A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-24 / 43. szám

Csak egy percre... A bratislavai, Duna utcai magyar tannyelvű gim­názium harmadik osztályának növendéke NAGY TIBOR. Igaz, még csak tizenhat éves, ám neve máris patinásan cseng a hazai asztalitenisz sport berkeiben. Huzamosabb ideje tagja már az ifjúsági válogatottnak, s tehetsége, szorgalma láttán a szakemberek a csehszlovák pingpongo­zás nagy ígéretének tartják. — Hogyan kerültél a zöld asztal mellé? — Csallóközi, illetve még pontosabban vásárúti származású vagyok, ahol ha szerényebb keretek között is, de hagyománya van a pingpongozás­nak. Még kissrác koromban édesapám adta kezembe az ütőt, egy ével később pedig már járási diákbajnokságot nyertem Dunaszerdahe­lyen. Ekkor a jobb edzéslehetőségeket biztosító DAC-hoz igazoltam, és a következő szezonban már a divízióban játszó férfi csapat tagja lettem. Az általános iskola befejeztével a Duna utcai gimnáziumba, illetve a bratislavai Lokomotiva ifjúsági sportközpontjába kerültem. Itt is állandó tagja vagyok az első csapatnak, ami nagyszerű dolog, mert a legjobbakkal állhatok asztal mellé. — Az utóbbi esztendőkben valóban gyor­san fejlődtél, szinte berobbantál az ifik nemzetközi mezőnyébe. Miben kell javul­nod? — Mindenben. Az embernek állandóan új taktikai elképzeléseket, ütésnemeket, védekezé­si módszereket kell keresnie. Ebben a sportág­ban is felgyorsult a fejlődés, sok a képzett, technikás ellenfél. Aki nem tud meglepetéssel szolgálni a háló, illetve az asztal mellett, nem sokat kereshet a nemzetközi porondon, különö­sen az ázsiai versenyzőkkel szemben. — Tényleg, játszottál már ellenük ? — Kínaiak ellen még nem, de japánokkal szemben már igen. Eleinte attól tartottam, hogy simán, percek alatt kikapok, de aztán rájöttem, hogy ellenük is csak küzdeni kell, és akkor az esetleges vereség sem fáj annyira. De azért győznöm is sikerült már japán versenyző ellen. — Legértékesebb eredményeid? — A poznani ifjúsági Európa-bajnokságon a serdülök osztályában a csapatversenyben máso­dik helyen végeztünk, egyéniben pedig bronzér­met nyertem. De szolgálhatok egy frissebb hírrel is: a legutóbb Tuniszban tizenkét ország ping­pongozóinak részvételével rendeztek tornát, ahol ugyancsak harmadik lettem. — Melyik játékstílust kedveled a legjob­ban? — A határozott, kemény támadójátékot. — Példaképed? — A svéd Bengtson. Biztos adogatásai és erélyes ütésekkel tarkított gyors játéka miatt. — Milyen érzés válogatott sportolónak lenni? — Nagyszerű. Ha az ember magára ölti a címeres mezt, akkor valahogy duplán küzd a jó eredmény érdekében. És persze azért is, nehogy kihulljon a keretből... A válogatottságot min­den sportoló a legnagyobb sikerei között tart­hatja számon. — Mi a legközelebbi cél? — Sikeresen szerepelni a hazai bajnokság­ban, jövőre pedig a bécsi junior EB-re szeretnék kijutni. (mik­) 22 A szüret és a borkészítés mindig ünnepélyes vigadalommal járt. Tanúsítja ezt sok régi monda, népmese, s a legtöbb helyen még ma is élnek különböző szüreti szokások. Ha minden jól megy ma is azt mondjuk, hogy" „hisz akkor szüret", ami azt jelenti, hogy múlóban a gond, és van minek örülni. Hogy