A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

Csak egy percre­ Az iskolák folyosóin már elhalt a búcsúzó diákok énekének hangja, legföljebb csupán az illatozó virágcsokrokra és a lelkesítő szavakra emlékez­nek még az élet első igazi próbáin: az érettségin s a fölvételi vizsgán túlesett fiatalok. A kassai (Kosice) gimnáziumok egyikében érettségizett KOCSIS GÁBOR is, ősztől pedig a Szlovák Mű­szaki Főiskolán szeretné folytatni tanulmányait. — Szép, magyarosan hangzó neved van, bizo­nyítványod alapján viszont szlovák tannyelvű gim­náziumban nyilvánítottak „éretté"... — A Zoboralján születtem, de mivel édesa­pám vasutasként dolgozik, gyerekkorom óta többször kellett lakhelyet változtatnunk. Árvá­ban kezdtem el az általános iskola első osztá­lyát, Zólyomban lettem gimnazista, Kassára pe­dig tavalyelőtt költöztünk. Otthon, családi kör­ben azonban régebben is, ma is, magyarul beszélünk. — Most, hogy túljutottál életed első komoly erőpróbáján, mi a véleményed: szükség van az érettségi vizsgára ? — Feltétlenül szükséges ez a vizsga. A gimná­zium négy éve szétesne, ha nem fogná össze a matúra. Az egyetemi és főiskolai felvételikről nem is beszélve, hiszen ezeken a vizsgákon tulajdonképpen ugyanazt kérik számon, mint az érettségi asztalnál: bizonyos fokú szakmai tudást és általános tájékozottságot. — A diákok többsége mégis félelmetes dolog­nak tartja az érettségit... — Most, hogy túl vagyok már rajta, enyhén­­» szólva túlzásnak tartom az efféle állítást. Persze, én sem voltam különb másoknál, hiszen mielőtt a bizottság elé léptem volna, idegességemben vizesre izzadtam az ingemet ... Tény, hogy azért egy kissé a szerencse dolga is az érettségi, mert sokkal könnyebb dolga van például annak, aki "egy ismert írót vagy költőt húz, mint ha mondjuk a kortárs irodalom kevésbé feldolgo­zott kérdéseiből kell felelnie. De egy kis szeren­csére nemcsak az érettségin, hanem az egész életben szüksége van az embernek. — Az írásbelit vagy a szóbelit érezted nehe­zebbnek ? — Szerintem leírni valamit könnyebb, mint néhány percnyi felkészülés után összefüggő és kimerítő feleletet adni egy témára. — Mi volt a kedvenc tantárgyad ? — Sokféle terület érdekelt. Elsősorban a ma­tematika, a fizika és a kémia, de szívesen foglalkoztam az irodalommal és a történelem­mel is. Példaképemnek a matektanárunkat tar­tom, aki nemcsak a számok nyelvén értett, de bármikor lehetett vele színházról, könyvekről is társalogni. — Dolgoztál az iskola ifjúsági szervezetében, egy amatőr ifi-zenekar dobosa vagy, szívesen sportolsz és még tovább is sorolhatnánk, mi minden érdekel. Nem érezted ezt a sok feladatot és megbízatást tehernek ? — Nem. Jó érzés volt, hogy rengeteget bíztak rám. Hogy mindenhol becsületesen sikerült helytállnom. Igaz, mindenért megdolgoztam, de a sok feladat egyben edzett is naponta. — Legközelebbi terved? — Évfolyamismétlés vagy más gátló körül­mény nélkül, öt év múlva már a mérnöki diplo­mát is a „zsebemben" tudni. — Jó ízlése van a lánynak, állapította­­ meg a férfi. Itt minden olyan légies, nőies: a falon az értékes képek, a vastag, puha szőnyeg, a bútordarabok, a rengeteg könyv, lemez, színes tévé. — Éppen most kell fürdened? — kiáltott a férfi kissé megbántott hangon. — És meddig még?... Elázik a bőröd! — Rögtön elkészülök, bácsikám, ne türel­metlenkedj. A bárszekrényben találsz italt, tölts nekem is. — kiabálta vissza a lány a fürdőszobából. — Aztán majd főzök kávét is. Tudod, hogy olyan ízletes kávét sehol sem iszol, mint nálam. — Jól van, jól, csak igyekezz! —,dörmögte a férfi, nehézkesen, szuszogva felállt, italt vett elő és töltött a két pohárba. Az egyik pohárral megitta, újra töltötte. A hamutartó szélén füstölgő cigarettavéget elnyomta. Közben a lány is befejezte a fürdést. Pa­pucsba dugta a lábát, magára kapta hal­ványkék fürdőköpenyét és kilépett. — Itt vagyok, ragyogok! — mondta