A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-13 / 24. szám
Hallottuk-olvastuk-láttuk kiállítás Edita Ambrusová képei Edita Ambrusová festőművésznő kiállítását májusban Bratislavában (a Laco Novomesky Kiállítóteremben) láthattuk, ez év szeptemberében és októberében pedig majd Trnavában tekintheti meg a közönség. A kiállításon főként tájképek „szerepelnek", amelyeket inkább talán városképeknek nevezhetnénk, mert leggyakoribb — szinte egyetlen — témájuk Szlovákia fővárosa, mindenekelőtt a történelmi nevezetességű városrészek, utcák, épületek. A látogató az első találkozáskor minden bizonnyal zavarba jön Ambrusová tájképei láttán: annyira tárgyilagosak, annyira objektívek, mintha alkotójuk nem is festményt, hanem fényképet szándékozott volna létrehozni. Ambrusová rendkívül következetes tárgyilagossága főként akkor válik előttünk nyilvánvalóvá, ha műveit valamelyik „poétikusabb", „líraibb" — vagy, ha úgy tetszik: szubjektívebb, személyesebb — festőművészünk képeivel hasonlítjuk össze: például, ha a bratislavai várról festett képeit konfrontáljuk mondjuk az ugyancsak májusban látott Stanislav Harangozó „Piesen o hlavnom meste" (Ének a fővárosról) című festményével. Szóval, első pillantásra szinte hidegnek, túlságosan kiszámítottnak tűnik Ambrusová művészete. „Hideg" tárgyilagossága azonban legtöbbször valóban csak látszólagos: festményei fényképszerűségét ugyanis rendszerint megtöri valamilyen szubjektív „betéttel", egy — a tájból kilógó — idegen elemmel, amely azonban csak látszólag „kilógó", látszólag „idegen", hiszen tulajdonképpen — afféle szimbólumként — ez hordozza a kép mondanivalóját: egy babérkoszorú Liszt Ferencnek, egy háromszög meg egy vonalzó a városépítőknek stb., belekomponálva a tájba, amely már nemcsak táj, hanem egyúttal történelem is. Ezért hát, aki az első találkozáskor majd túlságosan naturalistának, földhözragadtnak találja Edita Ambrusová festészetét, ne sajnálja az időt s a fáradságot, nézze meg újra a tárlatot: bizonyára talál itt olyan képet, amely a lelkéhez szól, emberségéhez beszél ... Varga Erzsébet sakor kidomborítja az ember és a természet szoros kapcsolatának elválaszthatatlanságát. Ezenkívül igyekezett olyan tanulmányokat kötetébe válogatni, amelyek leginkább jellemzőek és kifejezik a Szigetköz népéletének világát, így a jelesebb szokások és népköltészeti anyagok felsorakoztatása mellett természetszerűleg helyet kapott az átfogó válogatásban a népi gazdálkodás, állattartás, népi közlekedés, nem utolsósorban pedig a halászat, aranyászat és gyűjtögetés témaköre is. Az állattartás, illetve pásztorkodás „nem ismert határokat" a Szigetközben, amit legjobban vonzásterületének kiterjedése bizonyít. Tudniillik 1920-ig még a Csallóközből, sőt a Mátyusföldről is hajtottak állatokat legeltetni a Szigetközbe. A néprajzkutatás azon tudományágak egyike, melynél a földrajzi határvonalak nem jelentik egy etnikum, tájegység szétválasztását. Még kevésbé olyan esetben, amikor egy nyelvet beszélő nép kultúráját tanulmányozzuk. D. Varga László könyv Timaffy László: Szigetköz A Gondolat kiadó nemrég adta közre a magyar néprajzi sorozatnak ezúttal már a tizenharmadik kiskötetét. A szerzője Timaffy László. A szakmai körökben jól ismert magyarországi néprajzkutató kötetében szűkebb pátriájában, a Szigetközben végzett kutatásainak keresztmetszetét adja közre. Szaktanulmányai azontúl, hogy értékes gyöngyszemei az egyetemes magyar néprajzkutatásnak, szépírói szempontból is értékesek. Timaffy tehát teljesíti azt a követelményt, hogy egy-egy szakdolgozat tudományosságán és hasznosságán túl olvasmányos is legyen. A színes nyelvi érzékkel rendelkező tudományos szakíró már a táj arculatának leíró színház Az én váram ...az én házam, igaz?! Persze, a magyar szóhasználatban inkább fordítva (Az én házam — az én váram!) ismeretes ez a régi szólás-mondás, ámbár ez mit sem változtat azon, hogy igazi jelentőségét mintha csupán korunkban, pontosabban az utóbbi tizenöthúsz esztendőben nyerte volna el. Mert bizony valaki nem látja, hogy a lakosság anyagi jólétének gyarapodásával egyenes arányban növekszik az emberek vállalkozókedve, s ennek eredményeként viszont a szebbnél szebb családi házak, a kisebb-nagyobb nyaralók, hétvégi házikók, a drága pénzen vásárolt, esetleg „editül" leutánzott falusi parasztházak korát éljük. És ez az építkezési, vagyonszerzési láz, illetve hát az ezzel járó köznapi gondok a futólag szorosnak látszó családi kapcsolatokat is próbára teszik: vagy igazi közösséggé kovácsolják az egy fedél alá készülő emberek kölcsönös