milyenek vol­tak több száz ével ezelőtt a szüretek, azt nem tudom pontosan, de biztos, hogy amióta az ember szőlőt művei, vidámak, és ünnepélyesek voltak. A magyar ember számára — talán az éghajlati adottságok miatt is — különös fontosságot jelentett a szőlő betakarítása. Ilyenkor az év lassan már lepereg, idősebbek lettünk, a termé­szet arany fényei utolsókat villannak, nemsoká­ra vad szél zúg a csak most telt tőkék között. Szüret után lesz az esküvőm, szüret után jót mulatunk, szüret utánra hízik meg jól a liba, borkorcsolyának, és addigra a dió is kiszárad, amire még jobban csúszik a bor. Kezdődött pedig a szüret a hordómosással. Ez külön szertartása volt a gazdának. Fehérnépet nem engedtek a hordómosás közelébe. Először az esőn áztatták a kádakat, hordókat, kijavítot­ták a dongákat és abroncsokat, ha kellett, utána kezdődött a belcsinosítás. Ez abból állt, hogy forró vízzel addig mosták a boredényeket, amíg teljesen tiszta víz nem folyott ki belőle. Azután hideg vízzel öblítették, de mikor tisztá­nak ítéltetett, akkor a gazda már ivott is a tiszta hideg vízből, és ez bizonyosságot szolgáltatott arról, hogy igenis tiszta a hordó. De a lóval is megkóstoltatták a vizet, mert amely vizet a ló megissza, az okvetlenül tiszta. Magát a szüretet nem meghatározott idő­ponthoz kötötték. Akkor kezdték el, amikor a szőlő megérett. Ez lehetett október végén, de szeptember elején is. A szőlőszemet egy téglára tették, egy másikat meg rátettek, és ha a szőlőszem széjjelfakadt, érettnek találták a sző­lőt, kezdődhetett a szüret. De vidékenként más-más eljárást alkalmaztak az érettség meg­határozására. Talán leghelyesebb volt, ha össze­nyomtak ujjal egy szemet, és ha tapadt a cukortól az ujja, akkor lehetett szedni. Ezt régi vincellérek is alkalmazták, legalábbis addig, amíg nem jutottak cukorfekolő mértékhez. De mindegy. Csak eljött az a nap, amikor a gazda szólt a feleségének, hogy rendelje meg a gulyás­húst, mert kezdeni kell. Mármint a szüretet, és az a munka gulyásfőzés nélkül el sem volt képzelhető. Napkelte után aztán lovasszekér állt az udva­ron. A két ló indulhatnékja kötötte le a gazda figyelmét, meg a pálinkásüveg. A sok gyerek már elfoglalta helyét a szekéren, de az asszo­nyok lassabban gyülekeztek. A gyerekeken kí­vül mindenki felhajtott egy-két kupica szilvóri­umot vagy törkölypálinkát. A ködös, deres reg­gelen jót tett az embereknek, a vállas puttony hordóknak, meg a szedő fehérnépnek. „Indul a kocsi, vigyázzatok gyerekek!" — kiál­totta el magát az, aki a lovakat hajtotta. Aztán elkezdődött a női sikoly, amely csakhamar nó­tává vált. A vizesvödrök egymásba rakva meg­csikordultak, mert közvetlenül vödörbe szedték a szőlőt. Ha az megtelt, akkor kiöntötték a puttonyba. Ma már puttonyt is keveset látni. Ez könnyű deszkából készült, a háton hordozható házikosárhoz vagy puttonykosárhoz volt hason­ló. Két kötél volt ráerősítve, azon kapta vállra a puttonyozó, ha megtelt, és vitte a szőlőt a kádba, ami vagy a szőlőültetvény végén volt a lovasszekéren készenlétbe helyezve, vagy pedig egyenesen a présházban, illetve pincében. Leg­több esetben a pinceépület előtt várakozott a kád, akkor odahordták. A