vidá­man. — Töltöttél? Köszönöm! Szia! — Egy­hajtásra kiitta a pohár tartalmát. — Ez jól esett. Biztosan a fejembe szalad. — Csak oda szaladhat, ahol üres helyet talál — jegyezte meg a férfi ironikusan, de nem bántó szándékkal. — Lángész nem vagyok, de totál hülye sem. — Nem akarlak megbántani. Okos kislány vagy te, Klára, mindig is elismertem — mondta a férfi kiengesztelően. — Bár csak a fiamat áldotta volna meg a mindenható ennyi ésszel... Ha nem tudod-e, hogy egyre jobban tetszik ez a kis meleg fészek­? — Tényleg? — Innen már semmi más nem hiányzik, csak egy .. . — ... férfi. Ezt akartad mondani, bácsi­kám? — Felnevetett. — Nem, bácsikám, innen semmi és senki nem hiányzik. Jól megvagyok én egyedül is, a bútoraimmal, könyveimmel, lemezeimmel... — Klára, neked tényleg nem hiányzik a férfi az életedből? — A férfi, vagy az élettársi? — Is, is... — Az élettárs egyáltalán nem hiányzik, bácsikám. Kerülgetni egy embert, kiszolgál­ni, eltűrni a szeszélyeit, alkalmazkodni hozzá, s mindezt csak azért, mert férfi ?... — Telitöltötte a két poharat. — Szia!... Nem bácsikám, én nem kötelezem el magam senkinek a két szép szeméért. — És a férfi? — Miért érdekel ez téged? — Csak úgy ... eszembe jutott... vélet­lenül ... — Annyira már ismerlek, bácsikám, hogy neked véletlenül soha semmi nem szokott eszedbe jutni — nevetett fel a lány. — Emögött rejtezik valami, ami hiányzik vagy éppen beleillik a terveidbe. A férfi rejtélyesen mosolygott. — Még mindig nem válaszoltál a kérdé­semre, Klára. Tényleg jégen csináltak a szü­leid, vagy...? — Nem csináltak jégen, és nem folyik víz az ereimben, homokos sem vagyok, hanem normális, teljes értékű nőnek számítok, na­gyon is annak, ha tudni akarod. Azt hiszem, ezzel befejeztük ezt a témát­? — Megsértődtél? — Miért sértődtem volna?... Nem va­gyok én sem szűz, sem álszent, de még csak szégyenlős sem. Az orvos egyébként sem szégyenlős. Nem pirulok el a férfi nemiszerv láttán, és nem undorodom az ürüléktől, egy­szólván semmi sem hoz zavarba. Befejez­tem. Most te következel nagyra becsült bá­csikám. A férfi hallgatott. Töltött, ivott, rágyújtott, keresztbe vetette a lábát. LOVICSEK BÉLA — Elégedett vagy a Fiattal? — Elégedett — meresztett nagy szemet Klára a bácsikájára. Sehogy sem tudta kita­lálni, mi célból jöhetett. — Nyögd már ki végre, mi szél hozott ide éppen ma, kará­csony napján!? — Unatkoztam otthon egyedül. — Ágnes néni? — Elutazott Pöstyénbe a fiunkhoz. — Jézuskát játszani? — Sok ajándékot vitt... — Ennyi az egész? — Majdnem ... Hány éves korodban is kerültél hozzánk? — Tizenegy... — Húsz éve... Hogy repülnek az évek!... Harmad emberöltő ... — Most mit kívánsz tőlem, hálálkodást, amiért felneveltetek?... — Ne csacsiskodj, Klára ... — mondta a férfi elgondolkozva. Igen, kicsi lány volt, amikor a szüleit autóbaleset érte, ők maguk­hoz vették és felnevelték. — Soha nem kívántam, hogy hálálkodj, jól tudod. — Azt nem, mást azonban igen ... Olyas­mibe rántottál bele bácsikám, ami.. . — Csend! — szólt rá a férfi erélyesen. — A rizikóvállalás alig valami, a haszon vi­szont .. . Mit gondolsz, gyermekem, az orvo­si fizetésedből élhetnél úgy, mint ahogy élsz? És a többi, amid van, ami körül­vesz?. .. A kockázat az enyém, kizárólag az enyém. — De ha netán lebuksz, engem is meg a többieket is magaddal rántod ... Ha a kez­det kezdetén megtudom, hogy milyen játék­ba rántasz bele, egy pillanatig sem haboz­tam volna, rögtön futok a rendőrségre. Ami­kor azonban megtudtam, már késő volt, akkor már nem tehettem semmit, és sajnos most sem tehetek. A bábod vagyok. Kiszol­gáltatott. Azt tehetsz velem, amit akarsz ... — Szemét elöntötte a könny. — Megkese­redtem, bácsikám, ne haragudj rám. Amit teszek, szöges ellentéte az orvosi hivatásnak, etikának. Ez az igazság, s az ellenkezőjéről soha nem tudsz meggyőzni, hiába is próbál­kozol. A mázsás férfi arca megkeményedett, már amennyire egy hájas