tulajdon nagybácsiját, mézzel kente be a feje búbját, aztán pedig egy fához kötözte a szerencsétlent, hogy rászánjanak a legyek ... Ekkor elfogyott a türelmem, és hatalmas pofont kentem le a tulajdon unokámnak. Azután pedig, hogy visszatérjek a jó pedagógiai medrébe, egy pozitív példát idéztem: — Nekem is van nagybácsim — Alfréd bácsi, de én őt sohasem kötöztem fához, és nem tegezem, hanem magázom. Unokám hegyeset köpött, és megjegyezte : — A te nagybácsidnak bajusza van. Az enyémnek meg folyton nedves a nadrágja. — Hát aztán? Hiszen gyerek! — Nekem ilyen nagybácsi nem kell! — Miért nem ? Játszhatsz vele, jól megértitek egymást, hiszen körülbelül egyidős veled... — A nagybácsi nem játéknak kell — válaszolta makacsul az unokám. — Mit beszélsz, talán nem szereted a nagybácsidat? — kérdeztem könnyes szemmel. — Nem — válaszolta határozottan az unokám. — Nagyon nem szeretem. Mire jó az ilyen, mondd meg, kérlek? Nézd, Mirek nagybácsija állatgondozó, és Mireket ingyen beviszi az állatkertbe, néha még a ketrecbe is! Roman bácsikája tudományos intézetben dolgozik, és már két tengerimalacot hozott neki! Michalt a bácsija nyáron elvitte Jugoszláviába, Martiné pedig orvos, és bármikor igazolványt állíthat ki neki! Az ám! Az én bácsikám pedig óvodás. Ugyan mi hasznom ebből? Azt hiszed, én nem tudom, mire való egy nagybácsi ? S még fel sem ocsúdtam, amikor az unokaöccs (azaz az unokám) máris buzgón püfölte a szegény bácsikájának (vagyis a fiamnak) a kopaszra nyírt és mézzel bekent fejét... Fordította: G. Gy.