viszonyát, vagy mindenkinek szép sorjában előbukkan az igazi jelleme és ki-ki kimutatja — mint mondani szokás — a foga fehérjét.. . Tulajdonképpen erről szól a színészként is népszerű cseh drámaíró, Jan Jilek (akit a hazai magyar közönség a MATESZ-ban is játszott Szilveszter című vígjátéka alapján ismer) legújabb darabja. Az én váram cselekménye bármennyire is köznapi, az anekdotikus hangnemben fölvetett probléma mégis emberpróbáló erővel hat: ki legyen az, aki odaajándékozza a maga egészséges veséjét a közös ház építésénél súlyos balesetet szenvedett családtagnak, hogy ezzel megmentse a fiatalember életét, no meg a látszólag összetartó família becsületét is. Színlelt jóakarat és őszinte ellenszenv, önös érdekek és ezerszer elszajkózott „családi" célkitűzések ütköznek egymással — mígnem Kafka (Judita Vargová játssza meglepően tiszta s érett színészi eszközökkel), az idősebbek közönyén fölháborodó tizenéves bakfis ajánlja föl veséjét a kórházban élethalál közt lebegő bátyjának. A dramaturgiai fogásokban nem kevésbé jártas szerző ekkor azonban még egyet csavarint a cselekményen. A képmutató Kozickáéknak (és minden velük azonosulni tudó nézőnek!) jókora fricskát ad figyelmeztetésképpen, hiszen végül egy idegen, Katka udvarlója vállalkozik a műtétre, mert megundorodik attól, hogy a család széptevő és szájhős tagjai ennyire visszaélnek a fiatal lány bátor jóindulatával. A bratislavai Kis Színpadon bemutatott színmű mondanivalóját nagyszerűen „húzza alá" Tibor Rakovsky mértéktartóan szuggesztív rendezése, Ladislav Vychodil találó díszlete pedig vizuálisan is beavatja a nézőt ebbe a közérdekű s mindannyiunkról (mindannyiunkhoz) szóló történetbe. Miklósi Péter közművelődés Emlékezés Bérczy Károlyra és Pajor Istvánra A Balassagyarmati Honismereti Kör, a Madách Imre Városi Könyvtár és a Nagy István Múzeumbarát Kör ma már fontos szerepet tölt be az Ipoly menti település kulturális életében. Együttesen, de külön-külön is jelentős központjai a magyarországi regionális művelődésnek. Különösen a helytörténeti kutatás s a hagyományápolás terén végeznek figyelemreméltó munkát. A három társaság március 7-én bensőséges emlékülést rendezett Bérczy Károly és Csalomjai Pajor István születésének 160. évfordulója tiszteletére. A reformkor s az utána következő évtizedek két jeles képviselőjének szellemi örökségét ezáltal méginkább magáévá tette Balassagyarmat közönsége. Az emlékülést Madarász László tanácselnök-helyettes nyitotta meg. Értékes bevezetőjében az új arcú városról s lakóinak múlt iránti tiszteletéről beszélt. Bárczy Károly írói munkásságát, közéleti tevékenységét olyan előadók méltatták, mint Dr. Kerényi Ferenc, a Petőfi Irodalmi Múzeum osztályvezetője, Dr. Nagy Miklós irodalomtörténész és Péter Mihály docens. Bérczy Károly, a város szülötte jó barátja és első életrajzírója volt Madách Imrének. Kettejük kapcsolatára, egymást termékenyítő barátságára mutatott rá Kerényi Ferenc. Nagy Miklós a gyarmati író elbeszélő művészetét elemezte mélyreható alapossággal, megjelölve a Bérczy-kutatás további feladatait is. Péter Mihály az író műfordítói munkásságát értékelte nagyra. Bérczy volt az első, aki Puskin Anyeginját magyarra fordította. „A sikerrel európai vonatkozásban is büszkélkedhetünk" — jegyezte meg az előadó. Munkája irodalmunk szerves részévé vált, amiről a 21 kiadás is tanúskodik. Hatására pedig új műfaj bontakozott ki a magyar szépprózában — a verses regény. Az ipolynyéki születésű Pajor Istvánt (a Csalomja nevet később vette fel) Leblancné Keleman Mária levéltáros méltatta. Alapos tanulmányában elsősorban Pajor közéleti tevékenységét emelte ki, de szólt irodalmi munkásságáról is. A megyei élet előkelő képviselője nemzetőr hadnagyként részt vett a szabadságharcban, ott volt a megyei múzeum alapításánál, gyűjtötte a vidék néprajzi hagyományait stb. Ódáit, fordításait és epigonköltészetét Kolta Magdolna irodalomtörténész elemezte. A szép rendezvény során megkoszorúzták az ünnepeltek emléktábláját is. Csáky Károly Innen-onnan Budapesttől 20 kilométerre északra a Duna jobb partján terül el a 11 000 lélekszámú Szentendre, amelynek határában működik a különböző magyarországi tájegységek népi építészetét és néprajzi tárgyait bemutató Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Képeinken a gulácsi udvari kemence illetve a mándi református templom és a nemesborzovai harangtorony látható. Derek Howarth angol képzőművész nem szívesen festi falra az ördögöt — ehelyett inkább fabrikált egyet műanyagból, papír-és drótdarabokból. Valóban olyan, mintha élne.