arc meg tud keményed­ni. A hangja is megszigorodott. — Elég a nyafogásból!... Azt már néhány évvel ezelőtt megbeszéltük és eldöntöttük, hogy nem nyafogunk, nem lelkizünk ... Ide­figyelj, Klára!... Figyelsz? — Igen — mondta a lány szájához emelve a poharat. — Látod, hogy figyelek, nemi? — Van nekem egy tervező mérnököm. Kitűnő szakember. Néhányszor összerúgtuk vele a patkót, de most már minden oké. Szükségünk van arra a mérnökre, érted, szükségünk! — Ezt már ellentmondást nem tűrő hangon mondta a mázsás férfi. Klára nézte, nézte a bácsikáját, s rettentő gyűlöletet kezdett érezni iránta. Egyúttal fé­lelmet is. Aki nem ismeri csak látásból, azt hiszi, hogy ez a mosolygó, guruló gömböc egy jóságtól csöpögő szívű nagyapó, aki térdén lovagoltatja az unokáit, akinek nem hagyja el a száját egyetlen szitok, de még keményebb szó sem, s aki úton-útfélen segí­ti, támogatja az embertársait, minden rászo­rulót. Aki csak a külsőségekből ítéli meg, el sem tudja képzelni, hogy milyen fenevadat takar a külseje, a megtévesztő mosolya, vagy az együttérző fájdalma, behízelgő hanghor­dozása, egész magatartása. De egyszer ráfázik, biztosan ráfázik! — Tehát szükséged van a mérnökre? — Igen. — Ha a beosztottad, kéznél van — mond­ta Klára —, mi szükség az én közreműködé­semre? — Néha nagyon naiv tudsz lenni, Klára, akár egy tapasztalatlan, buta liba. — Köszönöm az elismerésed! — fortyant fel a lány. — Csak nem állhatok elébe azzal, hogy nézd Zolikám, ez és ez a helyzet, légy szíves szállj be a buliba, nem bánod meg. — Zoltán a neve? — Székely Zoltán ... — A Székely még elmegy, de a Zoltán! Unszimpatikus a számomra. Fiatal? — Egyidősek vagyunk, ötvenöt éves. Klára felnevetett. — Mit kezdjek egy vénülő trotylival?... Pardon! .A férfi lenyelte a sértést, elvégre semmit sem számít, bár kissé megcsípte a hiúságát. — Ha találkozol vele, nyomban megválto­zik a véleményed róla. Férfiember a javából és rém becsületes. Ezt tudnod kell róla. Nincs vaj a fején, egy csipetnyi sem. — Mondd, bácsikám, miért akarod tönk­retenni, ha annyira makulátlan, és miből gondolod, hogy kötélnek áll? — Rajtad múlik, hogy kötélnek áll-e vagy sem ... Különben is úgy intézzük a dolgot, hogy eszébe sem jut, hogy „kötélnek áll". — Mit kell tudnom még róla? — Egyedüli hibája, ha ugyan hibának lehet nevezni, nagyon szereti a nőket. — Még most is, ötvenöt éves korára?... Csiklandozz meg, hogy nevethessek. . . No, és ha úgy is van, pontosan az én gyönyörű pofalemezem előtt fog leborulni és könyö­rögni, hogy bújjak az ágyába — mondta Klára maró öngúnnyal. — Egy kicsit mellé­fogtál, bácsikám, nem gondolod? — Azzal én nem törődöm, hogy milyen eszközökkel férkőzöl a bizalmába, a lényeg az, hogy a bizalmába kell férkőznöd és kapcsolatot tartani vele. — Hosszabb távon ? — Igen, hosszabb távon! — Képtelennek érzem magam ennek a feladatnak a megoldására, őszintén mon­dom : képtelennek... — mondta a lány maga elé nézve, fejét ingatva. Majd ivott egy kortyot és rágyújtott. — Bácsikám! Azt mondtad, Székely Zoltán?! — Igen. Jól megjegyezted a nevét. — Nem rokona annak a hajósnak, a Szé­kely Andrásnak? — A bátyja ... — Igen? — kérdezte Klára elhúzva a szót, meglepetten. — Most kezdem érteni az összefüggéseket, és azt is, hogy miért van rá szükséged. A férfi elvigyorodott. — Egész jól kombinálsz, Klára, lassan be­lejössz, mint kiskutya az ugatásba ... Van még szabadságod? — Alig vettem ki valamit ebben az évben. Miért fontos ez? — Úgy intézd a dolgaidat, hogy január elején, pontosabban január ötödikétől a Tát­rában tölthesd a szabadságodat. Zoltán az építészek négynapos nemzetközi szimpózi­umán vesz részt. Mindenképpen össze kell vele jönnöd, itt Pozsonyban aztán már nem lesz probléma. A legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel kell intézni a dolgokat. Azt hiszem, ezt nem kell bővebben magya­ráznom. (Folytatjuk) HUILÓ csink 22 (mik­)

Next