puttonyok méretre különfélék voltak. Kisebb és nagyobb, nem le­hetett eldönteni, kinek mennyi bora termett, ha tudták is, hány puttony volt a szőlője. Amíg a tőkék lassan csupasszá váltak, a gyerekek száraz gallyakat, tavalyi venyigét gyűjtöttek, és tömték a katlanba, vagy az árok­parton földbe, vájatra, szolgafára helyezett gu­lyásfőző fazék alá, ahol lobogtak a lángok. Nem mindig a gazda felesége volt a főzőasszony. Többnyire az, aki már jól kiismerte magát a főzés tudományában, vagyis akiről sokat be­széltek, hogy milyen jól tud főzni. Vizet hozzá a forrásból hoztak. Jó csípős paprikától izzott az étel. A bors, a köménymag enyhítette ezt. A paradicsom pedig még jobban hűtötte. Aztán a bor meg a must teljesen eloltotta ezt a tüzet. Az egész hegyoldal zsivajtól, daltól volt hangos. Ó, micsoda jókedv volt akkor. Csak a sárga-lila levelek hullottak lassan le a fákról, de ezt senki sem vette figyelembe. Nem az elmúlást ünne­pelték — a bor az egészség, a jó kedv születé­sét. Mikor elkészült az ebéd, akkor a nagy diófák alatt megkezdődött az evés. Az asztal a talaj volt, a teríték az illatos zöld-sárguló fű. Vala­honnan előkerült a hegycsősz is. Puskájával durrantott egyet, a levegő megtelt surranó fog­lyokkal, a kukoricatarlón pedig nyulak futottak. Ebéd végén aztán megkezdődött a szőlő darálá­sa. A nagy kád felett volt a daráló, a begyűjtött szőlőt vedrekkel az asszonyok beledobálták, az emberek pedig felváltva hajtották a darálót. Felváltva, mert ez sem volt könnyű munka. Réges-régen tiszta lábbal taposták a szőlőt a taposókádban. A fiatal lányok gyúrták ki belőle a mustot. Mióta darálják, azóta a taposókád csak káddá változott. Megrövidítette a nevét, és ma már azt sem tudják sokan, hogy mi az a taposókád. A kádban van egy szűrő, azon ke­resztül engedték a mustot a vödrökbe, illetve szűrték le. Ezért szüret a szüret, és ez a borszű­rés a szőlőből. A vedrekkel aztán hordták le a pincébe, a hordókba. Ott forrott ki a must, változott át igaz borrá. A hordóba elmés készít­ménnyel csurgatták a mustot. Ezt levókának hívták. Tölcsér ez, de fából készült, nagy doboz alakú. A közepén lyuk van, abba illesztve egy fémcső, s azon át folyik a must a hordóba. Nem ritkán több száz éves levókák is használatban voltak. De a háború ezeket elsöpörte, újakat kellett készíteni. Ugyancsak elsöpörte a régi csontérokat is. A csont ér meg rudakból készült lejtő volt. Rágurították a hordót, és úgy aztán ki tudták önteni belőle azt, ami benne volt. Amikor a ledarált szőlőről leszűrték a mustot, következett a préselés. A borkészítésnek ez a külön szertartása. A préscsavart csak lassan lehetett húzni, mert fokozódó nyomásnál válik meg az utolsó csepp must a szőlő belsejétől. Ebből a mustból van a présbor. Ez nem éri el azt a minőséget amilyet a darálás utáni mustból nyerünk. Mikorra kiforrott a bor, illett kóstolót tartani. Barátokat, ismerősöket hívtak meg erre. A kós­toló mindig nótába csapott. Sokszor visszhang­zott tőle a környék. Bár ma is tudnának úgy dalolni. Olyan vidáman, felszabadultan, hogy édesebben peregjenek le az előttük álló évek. BAGOTA ISTVÁN Fotó: V. Príbyl EMLÉKEZÉS RÉGI SZÜRETEKRE

Next